Hóhérok – Ó má’, kukulni kár, mert rövid a’ élet

Az elmúlt években sok ismerőstől hallottam számtalan jót a tatabányai Jászai Mari Színházról, így régóta vártam már a pillanatot, hogy megnézhessen ott a nemrég bemutatott Martin McDonagh darabot, melyet Szikszai Rémusz rendezett. A Hóhérok című előadás minden előzetes várakozásomat felülmúlta, pedig magasra tettem a lécet. Ahhoz, hogy kimozduljak a komfortzónámból és elinduljak Tatabányára, szükségem volt egy nagyon ütős alkotói névsorra. Szikszai Rémusz neve számomra már önmagában garancia arra, hogy figyelemre méltó előadás készül, a színészcsapatban pedig Danis Lídia, Király Attila, Mikola Gergő, Figeczky Bence és a többiek is mind megerősítettek abban, hogy az előadást látnom kell.

Erős, izgalmas, rendkívül látványos, érzelmekben intenzív, fordulatos és cseppet sem kiszámítható fekete komédiát láthatunk, mely nálam inkább a krimi és a horrorsztori között egyensúlyoz műfaját tekintve. A darab két felvonásból áll. Az első felvonás első felében még meg is fogalmazódott bennem, hogy ez a darab némileg eltér azoktól a McDonagh alkotásoktól, amiket eddig láttam. Még a szerelmi szál is olyan édesen alakult benne, hogy majdnem elhittem: a történet még akár love story is lehet. Aztán a pillanat törtrésze alatt pörögtek fel az események. És ez a rendezés egyik varázslatos bája: előbb megszokjuk a sajátos ízes-íres nyelvezetet és nagyjából megértjük a szereplők fűszeres mondatait, időnként elmerülünk hosszú beszélgetésekben, vagy épp monológokban, melyek látszólag statikusak és sokáig egyhelyben járnak. Aztán egy szempillantás alatt megfogalmazódik két-három olyan tételmondat a cselekmény kapcsán, melyekre, ha nem figyelünk eléggé, értékes információkról maradhatunk le az előadásban vázolt helyzet megoldását illetően.

És itt búvik meg a hihetetlen zsenialitása szerzőnek és rendezőnek: nem ad kész válaszokat a kezünkbe. Szabad teret enged a történet az egészen naivtól a teljesen elvadult értelmezésig abban, hogy mit is látunk pontosan: mi az alapkonfliktus, mik az egyes szereplők motivációi és céljai, ki mit hisz, vagy hihet annak alapján, amit lát, vagy amilyen tudásnak a birtokában van a fő kérdés kapcsán.

Anglia, 1965. Ez az az év, mikor a ködös Albionban eltörlik a halálbüntetést. Az Észak-Angol kisvárosban, Oldhamben, egy kocsmában, amit Harry Wade és felesége visz, összegyűlnek a törzsvendégek, hogy szemtanúi legyenek annak, hogyan reagál a kocsmáros a rossz hírre: ugyanis Harry Wade másodállásban hóhér, méghozzá az egyik legismertebb. Pontosabban a második legismertebb, a világhírű Pierrepoint hóhér mögött. Ráadásul, megjelenik egy furcsa, délről jött idegen is. Mit tesz az ember, ha nem gyakorolhatja többet a hivatását? Mit tesz, ha örök második? Mit, ha eltűnik a lánygyermeke és mit tesz, ha arra a kérdésre kell válaszolnia, hogy minden általa kivégzett halálraítélt valóban bűnös volt-e, vagy esetleg volt olyan, akit ártatlanul végzett ki?

Az egyetlen szűrője talán az előadásnak a 18 éven felülieknek javasolt megtekintés korhatára. Egyébként igazi csemege ez mindenkinek, aki szereti az izgalmat, a borzongást, a nem azonnali megfejtéseket, a csavaros történetvezetést, egyszóval azt a színházat, ami nem adja könnyen magát, cserébe viszont sokáig ott zakatol az ember fejében. Töredelmesen bevallom, nekem azért is esett nagyon jól ez a Hóhérok, mert úgy tudott számomra izgalmas és maradandó élmény lenni, hogy nem egy manapság is nagyon konkrét társadalmi-politikai kérdéskörre reflektál. Persze a halálbüntetéssel és a bűnösséggel vagy ártatlansággal kapcsolatban fennálló örök és egyetemes problémakört felvillantja bennünk, mégsem az a kifejezett cél, hogy magunkra ismerjünk és magunkba nézzünk, hanem inkább az, hogy hagyjuk kint a külvilágot és annak minden nehézségét egy estére, és utazzunk el együtt egy másik, izgalmas, fordulatos és lélegzetelállító tájra, ahol garantáltan a székünkbe kapaszkodunk a történet haladásával.

A főhóhért, Harry-t alakító Király Attila minden idegszálával azonosul a szerepével. Olyan karaktert alakít, aki nem tűr ellentmondást, a végsőkig kiáll a maga igazáért és elveiért még azon az áron is, hogy másokat, akár a családját is boldogtalanságba taszítja ezzel. Felesége Alice, akit Danis Lídia kelt életre, a humoros megnyilvánulások mellett remekül mutatja meg a nő drámai arcát, fájdalmát, szenvedését, egy gyermekét féltő anya összes kínját és önmarcangolását. Bartos Ági bájosan alakítja a lányukat, Shirley-t, valóban árad belőle egyfajta gyermeki ártatlanság, egészen az előadás végéig. A Mooney-t megtestesítő Mikola Gergő félelmetes pontossággal hozza azt a pszichopatát, akinek a pillantásából, az ajkai rezzenéséből kiolvasható, hogy mentálisan nem ép. Az viszont szinte ijesztő, ahogy a szemünkbe néz és kiráz a hideg ettől. Zseniális! Syd, a hóhérsegéd szerepében Csabai Csongor tényleg mintha élet és halál között lenne, a kegyetlen szembesülést és tehetetlenséget fájdalmas pontossággal játssza el. A másik -vagyis inkább egyik- hóhér, a sokat emlegetett Pierrepoint bár szinte végig szó van róla, csak a darab vége felé toppan be Kardos Róbert személyében, ám annál súlyosabb és jelentőségteljesebb a szerepe a történetben. Figeczky Bence újságíró karaktere nekem a boldog békeidők angol gentleman-jét idézte. Darabbéli munkáját remekül egészítik ki technikai bravúrok a fényképezés során, de ez is legyen titok. A többiek, Honti György, Dévai Balázs, Maróti Attila, Megyeri Zoltán, Tóth Marcell, Mihály Csaba, Kánai Gergely, Kiss László és Onda Sándor is mind nagy pillanatokat hoznak be a történetbe, ám ez is legyen mindenkinek meglepetés. Abban a hitemben is megerősített a történet, hogy az ivócimborák barátsága soha nem tartós vagy érdek nélküli. Ha már az embernek csak ilyen kötelékei vannak, el kell gondolkodni a változtatás szükségességén.

Ami számomra lélektanilag kiemelkedő jelenség volt, az a csordaszellem megmutatkozása. Az, hogy –még ha úgy érezzük jogosan ismiként tudnak elszabadulni indulatok emberekben, hogyan önti el az agyunkat a vér. Képesek vagyunk egy pillanat alatt elállatiasodni és alantas ösztönök szerint cselekedni. A szemet szemért elv még mindig társasági szervező erő. És ha valaki elkezdi a kegyetlenkedést, a többiek nem, hogy nem állítják le, de még túl is licitálják. A darab szemléltetően mutatja be, milyen sátáni indulatok lapulnak az emberekben és mennyire gátlástalanná lehet válni, ha nincsenek már fékek és kontroll.

Szeretném kiemelni a teljes stábot, mert ez az előadás nem csak a történet, a rendezés és a színészek, de a műszak rendkívül odaadó és fegyelmezett munkáját és együttműködését is megkívánta. Üdítő volt Tatabányán azt látni, mennyire egyben van a fény, a hang, a díszlet, a kivetítés, a zenei betétek és minden kisebb és nagyobb csoda ahhoz, hogy létrejöjjön a színpadon egy sajátos világ és hangulat, ami McDonagh sajátja. Csak egy példa a bárpult a színpadon komplett, beszerelt és működő sörcsapokkal, ami az előadásban végig használatban is van a kocsmajeleneteknél. Zöldy Z Gergely díszlete, Szelei Mónika jelmezei, Gergely Erzsébet fényei és Számvéber Sándor hangja, valamint a videóért felelős Czeglédi Zsombor és Tóth Norbert munkája mind kellett ahhoz, hogy ez egy 10-ből 10 pontos előadásként kerüljön be a szívembe.

Hiszek abban, hogy fontos a darabválasztás és hogy a legjobb választás volt a Hóhérok előadással Tatabánya felé fordulnom. Egy biztos: visszatérek!

Fotó: Sipos Zoltán

Dark Country 5 – Hey Boy In The Pines

1

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.