Nem véletlen, hogy ma Magyarországon a kultúra, a színházak, a társadalom egyre intenzívebben fordul a fiatalok felé. Remény van egy új nemzedékben, amely eséllyel indul az életben arra, hogy lerázza magáról a sok évtizedes társadalmi berögződéseket, rutinokat, szolgalelkűséget. Talán ezért is vált manapság központi törekvéssé a hatalom oldalán is, hogy a felnövekvő nemzedék minden esélyét elvegye egy kritikai gondolkodáson és önálló véleménynyilvánításon alapuló jövőtől. Stadionok meg tornacsarnokok épülnek, mindennapos testnevelés van, tele vannak a konditermek is gyerekekkel, ami persze nem baj, de kirajzolni látszik egy tendenciát a jelenleg kívánatos útról. Közben a tanárok éhbérért dolgoznak és pályát módosítanak, az iskolák omladoznak és bezárnak, és hát persze a mindennapos testedzés is azért kell, hogy el lehessen kerülni a kórházakat, amelyek egyre inkább halottasházzá válnak idehaza.
Rengeteg hatás éri most a fiatal nemzedéket, nagy kihívás a számukra, hogy találjanak ebben a zűrzavaros világban valamiféle erkölcsi iránytűt, iránymutatást, kapaszkodót. Hangokat, melyekre önzetlenül hallgathatnak, példaképeket, akiket bátran és tiszta szívvel követhetnek. Pedig szükségük lenne ilyen szilárd oszlopokra, értékrendre. Azért van annyi frusztrált, ijedt gyerek, mert egyrészt sokan csak megszülettek és magukra maradtak (ezt most is ösztönzi a hatalom a gyerekvállalásért adott hitelek formájában), nem neveli őket senki. A távoli kilátások sem túl jók, mert az épülő akkumulátorgyárak, a nyugati zárás és keleti nyitás iránya sem afelé mutat, hogy egy boldogabb, szebb jövő várja őket az elődöknél.
2023 decemberében Istentelen ifjúság címmel mutatta be a Radnóti Színház Ödön von Horváth utolsó két, szorosan összetartozó, Istentelen ifjúság, illetve Korunk gyermeke című regényeiből készült új adaptációját, amelyet Nagy Péter István rendező Sándor Júliával és Hárs Annával írt. A történetben egy tanárt és a gondjaira bízott kamasz diákcsoportot követünk a civilizációtól egyre távolabb, az erdő mélyére, egy katonai felkészítést szolgáló, szörnyű tragédiába torkolló táborozásra.
A Radnóti Színház örökös erőssége, hogy felelős színházként, a humánumot képviselve olyan témákkal foglalkozik előadásaiban, melyek fontos, ennek ellenére kevés figyelmet kapó társadalmi helyzeteket boncolgatnak. Arra sarkallja a nézőt, hogy a bemutatott történetekben fedezze fel a párhuzamos helyzeteket azzal, amiben mi magunk is élünk. Ráirányítja a figyelmünket arra, hogy merjünk szembenézni azokkal a tendenciákkal, melyekhez hasonlókra bőven volt már példa a történelemben. Tudatosítsuk magunkban, hogy ha rossz egy irány, annak sosincs jó vége. És segítséget nyújt a bemutatott történeteken keresztül ahhoz, hogy végre helyes válaszokat tudjunk adni azokra a kérdésekre, melyekre korábban sokszor, sokféle rossz válasz született már.
Ödön von Horváth története a két világháború közötti Németországban született. Éppen ezért tekinthető nagyon súlyosnak az a helyzet, hogy a darabban látható politikai agymosás, a gyűlöletre buzdítás, az egyre hangosabban és nyíltabban megjelenő, és nem hogy nem büntetett, de egyre kívánatosabbá váló fajelméleti szónoklatok helyet kapnak a mai társadalmi, politikai- és közbeszédben is. És mind következmények nélkül maradnak. A gyűlölet pedig gyűlöletet szül. Miközben magunk is valamiféle betegesen hibrid üzleti és államegyházi buborékban tengetjük mindennapjainkat végletesen fáradtan és megfásultan, egyre bődületesebb hazugságok és értelmetlenségek ömlenek ránk az egyébként a mi pénzünkből fenntartott hazugsággyárakból. És tűrünk, és nézzük, és féltjük a kis életünket. Bezárkózunk, kussolunk és megalkuszunk.
Az Istentelen ifjúság tanára (Porogi Ádám) nem hajlandó erre. Ragaszkodik bizonyos erkölcsi, emberi alapvetésekhez és egyre nehezebben viseli az őt körülvevő gyűlöletet, a katonai kiképzést kapó gyerekek táborozását, az örökös háborús készültséget, ami persze nem háború, hanem különleges katonai hadművelet.
Veszélyes korokra ismerünk rá, ha a saját mindennapi tapasztalatainkat, az emberekkel megetetett hazugságokat összevetjük például a hitleri Németországban terjedő eszmék kialakulásával, térhódításával és eszeveszett pusztításával. Ha ma felnézünk, azt látjuk, hogy elfordulunk Európától. És Európa is tőlünk. Mert a korrupción kívül másban nem hogy elsők, de még utolsó előttiek sem tudunk lenni. Ellenben bezárkózunk és minden csatornából ömlik ránk a hatalom szennye, az ordas hazugság- és gyűlöletkampány, mindez keresztény mázzal leöntve úgy, hogy a valódi keresztény értékrendhez semmi köze nincsen.
Hogy a színház a felnövekvő nemzedék felé fordul, az nem véletlen. A Radnóti színpadára került mű bemutatását hasonló szándékok vezethették, mint az Átriumban a Hannibál tanár úr, vagy a Holt költők társasága színre vitelét. Persze nagyon nehéz dolga van a fiataloknak. Sokukról sajnos le is mondhatunk. De a személyes ismerősi körömben látok felnőni üdítő kivételeket. Gyerekeket, akik tele vannak reménnyel és tenni akarással, a szüleik szeretetben és gondosan nevelik őket, ők pedig jobbá akarják tenni a világot. Ismerik a saját problémáikat és a közegét is, melyben létezniük kell. Fel vannak vértezve új energiákkal, szemlélettel és gondolatokkal. És ha nem csak tesi órára meg stadionba szotyit köpködni járnak majd el szabadidejükben, akkor elindulhat a változás. Ami persze lassú és fájdalmas átmenet lesz valószínűleg. De lesz.
A történetnek megfelelően a Radnóti fiatal színészei adják a színpadon a darab gerincét: Major Erik, Kuttner Bálint, Berényi Nóra Blanka, Kádár Kinga és Nagy Márk. A történet két ellenpólusa pedig Porogi Ádám, aki a kritikai gondolkodásra nevelő tanár, és Schneider Zoltán, aki a faji alapú nemzetvédelem fontosságát a gyerekekbe oltó kiképzésvezető. Ők képviselik a két szélsőséget, ami gyakorlatilag a gyerekek között is feszültséget szül és tragédiához vezet. A tragikus tettre nincs igazán magyarázat, de mindannyiunk számára tanulság kell legyen, hogy a módszeres, kitartó és kíméletlen agymosásnál nagyobb kárt a legvéresebb háború sem képes okozni egy nemzet életében.
Jó lenne, ha sokan megnéznék ezt az előadást azok közül, akik ma hazánkban hasonló feszültséget szítanak, farkast kiáltanak ott, ahol nincs, és manipulálnak médiát, agyakat, múltat és jövőt. Ennek bizony sosem volt jó vége, és a jövőben sem lesz. Érdemes ezt megtanulnunk Ödön von Horváth történetein keresztül.
Fotó: Dömölky Dániel
