Vlagyimir Szorokin: A JÉG – avagy: Ne félj!

  •  
  •  

Szorokintól, az orosz avantgárd fenegyerekétől teljesen természetes olyasmit látni a színpadon, hogy gyötrelmes szenvedések közepette egy jégkalapáccsal zúzzák szét az ember szívét. A cselekmény vezérfonala három különböző hős kapcsán is ez: a leghétköznapibb élethelyzeteikből elragadják, elrabolják őket, és arra térnek magukhoz, hogy két furcsa, szőke hajú és kék szemű alak vizsgálódik rajtuk, majd egy orvosi bőröndből egy jégkalapácsot húznak elő. Mellyel aztán lesújtanak az áldozatuk mellkasára, és közben azt üvöltik: „Beszélj a szíveddel! A nevedet akarom hallani!”. És közben „Ne félj!” feliratú transzparenst tartanak a bántalmazottak fölé. Hőseink ugyan túlélik a kegyetlen megpróbáltatást, de az igen erőszakos jelent-sorból sejthető, hogy a nagy ritka, kb. 1% kivételhez tartoznak, akik szerencsések. A többiek mind meghalnak. Üres volt a szívük.

Ami igazán izgalmas, hogy ezek a szereplők sem a történtek előtt, sem utána nem találják az útjukat és helyüket az életben. Előtte nem éltek, léteztek csupán. A „beavatást” követően viszont még annyira sem képesek visszatalálni régi, megszokott életükhöz. Sőt, egészen perverz módon rövid idő után visszavágynak arra a helyre, abba a közegbe, ahol „megzörgették” a szívüket. Közben persze megismerjük azt a világot is, ahonnan elragadták őket: családot, baráti kört, nyomort, igénytelenséget, ideákat, összeesküvés-elméleteket, prostitúciót, szeretetlenséget, erőszakot, kitartottságot, függő viszonyokat és még sorolhatnám. Így már annyira nem is meglepő, hogy megszólal bennük a visszavágyás oda, ahol a kegyetlenkedést elkövették rajtuk. Részben a kíváncsiság miatt, hiszen a végére akarnak járni, kik voltak ezek és mit akarnak. Részben azért, mert az a világ talán csak jobb lehet, mint amiben eddig éltek.

A visszatérésükkor lassan mindhárman magyarázatot kapnak a történtekre, és arra, hol is vannak tulajdonképpen. Egy úgynevezett rehabilitációs intézetben. Az eddigi életüket ugyanis álomban töltötték. Nem működött a szívük. De most megvilágosodtak, felébredtek, és a valódi nevüket a szívük árulta el, miután a jégkalapács segítségével megtörtént a beavatkozás. Igen, valójában egy szektáról van szó. A jég testvériségéről. Egy olyan csoportról, mely azokból a kiválasztottakból áll össze, akik túlélték a „megzörgetés” kegyetlen megpróbáltatását és nem bizonyultak üresnek. Megszólalt a szívük és megsúgta a nevüket. Kevesen vannak. Egymás fivéreivé és nővéreivé váltak. Küldetésük pedig, hogy felkutassák, megtalálják egymást, újra egyesüljenek, kiküszöböljenek egy teremtéskori hibát, és elpusztuljon a halott szívű egész emberiség, mely már csak húsgépekből áll. Kivéve őket, a kivételeseket.

A testvériség élén egy Hram nevű öregasszony áll, aki egyszerű parasztlányként kezdte az életét, és innen építette fel az ideológiát és hozta létre a szektát. Ő az egyetlen, aki ismeri a szív mind a 23 szavát, és amire megtanítja a többieket. Őket, akik már képesek egymással egy forró ölelésben a szív nyelvén beszélni. Hram először csak az első felvonás utolsó jelenetében tűnik fel. És bár a szünet előtti rész cselekménye ennyi, maga az előadás rendkívüli módon explicit. Az erőszak, a meztelenség, a brutalitás, a vér, a tömeges szex, a trágárság, a naturalizmus, a bántalmazás olyan tömény elegye kerül színpadra, amire nem minden néző van felkészülve, és van olyan eset, hogy valaki nem bírja nézni, vagy az első felvonás után távozik.

Pedig egyáltalán nem öncélú ábrázolás ez a rész. Ahhoz, hogy megértsük ennek szükségességét, hogy összeálljon a történet és mindaz, amit mondani akar, meg kell nézni a második felvonást is. Jellegében teljesen más. A saját fülemmel hallottam a szünetben, ahogy egy viszonylag fiatal lányt a barátnője (aki már látta korábban a darabot) bírt maradásra azzal, hogy nézze tovább, és megérti, miért volt ilyen az első rész.

A szünet után egy teljesen átrendezett játéktérbe érkezünk (melyben immár a sztenderd helyek mellett az első felvonás teljes díszletében is helyet foglalhatnak a nézők), ahol Hram elmeséli A Jég történetét. Természetesen nem ő beszél egyedül. Gondolatait a szereplők felváltva tolmácsolják, egymás után megszólalva. Itt derül ki, hogy igenis van valós alapja, és reális asszociációja a korábban látottaknak. Az emberi faj átrostálása, a kiválasztotti szerep emlékeztethet úgy a koncentrációs táborok kegyetlen világára, mint később a Szovjetunió történetére és a KGB működésére. És valóban, a végkifejlet tekinthető elborult fikciónak, akár elmebeteg és abszurd őrültségnek némi valós alappal, hiszen a kiválasztottak hatalomra törése, a teremtés csorbájának kiküszöbölése, az emberiség elpusztítása a kívánt cél. És hogy miért? Azért, mert már senki nem beszél a szív nyelvén. Az emberek nem élnek, csupán hús-gépként léteznek. Értelmetlen ösztönlények, önzésük szexuális aberrációkban és pusztításban teljesedik ki. Itt azért kicsit ráismerünk a ma emberére, ugye? A darab pedig lassan eljut arra a félelmetes megállapításra is, hogy a világon már minden irányító- és kulcspozícióban a fivérek és nővérek állnak. És már boltban is kapható bárki számára az ún. „Jég gyógyító komplexum”. Félreértés ne essék: ez a testvériség nem igazán nyújt valós alternatívát azzal, hogy szétvernek mindent, megölnek mindenkit, és a kiválasztottság ideológiája alapján döntenek életről és halálról. Éppen ez adja a történet zsenialitását. Nincs igazából jó és rossz oldal. Az egyik kegyetlenebb, mint a másik. Ahogy a történelemben megannyiszor… A legfurább mégis az az egészben, hogy ennek a kegyetlen naturalizmusnak, ocsmány mocsoknak művészi értéke lesz, és valami egészen felszabadítót indít el a nézőben.

Amit persze remekül megtámogatnak a darabban gyors egymásutánban váltakozó érzetek és hangulatok. Míg az egyik pillanatban kedélyes beszélgetést, néha szerelmet is látunk, a következő pillanatban váratlanul lecsap a jégkalapács és vérfagyasztó ütlegelés és üvöltés tölti be a teret. Az egyensúlyokat viszont remekül eltalálja a rendező. Egy-egy húzósabb jelenet után mindig következik egy lazább, esetenként kifejezetten vicces, hangos nevetést kiváltó rész, hogy kicsit emészthessük a borzalmakat. Mindezt fantasztikusan festik alá feledhetetlen zenei betétek, melyek egy része felvételről szól, más része élő gitáron és énekkel csendül fel a színészek előadásában (pl: Chris Isaac: Wicked game; Leonard Cohen: Suzanne; Björk: Play dead; Ice-ice baby, vagy éppen a második felvonást egyre hangosabban elnyomó Sosztakovics-szimfónia). Ezek amúgy még napok múltán is ott fognak csengeni a fülekben, váltakozva…

Az előadás kezdete és vége is nagyon erősre sikerült. A Trafóban kanyargó, egészen szűk folyosón keresztül jutunk a helyszínre: a díszletbe érkezünk meg, elhaladunk a színészek mellett, akik egy asztalt ülnek körbe, és megérkezéskor már méregetik a nézőket – mintha már ekkor pásztáznák és válogatnák közülünk a szőke hajú, kék szemű egyedeket. Míg a nézők helyet foglalnak a nézőtéren, ők kedélyesen beszélgetnek, nevetgélnek, énekelnek. Majd az utolsó néző megérkezésével az egyik színész becsukja az ajtót – már ekkor érezhető a puskapor a levegőben, hogy innen most már nincs menekvés. És egy csapásra egy nagyon kemény és brutális kezdéssel indul az előadás. A befejezés hasonlóképp hatásos, de nem sokkoló, sokkal inkább felszabadító. A főcímzenével fejeződik be a darab, ismét a színészek gitároznak és énekelnek, majd lejönnek a színpadról, bejárják a nézőteret, és a színház minden elérhető felületére (padlóra, falakra, díszletbe) felírják a darab talán legfőbb, és éppen ezért felejthetetlen üzenetét: „Ne félj!”

Szigorúan csak 18 év felett ajánlom olyan nézőnek, aki nem riad meg attól, hogy rendkívül explicit dolgokat lát majd a színpadon, viszont hajlandó szembenézni démonokkal – főként a saját démonaival. Talán ez első lépés lehet a félelmek legyőzéséhez vezető úton. Viszont gyenge idegrendszerrel, rosszullétre hajlamosan ezt az előadást lehetőleg kerüljük el. Mert ez rendesen „megzörget”.

Minden szempontból különleges darabról beszélünk. Nem csak a tartalma és üzenete, de az élettörténete miatt is. A Vlagyimir Szorokin regényéből készült színdarab 2006-ban a Krétakör és a Trafó – Kortárs Művészetek Háza együttműködésében jött létre, 2008-tól 2013-ig az Alföldi Róbert vezette Nemzeti Színház tartotta műsoron, telt házak előtt és hosszú várólistákkal játszották. 2013-ban a Mundruczó Kornél és Büki Dóra alapította Proton Színház vette át a produkciót, amelyet részben új, részben az eredeti szereposztásban játszanak. 2019. októberében két egymást követő estén tűzték újra műsorra. Méghozzá meglepően nagyszámú nézősereg előtt! Hatalmas volt rá az érdeklődés. A Trafó bejárata előtt kígyózott a sor vége, és hatalmas befogadóképességű nézőtér előtt adták elő, dupla teltházzal. Szóval valamit nagyon tud Szorokin és Mundruczó Kornél rendező is.

Külön elismerés illeti a színészeket. Mivel sok esetben erőszakos, veszélyes jeleneteket vállalnak be, elképesztő figyelem és koncentráció szükséges ahhoz, hogy minden pontosan működjön. Hibázásnak nincs helye, mert abból akár komoly sérülés is lehet. És bár a korábbi előadásokhoz képest jelentősen cserélődött a színészgárda (én személy szerint nagyon hiányoltam Csákányi Esztert, Mucsi Zoltánt, Péterfy Borit), mégis érezhető, hogy alaposan össze lett próbálva az előadás és összeszokott a csapat. És bár a „régiek” közül többeket hiányoltam, a produkció értékéből összességében ez semmit nem vont le. Ugyanúgy hiteles és hatásos, mint korábban. Csak én a korábbi szereposztást szoktam meg. Nem is beszélve arról, hogy anno a Nemzetiben még volt szerencsém Hollósi Frigyest is látni ebben a darabban.

Bízom benne, hogy nem kell újabb éveket várni, hogy ismét aktív legyen a darab. A közönség kitartása és lelkesedése szerintem egyértelműen jelzi rá az igényt és a kíváncsiságot!

Technikai információ: az első felvonás után ne hagyjuk a cuccainkat a székünkön, mert átrendezésre kerül a nézőtér!

Szereplők:

LAPIN- László Attila
NYIKOLAIEVA- Kiss Diána Magdolna
BORENBOIM- Terhes Sándor
VOR- Szemenyei János
ROM/ANDREI- Kovács Krisztián
IP/VIKA- Tóth Orsolya
HARO/NATASA/AR/ILONA- Mészáros Piroska
APA/MOSQUITO- Zsótér Sándor
ANYA/EKHOS- Monori Lili
KJELA/PASHA- Katona László
GENA- Bánki Gergely
DRIVER- Scherer Péter
PARVAZ/SAVVA- Rába Roland 

Rendező: Mundruczó Kornél
Producer: Proton Színház


  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük