Jaj, Nagyi! – Egy ölelésben ott van a boldogság

A nyári időszak számomra kissé mindig koplalással telik színházi szempontból. Persze nem azért, mert nincsenek színházi programok. Sőt, a legtöbb produkció utazik országszerte, és a legkülönfélébb színházi, kulturális fesztiválokon lehet megcsodálni a jobbnál jobb előadásokat. Mindezzel együtt mégis furcsa, hogy kiürül ilyenkor a főváros, és valóságos oázisként hat, amikor mégiscsak van olyan csapat, aki  szembe megy ezzel a trenddel. Így tett az Orlai Produkciós Iroda is. Legújabb bemutatójukat, a Jajj, Nagyi! című előadást premierként a Benczúr Kerti Esték keretében, szabadtéren volt szerencsém megtekinteni.

Nem túlzás azt mondanom, hogy a bemutató óta aki látta, csakis a legek nyelvén tud róla beszélni. Nem véletlenül. A történet, és a benne megjelenő generációs utazás manapság egyre erősebben érinti meg az emberek lelkét. Sokat gondolkodtam rajta, hogy mi lehet az oka ennek. Talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom: az elmúlt évek járvánnyal és csupa egyéb nehézségével tarkított eseményei után valahogy jót tesz a lelkünknek, hogy a felmenőinkhez fordulunk egy kicsit. Már aki van olyan szerencsés, hogy ezt megteheti még. És talán nem is olyan eretnek gondolat azt kimondani, hogy felcsillanni látszik a remény: valami emberséget, értékelendőt megtanultunk a nehézségekből. Közelebb kerültünk egymáshoz. Elgondolkodtunk azon, hová és miért is rohanunk, és mindeközben mi mindent elmulasztunk az életben, ami viszont valóban fontos lenne. Az igaz értékek mellett ha eddig el is rohantunk, ez a történet biztosan segít magunkba nézni és újragondolni ezirányú dolgainkat.

Az alaptörténet szerint az unoka (Rohonyi Barnabás) hajnali háromkor becsönget egy biciklit tolva a nagymamához (Molnár Piroska), nagy hátizsákkal, hogy csak éppen erre járt… már ez sokat sejtet, hiszen tudható, hogy a két generáció találkozása parázs viták, éles párbeszédek, ütköző világnézetek terepe lesz. Tovább bonyolítja a történet szövetét az éppen szakítani készülő barátnő (László Lili), aki hol fel-, hol eltűnik, újabb turbulenciákat okozva nem csak magának, de a fiúnak, és persze közvetlenül a nagymamának is.

Igazi jutalomjáték ez a szereplőknek. És nézőként is jóleső átélni, hogy az előadás elején, amikor Molnár Piroska először megjelenik a színpadon, de még meg sem szólal, a puszta feltűnése is vastapsot indukál a nézőtéren. És a művésznő le sem tagadhatná, mennyire boldoggá teszi mindez. Az előadás végén, az újabb vastaps alatt sugárzik a boldogság a csillogó szemeiből. Nem is csoda, hiszen kicsit mindannyiunk nagymamájává válik ebben a másfél órában.

Amit szintén jóleső érzés volt látni, az a rendkívül heterogén korosztályi összetétel a nézőtéren. Jellemzően nagymama és unoka korabeli emberek jöttek el, szóval az előadás szinopszisa –bár sokat nem árul el– mégis képes volt zseniálisan megszólítani a potenciális közönséget. Nem lepődnék meg, ha a nézőtéren is megszületnének azok a találkozások és egymásra találások, amiket a darabban láttam. Ennek az igazi szépsége, hogy egy szinte észrevétlen híd köt össze nemzedékeket.

Szükség is van erre. Nem szeretném részletezni, hiszen mindannyian látjuk, és a bőrünkön érezzük a minket körülvevő világ mostohaságát. Hogy minden egyre nehezebb. Hogy egyre jobban össze kell húzni a nadrágszíjat, és nem látszik a vége. És ilyenkor valahogy mindig megszólal a humánum. Ahogy Amy Herzog darabjában is utat találnak egymáshoz a szereplők. Pedig aztán itt is van minden. A különc fiú, aki nem igazán tart kapcsolatot az anyjával, egy nagymama, aki látszólag maradi, de a hallgatásai és úgymond értetlenkedése csupán annak jele, hogy figyeli az unokája minden óhaját és rezdülését. És közben bitangul vágyik ő is a szeretetre. Egy lány, aki maga is kissé elveszett a saját életében, és nem tudja, mit is akar valójában. Sem magától, sem a fiútól. Szóval mindenki keresi az útját, a kapcsolódási lehetőséget önmagához és másokhoz is. Mert az embernek elemi szükséglete, hogy kötődjön, kapcsolódjon, tartozzon valahová. Hogy szeressék. Még ha ez a család nem is igazi vér szerinti család. A szeretet nem válogat. És hát van itt baleset, halál, szerelem, elhagyás, szóval az élet sava borsa, ráadásul egyáltalán nem kiszámítható mederben. Persze a nagyi terelgeti az unokát, mi mast is tehetne.

Ami számomra vicces volt a darabban, az a nagymama és unoka életvitelének az ellentéte. A fiú az, aki csendre, békére, nyugalomra vágyik, hátrahagyná a civilizációt és a hegyekben képzeli el az életét és a munkáját. Ehhez képest a nagyi nyakig benne van a nagyvárosi élet forgatagában, nyüzsgésében. Határozottan ő a nyitottabb, befogadóbb és pörgősebb, hiába az unokája tartozik “a mai fiatalok” nemzedékébe. Persze ismerve a világot, teljesen érthető a fiú elvonulása. Ahogyan kivonja magát a farkastörvények hatálya alól. Nem akar eltaposni másokat, a háta közepére sem kívánja a mókuskereket, inkább nyugisabb vizekre evez. A harmincas-negyvenes generációban egyre többen vagyunk így. Nem tudunk illeszkedni az egyformaság, az uniformizáltság, a csavar kontra gépezet világába…

Szabó Máté rendezésében kifejezetten szerettem, hogy nem egy kiszámítható, szirupos, közhelyes valamit kaptam, hanem egy igazán élet-ízű, nagyon is hús-vér, élő előadást láttam. Ettől erős a történet, hiszen nem a saját vágyainkat, projekcióinkat, a rózsaszín ködöt, a jó mindig győz közhelyét látjuk, hanem azt, ahogyan a többi, hozzánk hasonlóan hétköznapi és esendő ember is a mi sorsunkon osztozik: esnek és kelnek, küzdenek és elbuknak, szeretnek és elhagynak, eltaszítanak és egymásra találnak. Ettől igazi a darabnak minden perce, ettől hittem el és éltem át a történet velejét. Mindezt erősítette a szabadtéri helyszín: fák között színházban lenni számomra duplán az otthon melegét jelenti.

Érdekes amúgy, hogy erősödik a színházi életben a generációs történetek feldolgozása. Mindannak, aki szerette ezt a történetet, jó szívvel ajánlom a Trafóban Göndör László: Nagymamával álmodtam című előadását. Hasonló húrokat penget meg a lélekben, mint a Jaj, Nagyi, és szintén nagyon szerethetőre sikerült. Ezekben a történetekben, és plane a színészi játékokban tényleg érződik a szeretet. És a tisztelet is, amivel a fiatal színészek együtt lélegeznek és mozdulnak az ikonjukkal, példaképükkel. Egészen biztos, hogy egy ilyen előadás nagy szeretetben, kölcsönös megbecsülésben születik és válik olyanná, ami végül emlékezetessé tette az esténket. Hogy ne felejtsük el semmiképp, mégiscsak emberek vagyunk.

Fotó: Orlai Produkciós Iroda

Jaj, Nagyi! – ajánló
Olvasói értékelések átlaga:
Még nincs értékelés
Saját értékelésem:

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.