„Hát milyen vagány nő már az, aki Auschwitz-ban szül meg egy csecsemőt?” – hangzik el a kérdés egy színházi előadás első harmadában egy holokauszttúlélőtől. A „vagány” és a „bátor” szavak korántsem elég kifejezőek arra az előadásra, amely zajos sikerrel turnézza körbe Európát, ha szabad ilyet mondani, a fejlett, felvilágosult világot. Mundruczó Kornél legújabb rendezése, a Parallax egy magyar történet. Magyar társulat, magyar színészekkel, magyar közegben. Európa minden rangos, jegyzett színházában be is tudják mutatni, mi több, díjnyertessé tenni ezt a darabot (Legjobb rendező: Mundruczó Kornél – Nestroy-díj 2024. Bécs, Ausztria). De Magyarországon nem…
Amikor hírét vettem az előadásnak és annak, hogy a magyar kulturális élet döntéshozói egészen pontosan nulla Forint támogatással járulnának hozzá az így meg sem valósuló magyar premierhez, eldöntöttem, hogy bármi áron, de meg fogom nézni. Máshol. Az előadás végül nemzetközi koprodukcióban, 3,5 év finanszírozást követően, magyar támogatás nélkül jött létre. Majd egy évet vártam a megfelelő pillanatra, végül Milánó lett az a helyszín, ahová szerencsés csillagegyüttállásoknak köszönhetően leszerveztem az utazást a Piccolo Teatro Strehler színházba, ahol három napon át játszották a darabot. Az időpontválasztásom szimbolikus volt: látva a magyarországi készülődést március 15-ére, látva azt, hogy az ünnep lényegétől mennyire távol került minden hang, ami zajongva hirdeti a saját eszméit, úgy döntöttem, a leginkább hazafias cselekedet a részemről az, ha egy ízig-vérig magyar, és a történetét tekintve nagyon is forradalmi színházzal teszem teljessé ezt a magyar nemzeti ünnepnapot. Egészen furcsa, hogy Milánóig kellett utaznom ahhoz, hogy büszkén és boldogan élhessem meg a magyarságomat.
Az előadás remekül sűrít mindent, ami miatt rajongom Mundruczó Kornél színházáért, a Proton Színházért. A rendező védjegyeit, sajátos képi világát, a színház és a film csodálatos egyesítését mind tetten lehet érni a Parallax-ban. Hátborzongató élmény volt átélni, hogy magyarul szólaltak meg a színészek, és kiváltságosnak éreztem magam, amikor egy bizonyos ponton, amikor lehetett nevetni (bár nem sok ilyen pont van a darabban), a feliratozás miatt mi magyarok, akik a beszédet értettük, egy kicsit előbb nevettünk fel a nézőtéren, mint a többiek. Talán ezzel is jelezük: sziasztok, itt vagyunk. Veletek vagyunk. És azt hiszem, ez nagyon fontos üzenet egy társulatnak, akik játszani akarnak, alkotnak, elképesztő energiákat mozgatnak meg és hatalmas munkát tesznek egy ilyen monumentális előadás létrejöttébe, majd otthon azt kapják, hogy nem kellenek. Legalábbis azoknak nem, akik a pénzt adják. A nézőknek persze kellenének, de nulla Forintból sajnos nem lehet színházat csinálni, a döntéshozók pedig pontosan ennyivel támogatják a független, érzékeny társadalmi témákat is boncolgató színházakat.
Az elképesztő és döbbenetes, látványában és összhatásában is monumentális előadás létrejöttéhez nagyon komoly stáb áldozatos, közös munkájára volt szükség ahhoz, hogy ilyen magas színvonalú produkció kerüljön a nézők elé Európa-szerte. A díszlet Monika Pormale, a jelmezek Domán Melinda munkáját dicsérik, ő az öltöztető is. A fényért és a műszakért Éltető András, a zenéért Asher Goldschmidt, a koreográfiáért Molnár Csaba felelnek. Az előadás producere-lelke-anyukája Büki Dóra, produkciós asszisztensként Horváth Henrietta segíti a csapat munkáját. A produkció világosítója Rigó Zoltán, hangosítói pedig Belényesi Zoltán, Halmen Zoltán és Mazura János – a színházterembe belépve, mögöttük elhaladva hallottunk ott először magyar szót. Az operatőri munkát, mely a kivetítésekhez nélkülözhetetlen, Takács Máté, Teleki Mihály és Farkas Áron látják el, a színpadmester Hódosy Tamás, díszítőként pedig Viczkó András dolgozik a csapatban.
Mit jelent a Parallax? A kifejezés az eltérő nézőpontból szemlélt tárgy helyzetének látszólagos változását jelenti. Egy család három generációjának történetét látjuk a színpadon: nagymama (Monori Lili), anya (Kiss-Végh Emőke) és fiú (Major Erik). Izgalmas, hogy a Proton Színház olyan színészcsapattal készítette el az előadást, akikkel vagy most dolgoznak először, vagy korábban más darabokban már többször is, de az biztos, hogy a darabban látható színészek semelyik más előadásban nem játszanak így együtt. Ez megadta számomra azt a plusz élményt is, hogy bár mindegyiküket ismerem máshonnan, mindenkit szeretek valamiért, mert feledhetetlen pillanatokat hoznak magukkal más produkciókból, ez az előadás mégis tabula rasa, hiszen itt újból fel kell építeni mindent és bizonyítani a nézőknek, és ezzel sem maradnak adósok.
Mundruczó Kornél védjegyei kapcsán többször is eszembe jutottak korábbi Proton darabok, így például a Látszatélet, mely számomra több szempontból is rokonságot mutat a Parallax-szal: egyrészt a szerkesztése miatt, másrészt azért, mert nagyjából a történet közepén van egy nagyon látványos, hihetetlen technikai bravúrt és komoly műszaki előkészítést igénylő fordulat (aminek dramaturgiai jelentősége is van a látványon túl), harmadrészt mert érzékeny társadalmi kérdéseket boncolgat. A Parallax azonban még inkább csúcsra járatja a szélsőértékeket és a hatásokat. Amikor ismerősökkel színházról beszélgetek, sokszor hivatkozom a Proton Színház másik ikonikus előadására, A jégre, mert annak a végletes naturalizmusa elemi erővel hatott rám. A Parallax viszont egy másik leget testesít meg a színházi élményeim sorában: a legbátrabb, legszabadabb előadásnak tartom jelenleg, amit valaha láttam. Az előadáshoz kapcsolódó figyelmeztetést komolyan kell venni: 18 éven felülieknek ajánlott, mivel teljes meztelenséget és közvetlen szexuális jeleneteket tartalmaz. Milánóban a darab értő közönséggel találkozott. Míg Magyarországon divat a látszólagos megbotránkozás és látványos kivonulás a színházteremből, ha komfortzónából kizökkentő megoldással találkoznak a nézők, Milánóban ennek az ellenkezője történt meg: volt, aki előadás közben közelebb ült a színpadhoz, hogy jobban bevonódjon a történetbe!
A helyszín –egyben a díszlet– egy budapesti kis lakás, ami a nagymama (Monori Lili) lakása. Ő az, aki a gettóban született, és most nem akarja elfogadni a holokauszttúlélőként kapott kitüntetést. Nem érti, miért érdem most az, ami a háború alatt a halált jelentette. Fél. Mi van, ha listázzák? Hosszan emlékezik vissza Auschwitz-ra, az ott történtekre, az embertelen körülményekre. Arra, hogy minden pillanat a túlélésre nevelte. Kizökkent az élete. Árnyékban kellett léteznie, meghúzódva, dehumanizálva, teljes létbizonytalanságban. Monori Lili játékát látni kitüntetés, jutalom. Amikor közeliben mutatja a kamera, az arcának minden rezzenése érzelmet, jelentést hordoz. Azt érezzük, bármeddig néznénk ezt az arcot, bármeddig hallgatnánk a történeteket. Bölcsesség, humánum és szeretet árad minden gesztusából. De hogyan is lehet szeretni a halál árnyékában?
Hogy mennyire alácsúszott a történetnek a jelenkor valósága, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az előadás napján egy kelet-közép-európai ország nemzeti ünnepén poloskának nevezték és dehumanizálták a fennálló renddel egyet nem értőket. Pontosan ezen a ponton van ordítóan nagy szükség a Parallax-ra és arra, hogy ez a történet nagyon direkt módon és nagyon hangosan bele legyen mondva az emberek arcába, mert kibírhatatlan már az a közöny, amivel végignézzük és veszni hagyjuk saját emberi méltóságunkat és a szabadságunk megmaradt utolsó kis morzsáit is! Az előadás záró jelenete éppenséggel a poloskák, az út szélén hagyottak, komplett társadalmi csoportok kiáltása. És világszinten is hasonló folyamatok zajlanak. Amikor az ostobaság hatalommal párosul, akkor jönnek létre azok a véres diktatúrák, amelyek meghatározott jellemzők (például származás, vallási hovatartozás, vagy éppen szexuális orientáció) mentén dehumanizálnak, ellehetetlenítenek, aztán egyszercsak kiirtanak embereket. Erre a folyamatra hívja fel a figyelmet a Parallax.
Mit okoznak ezek a sérülések a lélekben? Transzgenerációs traumát, melyet anyáról fiúra cipelünk, ahogyan Éva után a lánya, Léna (Kiss-Végh Emőke). Neki már bizonyítania kell a zsidó származását Berlinben –ahol új életet próbál kezdeni– hogy fiának iskolát találjon. Ami egykor rejtegetni- és szégyellnivaló volt, most abba kapaszkodna, és keresgél a hamis anyakönyvi kivonatok között egy talán megfelelőt. Parallax. Közben visszagondol a sivár gyermekkorára, a folyamatos megfelelés kényszerére, az emlékezés és a felejtés fontosságára, és hordozza tovább a felfoghatatlan terheket, melyek aztán fiában, Jónásban (Major Erik) élnek tovább.
Jónás a nagymama temetése előtt érkezik meg a kis lakásba, de nem egyedül. Márk (Rába Roland), László (Fekete Ernő), Gábor (Molnár Csaba) és Kornél (Boronkay Soma) társaságában fülledt, erotikus együttlét veszi kezdetét. Már szinte szabadon. Aztán előkerül egy kamera, és kiderül, hogy Lászlónak bújkálnia kell a munkahelye és a családja miatt, akikkel ez az orgia nem igazán egyeztethető össze. Önmaga elől is bujkál. Lassan beeszi magát ide is a félelem és a szorongás. A titkok és az elfojtások földjére tévedünk, ahol ma ugyanúgy nem élhetik meg az emberek a valódi énjüket, ahogyan nem tehették azt a háború idején sem. Hogy mennyire alácsúszott a történetnek ismét a jelenkor valósága, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az előadás napján egy kelet-közép-európai ország nemzeti ünnepén soron kívüli sürgősséggel és alkotmánymódosítással tiltják be a Pride rendezvényt.
Emberi sorsok tönkre mennek, kisiklanak, a lelkek megnyomorítása ipari méretekben zajlik. És már nem lehet azt sem mondani, hogy egy többség teszi ezt egy kisebbséggel. Mert már a megnyomorítottak, ellehetetlenítettek vannak többen. Lehet-e, érdemes-e, értelmes-e így élni? Mi végre vagyunk a Földön, ha lassan semmilyen döntésünkben és valóságunkban nem lehetünk többé szabadok? Meghallja-e bárki az előadás végi segélykiáltást? Azt hiszem, nagyon sürgősen be kellene húzni a fékeket, és száznyolcvan fokos fordulatot venni, mert ez az egyetlen lehetőségünk arra, hogy a történelem legsötétebb korszaka ne ismétlődjön meg. Minden eddiginél hangosabban kell, hogy megszólaljon a humánum, a létező összes csatornán. Mundruczó Kornél és a Proton Színház előadása, melynek szövegét Wéber Kata a társulat improvizációinak felhasználásával írta, alkalmas a mozgósításra, amennyiben értő fülekre talál. Már csak arra kell megoldást találni, hogy akik nem láthatják, azoknak a szemét hogyan lehetne felnyitni, mert nagyon sürgős ébredésre van szükség, különben megint átrostálják az emberi fajt, ahogy A jégben is…
Fotó: Proton Színház
Parallax – Mundruczó Kornél
