Februárban került bemutatásra Márfi Márk drámatrilógiájának harmadik része. A Telik és a Lassan után a Tovább címet viselő darabra sokat kellett várnom, mire találtam végre olyan időpontot, ami megfelelő volt nekem is. Megérte várni. Szeretem a különleges helyszínt, a Lóvasút belső terét, ahol az előadás látható. Szerettem az első két részt is, melyek ismerete azonban nem feltétele annak, hogy a néző értse, átélje a harmadik részt.
A Tovább előadás tovább tágítja a horizontot, a nézőpontokat, melyeken keresztül megismerjük az alaptörténetet. A veszteség fájdalmát, a pótolhatatlan anyaszív szeretetét és fontosságát. Ez a horizont valóban epizódról epizódra tágul. Az első részben a főhős nézőpontját látjuk és tudunk vele azonosulni. A második részben már az édesanyával folytatott dialógus tágítja tovább a teret, és befogadóként is nehezebb dolgunk van, mert két igazságot is a magunkénak érezhetünk. A harmadik rész pedig még egyet csavar ezen a struktúrán: a főhős, az apa és a testvér történetét ismerjük meg a személyes történeteiken keresztül. És bármilyen furcsa: mindhármukkal tudunk menni. Pedig gyakran feszültnek egymásnak ezek a perspektívák. Az előadásban a fiút Márfi Márk, a testvért Ertl Zsombor, az apát pedig Terhes Sándor játssza. A darab rendezését Gardenö Klaudia és Varga Gábor vállalták.
Három anyátlan férfi egy szigeten. Egy stégen. Éjjel. Csak ők vannak és egy harang. Nincs csónak, nincs evezőlapát, nincs kacsa. Nincs kiút. Hacsak… Na, de miről szól a dráma? Rólunk? A gyászról? A magányról? Szemrehányásokról? Elfeledettnek hitt dolgokról? Kitalációkról? Valóságról? Megbocsájtásról? Jóvátételről? Szeretetről? Pénzről? Széthullásról és összetartásról? A reményről?
A szinopszis fontos kérdéseket feszeget. Válaszokat közösen keresünk az alkotókkal. Döbbenetes erővel bír, hogy a személyes hangvételű trilógiát mennyi néző érzi magáénak. Szomorú is egyben, mert ez azt is jelenti, hogy mindnyájunknak van nagyon közeli, személyes veszteségünk. Olyan, amire nem mondható, hogy az élet rendje volna. Olyan, aminek a fájdalma semmi máshoz nem mérhető. Jó ugyanakkor látni, hogy a történet milyen szépen megtalálta a közönségét. Fiatalok és idősek egyaránt rászánják az estéjüket egy olyan előadásra, ami vállaltan nem megúszós: keményen melózni és gondolkodni kell vele. Öröm, hogy egyre több néző várja ezt a színháztól, és nem a semmitmondó vígjátékok fesztelen röhögését keresik. A látottak feldolgozását, közös értelmezését remekül segítik az előadást követő közönségtalálkozók, ahol rendre értékes, érdekes kérdések, gondolatok hangzanak el. Nézőt nem hagy hidegen a történet. Így vagy úgy, de mind kapcsolódunk hozzá.
Számomra a trilógiának ez a harmadik része adta meg a teljességet. Most először tudtam a szereplőkről, és az általuk képviselt érvekről szilárd véleményt kialakítani magamban. Ebben a részben ismertem fel a legerősebb párhuzamokat a saját családommal. És ebből a részből vittem magammal a legtöbb muníciót a nálunk is előforduló, vagy hamarosan várható hasonló párbeszédekre. Most éreztem azt, hogy a darab felvértezett nem csak érvekkel, de mentális erővel is: felkészített arra, hogy kell majd bölcs nyugalommal, gyorsan, de nem bántón reagálni olyan mondatokra, melyek elhangozhatnak nálunk is, és tudnom kell majd nem elveszíteni a fejem. A darab párbeszédei a három férfi között mély nyomot hagytak bennem. Foglalkoztatott utána is a gondolat, hogy vajon azokat a mondatokat, melyek nagyon erősek, váratlanok és tényleg gyomorba vágnak, a szereplők tényleg azonnal képesek voltak kezelni és lereagálni, vagy elteltek napok, hónapok, mire a legkeményebb kérdésekre, foghíjról odavetett bántásokra páncélt növesztettek és választ adtak?
Az örökség fájdalmas kérdés. Az ok, amiért a téma aktuális lett, aggasztó. A már biztos, és a még lehetséges veszteség pedig ijesztő. A Telik és a Lassan bemutatása idején a tizenkét éve elhunyt édesanyámra fókuszált a lelkem végig. A Tovább egy új, fájdalmasan belém maró aktuális esetet idézett meg bennem. Az én apám ugyanis 67 évesen épp mostanság hagyja és engedi, hogy egy 34 éves sehonnai szélhámos nő beköltözzön és kitartassa magát a bakonyi családi házunkban, ami addig a pillanatig az édesanyám után maradt utolsó menedékem volt. A jogi lépések mellett persze a gyilkos indulataimat is uralnom kell ebben a családomhoz méltatlan és mocskos helyzetben. Ebben nyújt számomra terápiás segítséget az az őszinte, mély és emberi színház, amit Márfi Márk és csapata csinál, megjegyzem, irdatlan melóval. Amikor mi nézők belépünk a térbe, addigra ott már komoly és hosszú előkészítő munka zajlik jó ideje. Estére szentéllyé válik a Lóvasút. Az alkotóknak tényleg a vendégei vagyunk. Olyan közel jönnek, és annyira közel engednek minket, amennyire csak lehetséges. Ez az őszinteség és személyesség adja meg a színházuknak azt a varázsát és plusz erejét, ami maradandó élménnyé teszi az esténket.
És hogy van-e tovább? Nos, a történetet az élet írja. Ami biztos, hogy sokan fogadtuk a szívünkbe a történetet. Értjük és érezzük. Jó, hogy ilyen szépen, mélyrehatóan mond ki gondolatokat, melyeket ismerünk, csak nem tudjuk, vagy akarjuk megfogalmazni őket ilyen pontosan.
Fotó: Sallak Dóri
