Merész és kockázatos vállalkozás egy méltán nagysikerű koncepció megismétlésére tett kísérlet a színházban. A jelek azt mutatják, hogy a kockázatot bizony megérte vállalni. Legalábbis ami Bodó Viktor rendezését illeti az Örkény Színházban. Bodó korábbi rendezése, A Kertész utcai Shaxpeare-mosó máig töretlen teltházzal fut az Örkényben, ráadásul pénztárnyitás után pár órával még mindig elkapkodják rá a jegyeket. A Lidércek, Shaxpeare, Delírium (LSD) ezúttal a Szentivánéji álom tematikájára épül, nincs köze a nagy elődhöz (mármint a Kertész utcaihoz), kivéve persze a tipikusan bodós stílusjegyeket, melyekben ez a darab is bővelkedik. Maga az előadás egyébként Závada Péter átiratának és a Társulat improvizációinak az eredménye.
A történet helyszíne ezúttal egy lepukkant rehabilitációs intézet, és már ebből tudható, hogy a poénokban, kiszólásokban és harsányságban gazdag előadás közben mégiscsak tükröt tart az egészségügy, a szociális szektor, az elesettek és a segítségre szorulók felé. Segítség ugyanis nincs, és bármennyire jókat nevetünk a darabon, végig ott húzódik benne a nem kevés utalással és kiszólással tűzdelt tény: teljesen és totálisan magunkra vagyunk hagyva minden problémánkkal, függőségünkkel és betegségünkkel együtt. Az elesettek, lecsúszottak nem érdeklik az ország elöljáróit, nem számolnak velük, koloncnak, nyűgnek tekintik őket. Az érintettek egymásra vannak utalva, ez ad létjogosultságot a rehabnak, még ha pénz nem is jár a szolgáltatásért.
De még ebben a magukra hagyott teljes nihilben sem lehet nyugtuk az ápoltaknak, mert érkezik a hír, hogy bizony fenntartó, vármegye, főispán, és a korábbi támogatással el kell számolni, az aktuálisért pedig meg kell dolgozni. Az épület romos és dohos -ezt zseniálisan tükrözi is Schnábel Zita díszlete- és a felújításra kapott pénz ki tudja, hová tűnt. Mert a Polgár Csaba által megformált intézetvezető csupán homályos utalásokat tesz rá, hogy az bizony már nincs. Egyébként meg komplett droglabort üzemeltet a házban a betegektől elkobzott anyagokból inspirálódva, és erre afféle jutalom kafetéria-elemként tekint önmaga számára.
Mindez a lényegen mit sem változtat: másnap déli határidővel össze kell rakniuk egy színdarabot. A lehetetlen küldetés teljesítésére rendezőként Vazult (Friedenthal Zoltán) kérik fel, aki sziporkázik ebben a szerepben. Harsány megnyilvánulásai, gagyi szóviccei nálam nagyon betaláltak, tudtam vele menni, nagy kacagásokban törtem ki a legócskább poénok hallatán is.
Hogy lesz ebből tisztességes csapatmunka, és annak eredményeként színdarab? Ráadásul szerelmes darab egy olyan közegben, ahol a betegeknek tilos egymással fizikai kontaktusban lenniük és érintkezniük. És persze tisztának kell maradniuk. Mindezt egy Szentivánéji álomban, ami nem szól másról, mint a burjánzó vágyakról és szerelmek ész nélküli összegabalyodásáról, amit valljuk be: nem is lehet kibírni józanul.
Az előadás innentől kezdve darab a darabban: nézőként izgalmas utazás, színészként bizonyára nagy kihívás. A magam részéről pedig csodálattal vegyes rajongás azt látni, hogy profi színészek lelkes amatőröket játszanak, ahogy a színész átmegy civilbe, és neki ezt eljátszani legalább akkora kihívás, mint a civilnek szerepbe bújni. Ebből persze már önmagában rengeteg komikus helyzet adódik, megtűzdelve milliónyi rövidebb-hosszabb zenei betéttel a szereplők aktív részvételével, ahogy azt Bodó Viktor rendezéseiben megszokhattuk. Az Örkény különösen erős a zenében: a színészek számtalan darabban bizonyították már énektudásukat, a mostani repertoárban talán a Black Rider esetén érhető ez a legintenzívebben tetten. Ám itt, a Lidércekben is kitűnik, mennyi csodálatos torok van ebben a társulatban, gyönyör hallgatni őket.
És ha már a társulatról beszélünk, az Örkény csapata valóban egy összeszokott, egymás minden rezdülésére remekül rezonáló színészekből áll. A bevezetőmben utaltam rá, hogy kockázatos dolog egy korábbi nagy sikert megismételni, de nekik sikerült. Ehhez azért valóban kell egy zseniális stáb, fantasztikus színészek, kitartó és állhatatos műszak, és persze nagyon kemény és alázatos munka. Most azt érzem, hogy a társulat számára nincs lehetetlen. Mindig magasabbra teszik a lécet, és most már egymás után a sokadik olyan bemutatóval állnak elő, amivel nem tudnak hibázni. Tény persze, hogy sok szereplőt mozgató, jellemzően monumentális díszlettel rendelkező darabok születnek itt, rendelkezésükre áll a technika is, és jól élnek vele.
Minden színésznek jut nagy és emlékezetes pillanat a darabban. Polgár Csaba, Hámori Gabriella, Zsigmond Emőke, Borsi-Balogh Máté, Józsa Bettina, Ficza István, Kókai Tünde, Friedenthal Zoltán, Máthé Zsolt, Hajduk Károly, Jéger Zsombor, Novkov Máté, Patkós Márton részben függőt játszik, részben a Szentivánéji álom különböző karaktereit alakítja, vagy épp a Lidércek alaptörténetének szereplőjeként tűnik fel. Egyikül sem ijed meg attól, hogy explicit tartalmat közvetítsen, sőt, néha volt olyan érzésem, hogy még versengenek is egymással, ki mer messzebbre menni. Mi nézők pedig ezt nagyon élvezzük!
A darab befejezése viszont erős tanulságokkal szolgál. Amikor megjelenik valaki, akit elöljárónak gondolunk, és mindenki becsicskul. Pedig ezeknek az embereknek már nincsen vesztenivalójuk, és még így, a rehab sötétjében is engedelmeskednek, bármit meg lehet velük tenni. Ahogy teszik ezt mindannyiunkkal jelenleg is az ország úgynevezett elöljárói. És mi csendben tűrünk, és engedelmeskedünk, és próbálunk igazodni, féltve a szaros kis életünket, vagy ami még megmaradt belőle. Mert amúgy az életünk, egészségünk, viszonyaink porrá vannak már zúzva, hiszen ott élünk, ahol fenntartó, vármegye, főispán…
A darab legutolsó mozzanata pedig egyszerre szomorú és reménykeltő. Minden nap lehet újra az első nap. És ameddig élünk, megmarad a remény, hogy most talán majd sikerül változtatni. Ezért nem csak függőknek, de mindenkinek adhat kapaszkodót ez az előadás, aki nem áll be a sorba, és egy teljesen kilátástalannak tűnő helyzetben is mer még remélni, esetleg tenni is sorsa jobbra fordulásáért.
Fotó: Horváth Judit
Lidércek, Shaxpeare, Delírium | trailer
