A Centrál Színház nagyszínpadán olyan elementáris erejű dráma került bemutatásra, amilyet régóta hiányoltam már a színházak repertoárjáról. Végre egy előadás, ami nem kíméli a nézőket, szembesülésre kényszerít. Sok család számára ismerős lehet a történet alaphelyzete: van valaki, aki utolsó lélegzetéig harcol az igazáért, és nem képes megalkudni akkor sem, ha mindenki ellene van. Magyar emberként ismerős lehet sokunk számára az az alaphelyzet, hogy egyedül maradunk az igazunkkal, és nem bégetünk együtt az egyébként vágóhíd felé tartó nyájjal. Megrendítő és egyben ijesztő érzés ez. Az irodalomtörténet számtalan hőse kénytelen egyedül szembenézni a világ, a tömeg elítélő gyűlöletével. A legnehezebb pillanatok az ilyen emberi passiótörténetekben talán éppen azok, amikor szinte már magunkat is sikerül meggyőznünk, hogy nincs igazunk, és már-már feladnánk az értelmetlennek tűnő harcot és ellenállást. Akár a magánéletünkben, családi viszonyainkban, de hasonló dinamika a munkahelyi helyzeteinkben is megjelenhet, amikor egymagunk képviselünk valamit sokakkal szemben.
Ez a sors és alaphelyzet a kiindulópontja Hester Swayne (Martinovics Dorina) alaptörténetének is a Macskalápon. Van egy világ, ahová megszületett, ahol felnőtt, és egy hely, amelynek minden zegét-zugát ismeri, mindennél és mindenkinél jobban. Egyszer aztán azon találja magát, hogy ebben a világban, az ő saját világában, melynek a titkait is jól tudja, nemkívánatos személy többé, és egyre többen, egyre hangosabban kívánják a távozását, eltűnését – gyakorlatilag a saját életéből. Adott ugyanis Carthage Kilbride (Szabó Kimmel Tamás), akivel egykor mindent legyőző szerelmük messze földön híres volt. Ám most új menyasszony áll a házhoz Caroline Cassidy (Hermányi Mariann) személyében. A házasság csodálatosan kapóra jön a szülőknek is, úgy Mrs. Kilbride (Básti Juli), mint Red Cassidy (Gáspár Sándor) kívánatosnak tartja.
Jóllehet, Hester és Carthage közt megkérdőjelezhetetlenül szoros a kötelék. A darabban is elhangzik, hogy túl jelentős volt a közös múltjuk ahhoz, hogy ezt igazán bármelyikük le tudná magában zárni. Talán számunkra is ismerősek lehetnek kapcsolatok, melyek más, korábbi viszonyok miatt nem tudtak igazán kiteljesedni. Van olyan, hogy két ember mindenek felett összetartozik, és bármennyire is próbálják egymást lezárni és elfeledni, minden lépésük csupán a másikhoz képest nyer értelmet. Hester története azért is megrendítő és elemi erejű, mert a női őserőt vadul és szilajul testesíti meg. Számomra az igazi meglepetés, hogy szókimondó, egyáltalán nem finomkodó, vérbő drámát láthattam nagyszínpadon. Az ilyen előadások a nagy színházaknak jellemzően a kamaratermeiben, vagy háziszínpadokon kerülnek bemutatásra. De a Centrál nagyszínpadra tette, és ezt az értő közönség szűnni nem akaró vastapssal jutalmazta a bemutató estéjén. Puskás Samu rendezése igazi kuriózum lesz a színház repertoárján.
Hester és Carthage kapcsolata engem kicsit Ady és Léda viszonyára emlékeztet. Vagy valami nagyon hasonlóra. Igazi se veled se nélküled viszony. Amikor annyira vágyunk valakire, hogy a falat ütjük miatta, de ezeket az ütéseket legalább annyira táplálja düh és gyűlölet, mint a szinte fizikai fájdalmat és függőséget okozó szereleméhség a másik ember felé. Amikor két ember annyira egymás részévé válik, hogy hiába válnak szét fizikailag, valami láthatatlan kötelék akkor is összeköti őket. Hol az egyik, hol a másik húzza szorosabbra ezt a láthatatlan fonalat, de nem tudják elengedni egymást. A történet előrehaladtával persze derülnek ki sötét titkok egymás felemeléséről ugyanúgy, mint egy brutális gyilkosságról. Ez már nem is annyira összeköti, mint inkább súlyos béklyóként össze is láncolja őket. Magukat tartják sakkban és extázisban egymással.
Azért engem óhatatlanul is elfogott a nosztalgia és az emlékek. Volt egyszer egy Nemzeti Színház, ahol az ezen az estén látható színészek közül sokan dolgoztak egy időben egy bizonyos korszakban. A fiatalabban éppen ebben a korszakban próbálgatták ott a szárnyaikat és nőttek nagyra. Ma pedig már, a Centrálban gigászként vannak jelen, és mind felnőttek a nagyokhoz, akikkel ezen az estén ugyanúgy egy színpadon állnak, mint anno. És bizony ez az emlékeimbe ötlő színház tartotta fontosnak azt az irányt, azt a hagyományt, ami az olyan drámákat, mint A Macskalápon, nagyszínpadra emelte és előszeretettel mutatta be. Amikor egy színpadon látom Martinovics Dorinát, Básti Julit, Szabó Kimmel Tamást, Gáspár Sándort, óhatatlanul is az a nagy korszak jut az eszembe. És sikerült nem csak megidézni, de felülmúlni is az emlékeimben élő együttállást, így nem csupán múlt- vagy szellemidézésként éltem meg az estét, de egy számomra fontos színházi hagyomány sikeres továbbviteleként is. Persze elfogult vagyok, és a szívemben külön kis hely van az akkori nemzetis fiatal tehetségeknek, hiszen egy korosztály vagyunk, együtt nőttünk bele abba a fajta színházba, amit a magunkénak vallunk: ők színészként, én pedig nézőként.
A történet persze úgy lesz teljes, hogy a többi szereplő is emlékezetes alakításokkal teszi felejthetetlenné. Csoma Judit Macskanőként egyszerre hideglelős és humoros, Pálfi Kata Monica Murray-ként a nagy felismerések és megfejtések embere. A Josie Kilbridet szerepébe osztott szereposztásban bújt Pavletits Leona és Sisák Sára elbűvölően bájosak. Nagyon bátor vállalás gyereket beletenni az előadásba több szempontból is, de megszületett velük a varázs, ami a színház lényege. Szécsi Bence Lélekgyűjtőként misztikus és sejtelmes figura, akárcsak Kerek Dávid a szellem szerepében. Az est számomra egyik külön nagy meglepetése Willow atya szerepében Fodor Tamás volt. Őt valamiért újra és újra megtalálják a papi szerepek, és talán nem véletlenül. Olyan zseniálisan mutatja be a kereszténység színét, de főleg fonákját, ahogy arra kevés más színész lenne képes. A dráma fogyaszthatósága kedvéért vannak kifejezetten humoros párbeszédek és vicces jelenetek a darabban, ezek egy részét neki köszönhetjük. Az ifjú Dunne szerepében Lukács Ádám látható, aki szintén felhőtlen perceket szerez a közönségnek a forrongó dráma egyik pihenőpontján.
Az előadás nem csak a csodálatos színészi játék miatt fergeteges, hanem a látvány és a műszak gyönyörű munkájának eredményeképpen is. A darab monumentális díszleteit Takács Lilla tervezte, a jelmezeket Kárpári Enikő, a szemet gyönyörködtető világítás pedig Gothár Márton munkája. Szcenikusként Barkovics Zoltán segíti az előadás sikerét.
Érdemes elmerülni egy nehéz történetben. Gyónásként és feloldozásként hat a lélekre. Nekem például jelenleg van is családi érintettségem egy sehonnai betolakodó kezelésében, és erőt merítek Hester kitartásából és az igazságba vetett hitéből. Valamint erőt a megküzdéshez. Tanulságos történet és nagyon eleven. Használjuk az erejét, mert győzelemre visz.
Fotó: Centrál Színház
