Chicago – Szex, korrupció, jazz és nagymenők Szegeden

Nagy izgalommal vártam az idei, saját produkciójaként bemutatkozó nagy dobását a Szegedi Szabadtéri Játékoknak. A helyszín, a monumentalitás, a hatalmas színpad és nézőtér eleve ad egy doppingot a nézőnek és mutatja, hogy itt valami egészen különleges fog zajlani a szemünk előtt. Ami azonban mindezen túlmutatott számomra és azonnal meggyőzött, hogy a darabot látnom kell, az a rendező, Béres Attila személye. Tavaly láttam ugyanis az ő rendezésében a Vígszínházban a Kabaré előadást, aminek rögtön a rabja lettem. Ez egyike azon, ma játszott színházi előadásoknak, amiket limit nélkül, bármennyiszer meg tudok nézni. Ilyenkor mindig kérdés persze, mi kap el ennyire: a történet, a kor, melyben játszódik, az előadás témája, hangulata – vagy ez így mind együtt. Minden esetre Béres Attila a Kabaré előadásban megtalálta a siker összetevőinek egy olyan elegyét, ami engem személy szerint az előadás rajongójává tett.

Nem csoda hát, hogy ilyen előzmények után nagy elvárásokkal érkeztem a Chicago szegedi, szabad ég alatti monumentális bemutatójára. És pozitívan csalódtam. Ugyanolyan rendkívül jó ízléssel összerakott recept, csak mindez még nagyobb méretekben, még látványosabban, mint azt eddig megszoktam. Nyilván nagyot is kell szólnia egy ilyen vállalkozásnak, hiszen hat alkalommal is meg kell tölteni a sokezres nézőteret, ráadásul a szabad ég alatt bizonyos, első sorban időjárási kockázatokkal is számolni kell. Jut eszembe, a darabban igen sok aktuális kiszólás van, így simán beleférne így utólag az arra való utalás is, hogy ha a meteorológia esetleg tévedne, még mindig le lehet fejezni kormányzati erővel a vezérkart… És bár az a bizonyos, augusztus 20.  körüli időjárási szeszély talán csak az utolsó előadást érintette némiképp, azért a módszer feltétlenül elfér és belesimul a Chicago világába…

És már meg is érkeztünk napjainkhoz. Sokféle véleményt olvastam arról, mennyire aktuális és mennyire feleltethető meg mai viszonyainknak és életünknek a darab világa. És hogy valóban szerepelnek a darabban utalások gázszerelőre, vármegyékre és inflációra, de vajon ezeken túlmenően egyébként aktuális-e napjaink Magyarországán az a világ, amiről ez az előadás szól? Lehet erről vitát nyitni. A Chicago-ban -a történet ismertetése nélkül- számolatlanul látunk példát korrupcióra, emberek palira vételére, senkiháziak felemelésére és rajongás tárgyává tételére.

Látunk dörzsölt, minden hájjal megkent ügyvédet (Billy Flynn – Nagy Ervin), aki addig és úgy csűri és csavarja a szavakat, amíg a megbízó, azaz a fizetséget adó fél akarata szerint alakulnak a dolgok. Találkozunk férfigyilkos dívákkal (Velma Kelly – Ónodi Eszter; Roxie Hart – Czakó Julianna), akik a börtönben egymásra licitálva gátlástalanságban lesznek a valóságshow-k “hőseihez” hasonló celebek a börtön falain kívül és belül. Egy ország sztárolja őket és minden mozzanatukat lesi, miközben -ahogyan az a konferansziét alakító Lakatos Márk zseniális kiszólásában elhangzik- senki nem tudja ebben az országban, ki például Immanuel Kant. Szóval eddig csupa számunkra ismeretlen karakterről és történésről írtam, és persze az ország, ahol mindez felfedezhető is nagyon nagyon messze van ugyebár…

Van itt aztán bepalizott férj (Amos Hart – Mészáros Máté), aki javíthatatlanul szerelmes velejéig romlott feleségébe, a végsőkig küzd a szerelemért és egy csepp kis figyelemért. Végül egyiket sem kapja meg. Ha már a vesztes oldal, találkozunk a börtönben ártatlanul elítélt nővel (Gajda – Rudolf Szonja), aki a celofánember létben szinte osztozik a történet szerint Amos-szal, hiszen neki sem hiszi el senki: ártatlan vagyok. A kegyetlen és igazságtalan végzet elkerülhetetlen.

Mert felépült Chicagoban egy rendszer. Egy rendszer, ahol a simli, az urambátyám világ, a megoldjuk okosba’, az erősebb kutya törvényei érvényesülnek. Az igazság annál van, aki hangosabban kiabál,  ügyesebben manipulálja a tényeket, okosabban forgatja a szavakat. Ebben a rendszerben kéz kezet mos, ahogy azt Morton mama szerepében Janza Kata zseniálisan megmutatja. Itt aztán relativizálható úgy a bűnösség, mind az igazság. Igazából mindennek és mindenkinek megvan az ára. És ha megfelelő számú és beosztású ember a rendszeren belül van, az tökéletesen és megbonthatatlanul működni kezd, mint a maffiában. Eddig még semmi számunkra ismerőset nem láttunk. Ugye?

Béres Attila Chicago-ja véleményem szerint fogyasztható és emészthető a tömegek számára. Legalábbis oly mértékben, amennyire maga a darab, a történet megengedi. Olvastam méltatlankodásokat a káromkodások és vulgaritás miatt. De azzal nem lehet mit tenni. Egyszerűen ilyen a történet, erről a világról szól. A sztorit nem lehet (és nem is kell!) megváltoztatni. A megadott kereteken belül viszont azt gondolom, a rendező minden lehetségeset megtett annak érdekében, hogy a nagyközönség számára, korosztálytól függetlenül tompítsa és fogyaszthatóvá tegye a musicalt, miközben nagyon jól megtalálta azokat a pontokat mind témában, mind a dramaturgiában, ahol ki lehet szólni a nézőkhöz. Hogy aki esetleg nem vette észre, hogy folyamatosan azt látja a színpadon, amiben amúgy benne él, az is kapjon a fejéhez, hogy hoppá…

A színészek mind a maximumot nyújtották ebben a hatalmas térben. A már felsoroltakon túl Lakatos Márk alakítását emelem ki. Szerintem tökéletes volt a konferanszié szerepében. Azért pedig extra elismerésem, hogy minden egyes megszólalásakor másik jelmezben volt, ami nem csak látványos, de igen emberpróbáló is lehetett a számára, a folyamatos jelmezcserék miatt a háttérben. A zenekar szintén a színpadon foglalt helyet, rabruhában játszottak. Papp Janó jelmezei és Kálmán Eszter díszlete pazar és szemet gyönyörködtető. Az ember néha azt se tudta, hova nézzen a rengeteg szereplő, táncos, a villódzó fények és a változó díszlet intenzív látványvilágának kavalkádjában. Elképesztő erőfeszítés lehetett profin, hiba nélkül mozgatni ekkora apparátust. És nem volt benne hiba. A hangosítás is patent volt. Sehol egy technikai malőr. Pedig egy ekkora hatalmas térben ha mondjuk valamelyik színésznek elszáll a hangja, az tényleg kiszolgáltatott helyzetet teremt. De semmi ilyesmiről nem volt szó. Az előadás minden percén érezhető volt, hogy egy igazán bejáratott, a helyzetet maximálisan uraló stáb dolgozott azon, hogy a néző egy valóban felejthetetlen élményt vigyen haza.

A Chicago-t már ismerő nézőként az egyik legnagyobb élmény számomra a kíváncsiság. Hogy ismét hallhattam a már jól ismert dalokat, de ezúttal más szöveggel, tartalmában mégis változatlanul. És hogy újra belém hasított a musicali könnyedség mögött az az ijesztő gondolat, hogy mennyire távol van már az az érzés, hogy szerencsére ez nem itt és nem most történik. Mert bizony itt és most pontosan ez történik. És ez még csak a kezdet. A folytatás a Chicago legmélyebb bugyrát is felülmúlhatja. De vajon mi majd akkor is csak nézünk és tapsolunk? Vagy kérjük a kilépő zenénket? De mit hagyunk hátra? Elgondolkodtató…

Fotó: Szabó Luca, Frank Yvette

https://fb.watch/f4CGZKx9yk/

Olvasói értékelések átlaga:
Még nincs értékelés
Saját értékelésem:

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.