A Rózsavölgyi Szalon legújabb bemutatója érzelmi húrokat penget. Ennek mesterei egy már jól összeszokott csapat. Dicső Dániel rendező ezúttal David Eldridge: A vége című darabját állította színpadra Hegyi Barbara és Schneider Zoltán szereplésével. Az előadás létrehozásának visszatérő és egyúttal sokszorosan bizonyított tagjai Hárs Anna dramaturg, Enyvvári Péter díszlettervező, Cselényi Nóra jelmeztervező, valamint Herpai Rita rendezőasszisztens. Az eredmény ezúttal is csodálatos: igazi érzelmi utazás, melyre nagy szüksége is volt már a lelkemnek. Az elmúlt időszak az életünkben javarészt az óriásplakátokról és az ordas hazugságokról szólt. Ezek akaratlanul is belemartak a lelkünkbe, elfáradtunk. A vége igazi oázis a szívnek. Bár nem könnyű, mégis csodaszép és igazán szerethető történetet mesél el, ráadásul két olyan színésszel, akik összeillenek a színpadon.
Julie (Hegyi Barbara) és Alfie (Schneider Zoltán) sok évtizede alkot egy párt. Kapcsolatuk mély és őszinte. Annyi mindenen túl vannak, annyi minden köti össze őket. És most elérkezett életük legnehezebb pillanata. Alfie hoz egy döntést. De ez nem csak az ő élete. Ez a közös életük. Julie még hisz, remél, nem akarja, hogy vége legyen. Tud olyat mondani, amitől Alfie meggondolhatná magát? Vasárnap van, kora reggel. Már felnőtt lányuk, Annabelle nemsokára megérkezik hozzájuk. De addig még olyan sok mindent kell kimondani, elfogadni, megbocsátani egymásnak.
Bevallom őszintén, Hegyi Barbarát most először láttam közelről, ennyire intim térben játszani. A nagyszínpadi produkciók után végre láttam minden rezdülését, az arcán az érzelmeket, ennek az egyszer fent, egyszer lent utazásnak minden barázdáját, mimikáját és pillanatát. Régóta vártam már, hogy ilyen közelről, ennyire szépen kimunkált előadásban gyönyörködhessem a játékában. Schneider Zoltánnak is megismertem új arcát ezen az estén. A jellemzően vagy drámai, vagy kifejezetten vicces szerepek után Alfie-ként hihetetlen zsenialitással ötvözi ezt a két árnyalatot. Egyszerre van jelen a személyében az életigenlés és a racionalitás, a félelem feszültsége és a régi közös történetek iránti nosztalgia.
Manapság alig van már olyan pár, mint ők ketten. A történet szerint igazi szövetségesek ők. Kiegészítik egymást. Együtt fejlődnek, egymáshoz csiszolódnak. Kicsit Bonnie és Clyde-hoz tudnám hasonlítani a párosukat. Magyarul nehéz is megfelelő kifejezést találni a szövetségükre, angolul talán a „partners in crime” találó rájuk. Miközben folyamatosan érveket és ellenérveket ütköztetnek egymással, mindkettőjük álláspontjával azonosulni tudunk. Mindkettőnek igaza van. Ami viszont gyönyörű, hogy a kialakult helyzetben nem csak a saját igazukkal foglalkoznak, hanem egymásét is igyekeznek megérteni, elfogadni, alkalmazkodni hozzá. És talán ez az a mozzanat, ami a legtöbb mai kapcsolatból már teljesen hiányzik.
Ahogy az a rózsavölgyis előadásoknál lenni szokott, ezúttal is megannyi emlékkép és személyes pillanat tört fel bennem a múltból. Alfie DJ hivatása előcsalta azokat az időket, amikor én is bulikat csináltam. Zenéltem, felépítettem az estéket. És ennek tényleg van egy rezgése, vibe-ja, amit nehéz szavakba önteni. De egy pillanat az öröklétből, halhatatlanságból. Sajnos ez már a lemezjátszó korszak után volt, de nagy álmom, hogy egyszer még visszatérek, és csakis lemezekkel. Aztán azon is sokat gondolkodtam, ismerek-e olyan párost, mint ők ebben a történetben. Szomorú, de nem találtam még csak hasonlót sem az emlékeimben. Ma már nincs jelen ez a teljes kiállás egymásért, a feltétlen odaadás és közös építkezés. Talán ijesztő, de sokkal inkább színházban látott párosok jutottak eszembe párhuzamként, mint az ismerősi körömből bárki.
Az előadás vége felé aztán érkezik egy egyszerre sokkoló, szívmelengető és váratlan fordulat. Ami talán azért is kell, mert akkorra már gondolkodni kezdünk: hogyan lehet ezt a történetet úgy befejezni, hogy ne gombóccal a torkunkban álljunk fel a székünkből és szomorúan kullogjunk haza? Ez a történet is bebizonyítja, hogy az élet a legnagyobb rendező (de csak Dicső Dani után!), és végül a legnehezebb pillanatokban is érkezhet olyan fordulat, ami újragondolásra, átértékelésre késztet minket, és az addig fájdalmasnak és kilátástalannak tűnő helyzet felhőin is átszűrődhet a remény fénye.
Büszke vagyok rá, hogy az alkotó csapat ismét sikeresen bizonyított, és teljesítették a saját maguk által magasra tett mérce elvárásait. Fontos, hogy az előadás minden korosztály megszólít: fiatalokat és örök fiatalokat egyaránt. Az életben minden pótolható és átvészelhető. De az igazi kincs, ha találunk egy olyan társat, aki egy életen át a szövetségesünk. Onnantól aztán nincs leküzdhetetlen akadály. Így amikor felcsendül az Il Silenzio, nyugodtan térhetünk nyugovóra.
Fotó: Kovács Milán
