Igazán ínyemre valók az olyan színházi produkciók, melyek egy, több, vagy akár sok szempontból is a határokat feszegetik. Ha például azt látom, hogy egy előadást különleges helyszínen mutatnak be, vagy érzékeny, felkavaró, netán tabu témát dolgoz fel a darab, az mindig felkelti az érdeklődésemet. És ha ezekből a szempontokból egyszerre több is érvényre jut, már foglalom is a helyemet a nézőtéren.
Ilyen határfeszegető és emberpróbáló előadás az Üvegfal, mely két helyszínen is megtekinthető: a Gólem Színházban és a Lóvasúton a Zugligeti úton. Én az utóbbi helyszínen néztem meg (először). Azt bátran ki merem jelenteni, hogy kapaszkodós, hasba rúgós a történet. Lassan, fokozatosan épül fel, majd válik egyre fojtogatóbbá, már szinte elviselhetetlenné az út, amit bemutat. És hogy miért érezheti ezt a néző? Azért, mert nem csak nagyon emberközeli, hanem –sajnos– így vagy úgy, de mindannyiunk számára ismerős lehet a helyzet, amit bemutat.
Az Üvegfal egy nő és egy férfi, Léna és Péter történetét meséli el zenés szövegszínházi formában, ahogy az alkotók a műfajt definiálták. Gryllus Dorka adja elő a szöveget, de aktívan közreműködik az előadásban Simon Kornél is, aki részben a történetet remekül aláfestő zenei betétekről gondoskodik, de néha beszáll a történet bizonyos pontjainak elmesélésébe is.
Az alaphelyzet rendkívül egyszerű. Nő és férfi egymásba szeret, közös életet kezd. Eleinte minden passzol és látszólag egymásnak vannak teremtve. Aztán jönnek a gondok. Számomra nagyon szimpatikus a Dobray Sarolta által írt történetben, hogy in medias res kezdődik. Nem maszatol sokat, nincs hosszú és unalmas felvezetés. Rögtön egy 9 éves házasság utáni megcsalással indulunk a nő, majd a férfi szemszögéből is szemügyre véve a történteket.
Az biztos, hogy valami nagyon félrecsúszott ebben a –kezdetben– mintaházasságban. De jönnek az ígérgetések, az előre menekülés, az egyre durvább és egyre mélyebb sebeket ejtő játszmák. Amilyen nehezen derül ki a való életben, olyan hamar felismerhető az előadásban, hogy Péter minimum egy nárcisztikus pszichopata, annak teljes, megtévesztő, negédes és manipulatív eszköztárával. Behálózza, magához láncolja, akarattalanítja és lassan, de biztosan teljesen megfojtja a nőt. Mindeközben szentül meg van róla győződve, hogy mindezt szerelemből teszi. Hogy a bántások nem komolyak, és egyébként is megbánja őket. Hogy számára Léna a legfontosabb.
Bénító és fagyasztó egy ilyen helyzet. Pláne, ha már gyerek is van. És mi a megoldás egy pszichopata elme számára, ha családi problémák vannak? Csináljunk még egy gyereket! És megcsinálják… És a gödör csak mélyül és mélyül. Léna a gipszkarton falba ököllel ütött lyukat bámulva lassan ráeszmél, hogy már nagyon régóta fél Pétertől. Próbál menekülni, de bénítja a levegőtlenség, a Péter által teremtett vákuum.
Balázsnak, a harmadik félnek a megjelenése szükségszerű, bár ez csak olaj lesz a pár gondjainak tüzére. Léna felismeri, hogy valójában nem Balázsra vágyik, hanem a lehetőségre, amivel Balázs kecsegtet. Kiút. Veszélyes játék, amikor nem a másik emberhez, hanem csak a vele járó jóhoz akarunk kötődni. Már ha tudjuk még egyáltalán, milyen a kötődés. Vagy a jó…
Egy pszichopatával való bántalmazó, manipulatív kapcsolatban ugyanis, legyen az illető akár nő, akár férfi, egy idő után teljesen elveszíti önmagát az ember. Mindenért magát kezdi hibáztatni, elhiszi és elfogadja, hogy a másik ember nélkül ő életképtelen. És hogy ez szerelem. És valódi kötődés.
A teltházas előadás tökéletes látlelet. Rámutat, hogy a nézők számára ismerős ez az egyébként nagyon durva helyzet. Vagy saját kapcsolatból, vagy a felmenőikhez kötődő emlékek okán, de mindenképp kapcsolódni tudunk hozzá. Éppen azért horzsol ez a történet, mert a kőkemény valóságot mutatja be, és nincs benne semmi fikció, semmi túlzás.
A történet azt vizsgálja, milyen torzulások, öröklődő rossz minták vezetnek ahhoz, hogy egymásra találjon és vonzóvá váljon ez a két ember egymás számára. Legnagyobb pechükre illeszkedik a patológiájuk. Talán épp a sérüléseik hasonlósága miatt. A történet kitér a nő és a férfi szüleire is, azokra a beteges, torz viselkedésmintákra, melyeket otthonról hoztak hőseink. Ebből aztán csodálatosan meg tud születni a férfi fojtogató birtoklási vágya féltékenységgel kiegészülve, és a nő határozatlansága, a saját élete kézbe vételének lehetetlensége, végül önmaga teljes feladása.
Egy ponton felsejlik a remény, hogy Péter kiszáll a saját játszmájából. Hogy nem kínozza tovább Lénát. Hogy hagyja végre levegőhöz jutni. De mindez csak lucidum intervallum. Nem képes változni, nem képes igazán szembenézni a saját démonaival és megharcolni velük. Inkább a nőt bántja tovább…
Ezek nagyon kemény ügyek. És nem túlzás azt mondani, hogy vérre mennek. Az ember az életével is fizethet akár, ha belecsúszik egy ilyen beteges kapcsolatba – már ha lehet ezt annak nevezni. Nyilván sokkal mélyebb, rétegzettebb és tanulságosabb a történet által felvázolt világ pszichológiája, de ennek ismertetésére nem vállalkozom.
Terápiás erejű darabnak tartom Soós Attila rendezését. A történet véleményem szerint ebben az interpretációban elég muníciót képes adni az embernek ahhoz, hogy ha ilyen, vagy hasonló helyzetben vergődik, azt felismerje, szembenézzen, majd leszámoljon vele, amíg nem késő. És ez nagyon nagy eredmény egy színházi előadástól.
És bár nem eljátsszák, hanem felolvassák, nincs hiányérzet nézőként, mert beszippant a történet, és erősen hat felolvasva is. Pláne Gryllus Dorka előadásában, aki nagyon mély átéléssel adja elő ezt a meglehetősen kemény anyagot. Képes gyermeki mosollyal és csillogó szemekkel belenézni a szemekbe, de fél perccel később már olyan fájdalom ül az arcán, amibe a szívünk belesajdul.
Rá kell hangolódni erre az estére, készülni kell rá lélekben. De feltétlenül javaslom, hogy szánja rá magát minden nyitott néző arra, hogy beleteszi a szükséges lelki melót és beleáll ebbe a történetbe. Katartikus lesz.
Fotó: Bokor Attila
