Az idei színházi évadban az általános érzetem az, hogy sok esetben a kivárás, a mérsékelt darabválasztás érzékelhető. Áprilisig volt valami a levegőben, ami miatt bizonytalanság, szélcsend volt a színházakban. Az évad végéhez közeledve, túl a választáson, és a következő évad új bemutatóit sorra meghirdetve viszont azt látom, hogy a színházak megrázzák és összeszedik magukat. A bizonytalanság és a kivárás lassan átadja a helyét a nagy bejelentéseknek, és a szinte biztosan zajos sikert produkáló premierek meghirdetésének.
Az idei évad végének az egyik általam legjobban várt előadása mind a helyszín, mind az alkotói csapat miatt előre tudhatóan biztos siker: a Budaörsi Latinovits Színház áprilisban William Shakespeare: Julius Caesar c. darabját mutatta be Alföldi Róbert rendezésében, Stohl András, mint vendégművész címszereplő főszereplésével. Amikor még semmi mást nem lehetett tudni erről a bemutatóról, már akkor elment a premier hétvégére minden jegy. A megérzések jók voltak: brutálisan erős, aktuális premierre került sor. Pedig bőségesen hordozott kockázatot az a tény, hogy a próbaidőszak még a választások előtt zajlott, a bemutatóra viszont már a választás után került sor. Alföldi Róbert rendezői zsenije azonban úgy fogalmazta meg az aktuális, mégis örökérvényű és univerzális üzenetet, hogy bármi is lett volna a választások eredménye, a darab üzenete helytálló legyen.
Caesar épp hatalma csúcsán van, a római nép isteníti, ám félő, hogy egyeduralomra tör. A vészjósló jelek ellenére megjelenik a Szenátusban, ahol az összeesküvők ledöfik – és ezzel polgárháborús helyzetbe sodorják a birodalmat. Fel is áll a két tábor: a Caesar-pártiakat Antonius és Octavius, a köztársaság híveit pedig Cassius és Brutus vezetik. A személyes indulatok, politikai érdekek és hatalmi játszmák felkorbácsolódnak – s így a világtörténelem egyik legkritikusabb időszakában érkezünk el a philippi síkra, a két párt végső csatájának színhelyére…
Az egy szünettel 140 perces előadás végig nagyon feszes és erős. Egy pillanatnyi üresjárat sincs benne. Vannak azonban olyan kiemelkedő pillanatai, melyek már első látásra beégtek a retinámba. Igaz ugyanakkor az is, hogy a nézőtől aktív és erős odafigyelést, jelenlétet igényel az előadás. Nincs benne mellébeszélés, egy mondat sem felesleges. Bíró Bence dramaturg feszesre húzta a szöveget, nincs idő pihenni. Kálmán Eszter díszlete és Tihanyi Ildi jelmezei remekül szolgálják mind az előadás erős üzenetét, mind pedig a mai korba helyezett történetet. Egy percig sem érezzük nézőként, hogy a történet indokolatlanul archaizál, vagy hogy nem a mi bőrünkre megy egyébként minden, amit a színpadon látunk. Sokorai Attila a fénnyel tesz csodákat, bár olvasható külön felhívás a színlapon az erős hang- és fényhatásokra (villogó fény), melyek jellemzik a darabot. A zenei szerkesztő ezúttal is Fröhlich Kristóf, olyan dalbetéteket válogatott össze, amikre rendesen megmozdult a lábam még ülő helyzetben is.
Ami pedig a színészeket illeti: a már említett Stohl András ismét brillíroz. Ahogy az várható volt, kifejezetten termékenyre és gyümölcsözőre sikerült a találkozása a budaörsi társulattal. Érezhetően oda-vissza hatnak egymásra, a lángok összeadódnak és ettől aztán perzsel a játék! Boldogság, hogy új előadásokban látom végre őt. A Casca-t alakító Nagypál Gábor a színház másik csúcs igazolása az idei évadban. Ő is otthonra lelt a csapatban, és nagyon jó helyen van Budaörsön. Ez is egy virágzó találkozás. Az Antonius-t alakító Sas Zoltán és az Octavius-t játszó Juhász Vince a társulat olyan fiatal színfoltjai, akik mindketten olyan egyéniségek a korosztályukban, akikhez nem tudnék hasonlót megnevezni jelenleg. Ők azok a srácok, akik erősítik a hitemet a fiatal nemzedékben. Ez, és az őket követő nemzedék csináltak épp most egy rendszerváltást. Rajongójuk lettem a budaörsi csatlakozásukkor. Drámában épp oly erősek, ahogy humorban is. Vince ráadásul ezzel a darabbal kárpótol is valamit, aminek az elmúlását rendesen megsirattam: az Ördög Tamás rendezte A vágy villamosa egy fantasztikus tánccal kezdődött Vince előadásában. Ez ugyanúgy az egyik legemlékezetesebb momentuma volt annak a darabnak, mint a mostani Julius Caesar-nak a vége. Felemelő, különleges, látványos és szabad. És robbantja a nézőteret. Brutus szerepében Böröndi Bence pontos, hiteles. Egy ügyet képvisel, amivel tudunk azonosulni. Azzal viszont, ahogyan a célját eléri, megjelenik bennünk a bizonytalanság. Fő szövetségese Cassius, akit Fröhlich Kristóf kelt életre. Ő is stabil pont a társulatban. Az arca rezdüléseivel, akár szavak nélkül is közvetíti az érzelmeket, dühöt, tehetetlenséget, vagy épp gyilkos indulatokat. A teljes idegrendszerével benne van az aktuális karakterben, igazi kincs a társulatnak. Chován Gábor Cinna szerepében, Ilyés Róbert pedig Metellus karakterében szerves része az előadásnak. Calpurnia szerepében Bohoczki Sára, Portia-ként pedig Szőts Orsi a nem túl bőséges női jelenlétet erősítik fel gyönyörűen a darabban. A nagy öreg, Artemidorus szerepében Bregyán Péter játékát csodálhatjuk.
A rendezés erős és lényegre törő. Felismerhetően alföldis, ami részben a poénokon, részben a modern harceszközökön érhető tetten, de főként a mondanivalón. Számomra a két leginkább kiemelkedő jelenet egyike az, amikor a már halott Caesar beszélget Brutus-szal arról, hogy mi is a demokrácia. Hogy mennyire nehéz a szabadsággal élni, és jól élni. Hogy valóban alkalmasak-e az emberek a köztársaság eszményére, vagy előbb-utóbb elkerülhetetlenül megjelenik az igény az egyszemélyi vezetésre. Ha pedig ez megjelenik, mindig lesz vezető is, aki önmagát alkalmassá emeli erre a szerepre. Onnan pedig már csak egy lépés a teljhatalom, a korona és a totális diktatúra. És ha egy rendszert leváltunk, tudunk-e élni a lehetőséggel? Tudunk-e jól sáfárkodni a múlt tapasztalataival és a jövőben rejlő lehetőségekkel? Vagy kezdődik minden elölről?
A másik nagy pillanat számomra a philippi síkon felsorakozó két csoport. Egy nemzet két része, akik nem tudnak egymással szót érteni. Sokszor megjelenik Alföldi Róbertnél az a problematika, hogy azért válik puskaporossá az emberek között a levegő, mert egyszerűen nem beszélgetnek egymással. Egyből az indulatok szabadulnak el. Az erőszakhoz, a fegyverhez nyúlunk. Leugatjuk és leanyázzuk a másként gondolkodókat ahelyett, hogy leülnénk beszélgetni, megpróbálnánk a másikat meghallgatni, megérteni. Majd elmondanánk a saját gondolatainkat, azt a másik hallgatná meg és értené. Ezután még mindig lehetnénk felebarátok, elfogadhatnánk, tisztelhetnénk a különbözőségeinket. De mi nem ezt tesszük, hanem ölre megyünk és ki akarjuk iktatni a másként gondolkodót anélkül, hogy egyáltalán beszélgetnénk vele. Ebben a Julius Caesar-ban ez csodálatosan jelenik meg. Amikor a szembenálló felek felsorakoznak, és szinte barátként szólítják meg egymást. De aztán jön az önmaguk által generált elvárás maguk felé, a hangjuk megkeményedik, és onnantól csak a fegyverek ropognak és az emberek hullanak. És ahogy a színpadon ez megjelenik, az egészen csodálatos és ötletes.
Nekem egy ziccer hiányzott, de arra már valószínűleg idő sem volt. A fénymásoló mellett az iratmegsemmisítő is megjelenhetett volna, hiszen ennek épp a bemutató napjaiban volt különleges aktualitása. És attól tartok, azóta is folyamatosan… Bónusz dobás, hogy ez a darab ismét megvalósítja a totális színházat. A színészi játék nem áll meg a színpad szélén. A nézők pedig nem ússzák meg a szembenézést. De épp ez a cél. És még egy megfigyelés, ha nem tévedek nagyot: abból a bizonyos színpadi koporsóból immáron a második gigászi színész mászik elő. Az elsőt a Liliomban láthattuk. Gyönyörű bemutató ez az évad végén, telitalálat minden szempontból. Az, amit már előre sejteni lehetett, mind igaz és bevált, akár egy római jóslat harc előtt.
Fotó: Borovi Dániel
