Hálás helyzet az, amikor olyan színházi előadás születik, ami már azelőtt felsorakoztat a megtekintése mellett három érvet, hogy bármi közelebbit tudnánk a történetről. A Rózsavölgyi Szalon előadásait eleve megkülönböztetett figyelemmel kísérem, mert csodálnivaló igényességgel választanak darabokat, melyek bemutatását aztán zajos siker övezi. A szerző Cyril Gely bizonyított már a Szalon színpadán: a Diplomácia című előadás ma is látható ugyanitt. A Díj esetében igazi kuriózum a rendező személye is: Herendi Gábort eddig a filmvilágból ismertem. És még egy személyes benyomás, ami szintén a Szalonhoz kötődik: látható itt egy másik darab, melynek a súlyossága, mondanivalója, és főként a felelősség kérdésének vizsgálata kapcsán bennem erős rokonságot mutat A Díj előadással, ez pedig a Gyerekek. Ritkán fordul elő velem, hogy egy szinopszist elolvasva pontos képet tudok festeni magamnak egy előadás jellegéről, hangulatáról és világáról, ezúttal sikerült. Kiss Mari egyébként mindkét darabban játszik, felejthetetlen alakítást nyújtva. A Díj című előadás díszletéért is Enyvvári Péter felel, és ezúttal is korhű hangulatot teremtett a történethez.
Két nagyformátumú ember és különleges tudós lenyűgözően izgalmas és szenvedélyes párviadala A Díj, amelyet a világon az elsők között mutat be a Rózsavölgyi Szalon. Otto Hahn (Seress Zoltán) német kémikus éppen a Nobel-díj átvételére készül 1946-ban Stockholmban. Pár órával a ceremónia előtt szállodai lakosztályába betoppan Lise Meitner (Kiss Mari) osztrák-svéd fizikus. Nyolc éve nem látták egymást. Akkor menekült a tudós nő zsidó származása miatt Svédországba. Előtte harminc évig a legközelebbi munkatársak és a legbizalmasabb barátok voltak Berlinben. Az atommaghasadás felfedezése fűződik a nevükhöz. Csakhogy a Nobel-díjat ezért az eredményért 1944-ben Hahnnak ítélték oda (a háború miatt két évvel később veheti át), Lise Meitnert meg sem említették. Számos tudós igazságtalannak tartotta ezt, hiszen ő adott magyarázatot a folyamatra és nevezte el „hasadásnak”. A stockholmi szállodában Lise Meitner számvetésre készteti Otto Hahnt.
Lise betoppanása előtt Otto és felesége (Szorcsik Kriszta) készülődését látjuk a nagy estére. Külön lakosztályban alszanak, Otto-nak minden idegszálával a beszédére kell koncentrálnia. Fontos. És bár a feleség mindvégig odaadó támasza a férfinek, valami furcsa hiány, ridegség hatja át a kapcsolatukat. Lise megérkezésével aztán borul minden. Lise és Otto beszélgetése az első pillanattól fogva feszültséggel és parázzsal teli. Sokszor hangzik el a kérdés a nő felé, hogy mit is akar pontosan? Erre azonban nem könnyű válaszolni. A történelmet, a borzalmakat, a menekülést, a derékba tört életet igen nehéz lenne néhány tőmondatban összefoglalni, vagy csak egyszerűen megfogalmazni a látogatás okát. Amikor két ember évtizedekig dolgozott együtt, közösen érték el az eredményeiket, majd a legnagyobb siker kapujában egyikük menekülni kényszerül, miközben a másik egyedül aratja le a babérokat, azt fokozottan nehéz feldolgozni.
Ami történt, az mégsem fekete, vagy fehér. Otto egy adott helyzetben a sok rossz közül azt tette, amit akkor és ott a legkisebb rossznak gondolt. Lise megjelenése persze alaposan felkavarta az állóvizet. Olyan, mint egy kísértet. Az írásom elején tettem filmes utalást a rendező személye kapcsán. És ebben a történetben Lise feltűnése nekem az Angyalok Amerikában sztoriját jutatta az eszembe, amikor Ethel Rosenberg tűnik fel Roy Cohn életében és kísérti őt az élete végéhez közeledve lázálomként, kísértetként, ami kőkeményen a lelkiismeret, a bűntudat kivetüléseként is értelmezhető. Kiss Mari karaktere, érvelése, az, hogy nem hagyja magát és ezúttal nem tűnik el, nem hallgat a férfira, hanem lejátsszák a befejezetlen ügyüket, erős párhuzamot mutatott számomra a film hangulatával és gondolatvilágával.
Aztán persze az is kirajzolódik, hogy Lise és Otto érzelmileg sem voltak egymás számára idegenek. És ez némiképp választ ad Otto távolságtartására a feleségét illetően.
Borzasztó belegondolni, hogy egy ember az életét adja a munkájáért és mindent az elérni kívánt eredmények, kutatások oltárán áldoz fel. Aztán amikor áttörést ér el, menekülnie kell. Sok kérdést felvet ez is. Lise életben maradt ugyan, de milyen élet az, amelyben a számára legfontosabbtól, a szenvedélyétől, a tudományos áttörés elérése okozta extázistól fosztják meg? És attól, hogy az ő neve is ismert legyen és fennmaradjon az utókor számára.
Vajon lehetett volna másképp? Mi van, ha Otto akkor nem a menekülésre biztatja kollégáját? Mi többet, mi mást tehetett volna Lise érdekében? Ők, mint egyszerű emberek, hogyan cselekedhettek volna másképp abban a történelmi közegben, ami a világ létezésének legsötétebb tömeggyilkosát, és annak esztelen és őrjöngő pusztítását tétlenül nézte végig? Milyen választása van az embernek egy olyan rendszerben, ahol a totális hatalom és a politika maga alá gyűr és elpusztít mindent, ami nem az ő pillanatnyi érdekét és célját szolgálja? Milyen üzeneteket kell magunkkal vinnünk Lise és Otto történetéből napjaink eseményeinek megértéséhez?
Millió tanulsággal szolgál a darab. Ma sem ismeretlen, hogy az embereknek úgy kell élniük, hogy folyamatos lavírozásban vannak a hatalom miatt, állandó az igazodás, közben egyre nagyobb képtelenségek történnek, rendszerszintű rohadás van, minden és mindenki feláldozható csak azért, hogy a legfőbb vétkes felelősségre vonása ne történjen meg.
Eközben az ország ma is nevel géniuszokat. Karácsony Ágnes emlékezett meg a pillanatról, amikor a premier másnapján játszott előadás végén, a tapsnál az első sorban felállt egy csodás és szerény ember, és állva tapsolt végig a színészeknek. A színészek pedig felé fordultak, és mélyen meghajoltak előtte. Krausz Ferenc professzor, Nobel-díjas fizikus volt a Rózsavölgyi Szalon vendége – elfogadva a meghívásukat. Az Otto Hahn Nobel-díjas kémikust játszó Seress Zoltán a taps végén – kis figyelmet kérve nézőinktől – felidézte az első jelenetét, amelyben ő – az 1946. december 10-én Stockholmban, a Nobel-díj átvétele előtti órákban játszódó történetben – azt mondja: “Itt igen magas az egy négyzetméterre jutó Nobel-díjasok száma.” Seress Zoltán hozzátette: “Ma este Magyarországon a Rózsavölgyi Szalonban alighanem a legmagasabb az egy négyzetméterre jutó Nobel-díjasok száma. Hiszen jelenlétével megtisztelt minket Krausz Ferenc professzor. És mi boldogok vagyunk.” A közönség tapsolt és bravózott. Krausz professzor azt mondta: ma este csakis az előadásnak jár a taps.
Bármennyire rideg és mostoha odakint a világ, amíg születnek ilyen előadások, és vannak ilyen nagy pillanatok, addig van remény. Miközben látjuk és a mindennapjainkba egyre erősebben befurakodik a gonosz, és odakinn most szörnyek járnak, egyre erősebb az igény az emberségre, a széthúzás helyett az összefogásra, egymásba kapaszkodásra. Saját megfigyelésem, hogy a normális emberek egyre intenzívebben –és egyben egyre kétségbeesettebben– keresik egymást. Egymásnak adnak fényt, reményt, tartják egymásban a lelket. Miközben mindannyian didergünk, lassan totálisan underground lesz a normalitás, de nem ölhető meg. Nem pusztítható el. És elkezdte követelni magának az igazságot, és a mostaninál sokkal méltóbb helyet ebben az országban. Nagyon helyesen. Kell a remény, kell az összefogás. A tudomány, a kultúra, a művészet, az erkölcs, az emberség velünk és bennünk van. Bátran álljunk ki az értékeinkért!
Fotó: Molnár Miklós
