Hidegrázás. Az első szó, ami eszembe jutott, amikor megnéztem a 3K – Kaszásdűlői Kulturális Központban a Mi lenne veled nélkülem (?) c. ősbemutatót Hermányi Mariann és Csiby Gergely szereplésével. Az előadást Dicső Dániel rendezte és az Alle Management jóvoltából jött létre. A történetről ugyan előzetes ismeretem nem volt, de a fent említett három név számomra az eddigi produkciók alapján látatlanban is garanciát jelentett arra, hogy emlékezetes előadást fogok látni. A megérzésem ezúttal is helytálló volt. A történet írója Varga Lóránt.
Egy kapcsolat, ahol a szeretet álarc, a törődés alku, és a szabadság mindig túl drága. A darab szellemesen, humorral fűszerezve, mégis fájdalmas őszinteséggel mutatja be, hogyan csúszik át a szerelem manipulációba, és hogyan válik a „Nem tudok nélküled élni” örök ígérete fenyegetéssé.
Viktória (Hermányi Mariann) és Max (Csiby Gergely) története egyszerre szatíra és tükör – nevetünk rajtuk, amíg fel nem ismerjük magunkat bennük. A darab két szereplője, Viktória és Max egy lakatlan szigeten rekednek, ahol egy világítótoronyban próbálnak túlélni. A fizikai bezártság és a kényszerű együttlét felszínre hozza mindkettőjük személyiségének mélyebb rétegeit, különösen a kapcsolatukban rejlő hatalmi játszmákat, érzelmi manipulációkat és önismereti dilemmákat.
Az előadást követően szakemberek segítségével közösen értékeltük a látottakat. Számomra magáért beszélt egyrészt, hogy a játékidő alatt a nézőtéren egy pisszenés sem volt (kivéve persze a humoros jeleneteket kísérő nevetéseket), feszült figyelem kísérte végig. Utána pedig –bár szombat este volt– szinte kivétel nélkül minden néző a helyén maradt és részt vett a beszélgetésben. Olyannyira, hogy a kérdések sem akartak elfogyni. Ez egyszerre csodálatos, hiszen a darab már két eljátszás után is egyértelműen túlmutat önmagán. Ugyanakkor ijesztő, hogy gyakorlatilag nem ült olyan ember a nézőtéren, aki nem találkozott a problémával a saját életében: családtagon, párkapcsolaton, munkahelyi, vagy más helyzeteken keresztül.
A beszélgetésben is sokszor történt visszautalás arra, hogy Hermányi Mariann és Csiby Gergely elképesztő profizmussal, átéléssel és hitelesen hozták a nárcisztikus kapcsolat játszmáinak széles tárházát, legyen az tükrözés (mirroring), love bombing, gaslighting (valóságtorzítás), projekció (kivetítés), tagadás, bagatellizálás, bűntudatkeltés, áldozatszerep, lefokozás, leértékelés, idealizálás, eldobás, hoovering, vagy éppen traumakötés – és az egészséges emberi elme (jelen esetben a nő) válaszai minderre.
Sok szakirodalomban a következő ciklust írják le: Tükrözés + love bombing, mely a gyors kötődést alakítja ki. Ezt követi az idealizálás („te vagy a legjobb”). Ezután jön a gaslighting, projekció, trianguláció, mely kontrollt és bizonytalanságot szül. Ez ágyaz meg a leértékelésnek, melynek eszköze főként a kritika és hibáztatás. Aztán jön az eldobás vagy eltávolodás, végül a hoovering, azaz a visszahúzási kísérlet, mely ennek a darabnak is a végpontja.
Nézői megfigyelés és egyben nagyon találó, hogy a nárcisztikus férfi neve Max (mi más is lehetne), a női pedig Viktória, ami szintén nem véletlen. Mert minden gyepálás és kínzás ellenére a nő kemény ellenfélnek bizonyul, és a végén győz. Persze csak kérdőjellel… Viszonylag hamar felismerhetővé vált egyébként a mintázat alapján, hogy mivel állunk szemben. A férfi túl sokszor kezdi a mondatait azzal a szóval, hogy „én”. És persze a szerelem megvallása is indokolatlanul hamar megérkezik. Mindössze három napot töltenek együtt a világítótoronyban bezárva, de ez elég is arra, ami máskor -egy kevésbé zárt helyzetben- kb. fél év alatt szokott kibontakozni és egyértelművé válni.
Számomra azonban a látottakon és az egyértelműen beazonosítható diagnózison túl felmerült még egy gondolat. Bármennyire is sok embert érint akár a fenti, akár egyéb pszichés betegség, óva intek mindenkit a túl korai címkézéstől. Manapság divat azt mondanunk egymásra, hogy „te elmebeteg vagy”. A nárcisztikus személyiségzavarral hasonló a helyzet. Erősen javaslom, hogy ne egymást diagnosztizáljuk, hagyjuk ezt inkább szakemberre. Manapság annyira gyűlölik egymást az emberek, hogy a legkisebb nézetkülönbség is feloldhatatlan ellentéteket szül. Nem beszélgetünk egymással, nem ütköztetünk érveket és nem hallgatjuk meg a másikat. Ha eltér a véleménye, nem akarjuk megérteni, sem meghallgatni. Betesszük egy dobozba és ellökjük magunktól.
Irdatlan feszültség pang jelenleg a magyar társadalomban. A választások időszaka után ennek egy része feloldódott, viszont egy másik része fokozódik. Ami persze sem a nárcisztikusoknak, sem az egyéb személyiségzavarban szenvedőknek, sem pedig az ezekben nem szenvedőknek nem segít sokat a mindennapjain. Kicsivel több odafordulással és figyelemmel nem nehéz felismerni, kitől kell valóban elhatárolódnunk és kitől nem. Akitől pedig nem, annak akár segítő kezet is nyújthatunk. Max esete egyértelmű, Viktóriának nem volt dolga azzal, amit a férfi személyisége a neveltetése egészen korai szakasza óta hordoz magában. Manapság viszont, az instant ismerkedések, az online világ és az AI korában törlünk és tiltunk ész nélkül mindenkit, pörgetjük egymást gépiesen és rohanunk előre, mintha nem lenne holnap. De hová?
Az előadásnak nagy jövőt kívánok és jósolok. Nem csak a témaválasztás remek, de az alapmű is pontos. Ráadásul olyan csapat vette kézbe, akiknél a legjobb helyen van. Az pedig, hogy beszélgetni is lehetett róla, külön ajándék volt szerintem. Az ilyen esték után azt szoktam érezni, hogy kicsit jobb hely lett a világ, és talán mi mindannyian, akik részesei voltunk az előadásnak.
Fotó: Juhász Éva (Alle Management)
