Vannak előadások, amelyeknél részben vagy egészben rejtély, mit is fogunk látni. Nem derül ki az ajánlókból, a színlap sem fedi fel a darabot. És vannak történetek, amelyek mélyen belénk ivódtak: ismerjük őket, tudjuk, mire számítsunk, és úgy is készülünk lélekben, hogy már előzetesen teszünk munkát abba, hogy kibírjuk, ami történni fog. Az utóbbira jó példa az Örkény István Színház legújabb nagyszínpadi bemutatója, a Szerelem. Michael Haneke filmjének színpadi adaptációját Keszthelyi Kinga fordításának felhasználásával készítette Törley-Havas Sára és Ördög Tamás. A rendező Ördög Tamás.
A Dollár Papa Gyermekei alkotópárosa (Kiss-Végh Emőke és Ördög Tamás) az elmúlt időben tudatosan fordultak nagyon erősen az ember felé. A Casanova Tonight Show ajánlójában szerepel, hogy az előadás visszatérés a Dollár Papa Gyermekei kezdeteihez. Eszköztelen, hiperrealista, csak az emberre fókuszáló, testi-lelki vizsgálódás szuperközeliben. Ugyanezt a gondolatot erősíti a Radnóti Színházban látható, szintén Ördög Tamás rendezte Pelikán, vagy a Budaörsi Latinovits Színház repertoárjában található A vágy villamosa, de ugyanígy a Kiss-Végh Emőke által írt és rendezett, az Örkény Színház Stúdiójában látható Romantika. Igaz ugyanakkor, hogy számomra nagyon kedves az a vonal is, amit a Kabaré, az Úriemberek, az Egy rosszaságról, vagy korábban a Picasso képviselt. Az, hogy Kiss-Végh Emőke és Ördög Tamás rendszeres és visszatérő alkotói lettek a legnevesebb budapesti művészszínházaknak, számomra nagyon örömteli és reménykeltő. Meg is szolgálják újra és újra a bizalmat.
A Szerelem egy igazán mély előadás lett, tele emberséggel, részvéttel és szeretettel. Ördög Tamás csodálatos érzékenységgel, tisztelettel és alázattal nyúlt ehhez a nehéz anyaghoz, ráadásul olyan nagyszerű színészeket kért fel főszereplőnek, mint Pogány Judit és Gálffi László. A Szerelemben egy idős házaspár szerelmét ismerhetjük meg szuperközeliben, annak minden rétegződését, szépségét, fájdalmát egy betegség fénytörésében.
A történet mélységeit igazán az érti és érzi majd, aki veszítette már el szerettét – a nézőtéren gyakorlatilag mindenki. A bemutató estéjén furcsa élmény volt, hogy a kezdés előtt épp elkaptam két néző konfliktusát. Egy pattanásig feszült országban még a színházba is begyűrűzik a stressz és a mogorva reakciók. Innen indultunk, aztán másfél órával később, percekkel a taps vége után a nézők lassan hagyták el a színháztermet. Ekkor már csak szipogást, orrfújást láttam minden irányban, és sok-sok zsebkendő került elő. Ide érkeztünk meg a kezdeti feszültségekből. Azért volt szép ez a keret, mert ráébresztett, mennyire jelentéktelenek a mindennapi bosszantó kis nyüglődéseink és konfliktusaink ahhoz képest, amikor az elmúlással kell szembenéznünk – legyen az akár a sajátunk, akár egy szerettünk halála. Mennyire jelentéktelenek másfél óra után a kis bosszúságaink.
Az idősödő nő (Pogány Judit) és a férfi (Gálffi László) történetében a nő megbetegszik. Döntési pont előtt állnak egy műtét kapcsán. A döntés megszületik, a műtét nem sikerül jól. Újabb nehézségek tovább súlyosbítják az életüket. Csak egymásnak maradtak. A férfi minden türelmével és szeretetével veszi körül a nőt, aki viszonylag gyorsan felismeri, hogy a helyzet csak rosszabb lesz, és nem akar majd így élni. Mégis tovább küzdenek, dacolva a hiábavalósággal és értelmetlenséggel. A mindennapok egyre nehezebbek, a nő állapota kilátástalanná válik, ami lassan mindkettejük életét szétrágja és felfalja. Türelem és türelmetlenség, remény és kilátástalanság, csend és fájdalommal teli üvöltés váltakoznak nap mint nap. Meddig viselhető ez el? Hol a határ?
Az Örkény István Színház korábban bemutatott, Isten című darabja eszembe jutott egy ponton. Az az előadás kifejezetten az eutanázia kérdéskörét boncolgatja, és a Szerelemben is eljutunk ide a gondolkodásunkban. Ahogy a szereplők is. Van-e megoldás ilyenkor?
Közben a környezetük különbözőképpen viszonyul hozzájuk és a kialakult helyzethez. Mindenkinek más a megküzdési stratégiája. Van, aki a beteget hibáztatja, van, aki az őt ápoló és minden idejét vele töltő férfinél akar okosabb és mindentudó lenni. Akad aztán olyan, aki egyszerűen nem vesz tudomást a kialakult helyzetről, vagy csak nem tud vele mit kezdeni. Nem tud szembenézni, nem tudja, hogyan kell ilyenkor viseltetni a másik ember iránt. Mindannyian voltunk már mindegyik szerepben, amikor ismerősünk, szerettünk, családtagunk haldoklott. Nem lehet hibáztatni senkit. A halál, a haldoklás annyira megrendítő az ember számára, hogy nincsen jó recept arra, hogyan kezeljük, hogyan fogadjuk vagy ne fogadjuk el. Nincs ott senki, aki megmondja a tutit.
Így aztán a történet egyéb szereplői is eltérő módokon közelítenek a párhoz: a lányuk (Kiss-Végh Emőke), a vejük (Vajda Milán), a tanítványuk (Ficza István), a szomszéd (Bíró Kriszta), a házmester (Terhes Sándor) mind emlékezetes epizódokat játszanak, és minden nehézség és fájdalom ellenére humora is van az előadásnak, anélkül talán nem is bírnánk ki a történetet. Az epizódszereplők közül talán az ápoló (Brezovszky Dániel) és az ápolónő (Kiss Nikolett) szerepeltetése hasít a legjobban belénk. Ők testesítik meg a részvétlenséget, ami az alulfizetett és kizsigerelt egészségügyi dolgozók sajátja. Nem gyűlöljük őket, mert tudjuk, mennyire embertelen munkát végeznek fillérekért, mégis rossz látni, ahogyan a szeretteinkkel bánnak. Ambivalens helyzet. Közben persze a többi szereplőn is érezhető, hogy onnantól, hogy az ember elromlott (értsd: már nem egészséges, nem használható), köddé válik számukra. Nincs már haszna, nem tud már adni. Csak elvesz.
Sajnos Magyarországon túl sokaknak ismerős, ahogy a szeretteinket látjuk megbetegedni, szenvedni és elmenni. Sosem fogom megérteni, hogy lehet a gyerekvállalást ösztönözni olyan helyen, ahol az oktatás és az egészségügy romokban van. Az élet nem csak a születés! Ennek rengeteg értelmetlen fájdalom lesz a vége, és nem csak öregkorban.
Az előadásnak van két különösen kiemelkedő pillanata, ami egy adott ötlethez kapcsolódik. Megható, megrendítő, egyszersmind nagyon látványos, szívet melengető és szívbe markoló. Egy különleges meglepetés a színpadon. Ezen a ponton nem lehet nem elérzékenyülni. Az egyes jelenetek átkötése technikailag ötletesen került megoldásra. A fények játékának köszönhetően értjük, mikor van átállás az epizódok között, ezek alkalmával tudunk egy mély levegőt venni a folytatáshoz. Szükség lesz rá. Feltétlenül látni kell ezt a darabot, sokáig emlékezni fog rá, aki megnézni.
Fotó: Horváth Judit
Michael Haneke: Szerelem | olvasópróba
