Jutalomjáték – Azért kezdtem el írni, hogy bekerüljek abba a világba
Kissé önző módon az írásom címében egy olyan mondatot választottam mottónak, amely nagyon beégett a lelkembe egy csodálatos kőszegi estén. Mert picit rólam is szól. Először tavaly vettem részt célzottan a Kőszegi Várszínházban látható színházi előadáson, a kísérletezés izgalmától fűtve. Talán sokat elmond az élményről, hogy az idén már a teljes nyaralásomat a Kőszegi Várszínház köré szerveztem, méghozzá úgy, hogy a Jutalomjáték c. bemutató előadás legyen a szabadságom csúcspontja, koronaékszere. A helyszín, az emberek, akiknek az áldozatos, szorgos, kemény munkája, szíve és lelke ott lüktet ezekben az estékben, egyszerűen megérdemlik, hogy az én szívemben is kiemelt helyen dobogjon Kőszeg varázsa.
A Jutalomjáték c. előadást a Jurisics vár nagyszínpadán mutatták be egy gyönyörű nyári estén, és játszották még két további alkalommal teljes teltház előtt. Számomra a hívó szó két olyan név, akiket nem csak színészként zártam sok-sok éve már a szívembe, de emberként, s talán mondhatom: barátként is – Schneider Zoltán és Marton Róbert varázsoltak a színpadon. Olyan nagyszerű színészpartnerek társaságában, mint Dobra Mara, Sándor Soma, Mikecz Estilla, a már tavaly nyáron is Kőszeg dívájaként tündöklő Balázs Andrea, és Kovács Vecei Fanni. Az előadást Olt Tamás rendezte.
Hogy nem csak színészként, de emberként is kedvelem őket, az azért is fontos, mert nagyon mélyen emberi történetet láttam. Egyáltalán nem kiszámítható, cseppet sem közhelyes. Ellenben fordulatos, kifejezetten vicces, sőt, ahogy azt az előadás után Karácsony Ágnes dramaturgnak rajongva megjegyeztem: szóvicces darab született, melynek egyből nagy rajongója lettem. Kell persze némi élettapasztalat, pár megélt határhelyzet a saját sorsunkban, hogy igazán kapaszkodós legyen, amit látunk. Ám ilyen fordulatokban azt hiszem, mindannyiunk élete bővelkedik.
Mit tudunk kezdeni egy életművésszel? Akit nem lehet nem szeretni. Akin nem lehet fogást találni, mert mindenből kidumálja magát. És közben két kézzel szórja a szeretetét, talán túlságosan is. Vajon képes-e elfogyni ez a szeretet? Lehetséges, hogy épp annak nem jut belőle, aki a leginkább vágyik rá, aki a legjobban megérdemelné? Mit kezd egy izgő-mozgó figura egy merev, szabálykövető, az ő életmódjával merőben szembemenő fiúval, akinek ő ráadásul nem is volt igazán az apja? Mit kezd egy ilyen figurával a valaha volt feleség, aki nem tudott élni vele, de nélküle még úgysem? Ha van ellentmondásos személyiség, akiről mindenkinek van véleménye, egy jó sztorija, emléke, az Scottie Templeton (Schneider Zoltán).
A Jutalomjáték az ő életét meséli el, részben azon emberek szemüvegén keresztül, akikkel így, vagy úgy kapcsolatba került. Férfiakkal így, nőkkel leginkább ÚGY. Egy szilaj, betörhetetlen szabad szellem, aki árad. Akinek mindig van egy jó ötlete, és aki bármekkorát is hibázik, nem lehet rá haragudni, mert pár perc alatt kivágja magát a leglehetetlenebb helyzetből is. És nagyon jó a humora, pláne azért, mert mindenen képes nevetni. Hát persze, hiszen minek is sírjon?
De mi van akkor, ha az élet egy rossz viccel tréfálja meg? Olyannal, ami miatt rendbe kell tennie a dolgait. Elsősorban kapcsolatát a fiával, Jud-dal (Sándor Soma). Ez nem csak a rég megszakadt kapcsolat, de a két teljesen ellentétes karakterű személyiség ellentéte miatt is lehetetlen vállalkozásnak tűnik. Pedig az apa mindennel próbálkozik. Beszélgetéssel, lazasággal, még a vágyott nő (Mikecz Estilla) bájait is beveti csak hogy megtanítsa a fiát élni. Persze ez nem egyszerű. Nehéz az elvesztegetett időt egy olyan helyzetben bepótolni, amikor épp időből jut a legkevesebb. Pláne, ha a gyerekben ott a harag az apa felelősségkerülő, könnyelmű mentalitása miatt, amit igazából a félelem és a rettegés táplált egész életében.
Szerencséjükre, és főleg Scottie érdemeinek megfelelően azért rengeteg nő veszi körül őket, akik keresztbe-kasul fonják a két férfi életét. Lassan baráti társasággá, szinte családdá formálódik egy kis közösség: a Scottie által megmentett lelkek csapata, akik most összefognak, hogy viszonozzák a felejthetetlen jóságát ennek a bohém férfiúnak. A csapatkapitány a legfőbb szövetséges, az ezer éve jóbarát Lou (Marton Róbert), aki remekül zongorázik nem csak a hangszeren, de a lelkünkön is azokkal a mondatokkal, melyek igencsak betalálnak, amikor eljön az idő, hogy ki kell mondani őket. A szeretetről, a barátság természetéről, az élet igazi értékéről. Scottie és Lou barátságáról filmes párhuzam jutott eszembe: a Danny Collins c. filmben Al Pacino-nak van egyetlen igaz barátja, szövetségese, a menedzsere. És hogy-hogy nem, ott is ő segít az apát összebékíteni a fiúval, bár ott a fiú miatt van erre szükség.
Itt viszont Scottie, az apa kell, hogy teljesítsen egy lehetetlen küldetést, miközben versenyt fut az idővel. A darab igazi báját a Scotti köré gyűlt emberi történetek adják meg. Mindenkihez volt egy jó, vagy épp életmentő szava. Ha mással nem, hát a lazaságával volt képes mágnesként vonzani magához a megkeseredett embereket, hogy aztán valahogy megújítsa a gondolataikat és felfrissítse az emlékezetüket az élet múlandóságáról és az igazi értékek kereséséről.
A cím hű a társulathoz: tényleg igazi jutalomjátékot látunk. És a színészek mindannyian élnek is a darabban rejlő lehetőségekkel. Nyilván a helyszín is sokat segít ebben: Kőszegen valahogy jobb együtt lenni. Azt éreztem, hogy védett közegben vagyok. Eltűntem a nyüzsgő mindennapokból, és végre olyan emberekkel lehettem, akikkel közös az érdeklődésünk, a színház és a művészek szeretete. A csapat ilyenkor napokig együtt él, és valóságosan is kőszegiként léteznek ezekben az időkben. Ez a szeretet, összecsiszolódás, egymásra hangolódás pedig érződik a játékon is. Még akkor is, ha nagy a tét, hiszen ez a Jutalomjáték valójában élet-halál harc, de persze sok-sok nevetéssel, amolyan Templeton-osan!
Az előadás után a Kőszegi Várszínház a közönség szavazatai alapján az idén is kihirdette a Hollósi Frigyes-díj győztesét, és a Jutalomjáték c. darabot látva egyáltalán nem meglepő módon Schneider Zoltán lett a díjazott, aki ráadásul már másodszor nyerte el a rangos elismerést. Szívből gratulálok neki ezúton is. Az előadás egyébként novembertől a Karinthy Színházban lesz látható.
És hogy mennyire sorsszerű, hogy ez a darab éppen most talált meg: van mit rendeznem az apámmal. Bár most szinte megközelíthetetlen, mert épp egy szélhámos nő markában van teljes akaratlanításban, és nem igazán veszi most a fiúi jeleimet sem. Miközben valószínűleg végig kell néznem, ahogy egy mihaszna léhűtő kifordítja önmagából, gondolkodnom kell azon is, hogyan leszek majd mindezek után képes szeretettel fordulni felé annak ellenére, hogy már minden elmondhatót elmondtam, és megtehetőt megtettem. És mindez hatástalan, teljesen. A kapcsolódás a darabhoz a kérdés: Miért van az, hogy kataklizmáknak kell bekövetkeznie ahhoz, hogy megtanuljuk egymást, és az életünket igazán szeretni?!
Fotó: Büki László
