Nassim Soleimanpour: Fehér nyuszi, vörös nyuszi

  •  
  •  

[Jelen bejegyzés a szerzője által megtekintett előadások függvényében frissül!]

Különleges vállalkozásba fogott az Átrium. Egy iráni szerző írását vették elő, ami igazi színházi csemegét kínál mindazoknak, akik részesévé válhatnak. Képzeljünk el egy darabot, amit egyetlen színész játszik el, nincs rendező, minimál a díszlet, és ezzel az eszköztelenséggel együtt is lélegzetvisszafojtva, feszülten várja a néző, mi fog itt történni. Erre a kérdésre pedig senki nem tud válaszolni. Mert ahányszor előadják, mindig más történik. Még az előadás pontos időtartamáról sincs megbízható információ, csak becslés: 80-120 perc között valahol, szünet nélkül. Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy a szerző nem csupán megírta a darabot, de instrukciókat is ad hozzá, melyeket szigorúan be kell tartani. Ezek közül a legmeredekebb talán, hogy az előadás szövegét a színész nem ismerheti meg előre. Úgy megy fel a színpadra, hogy fogalma sincs, mit fog felolvasni, előadni, mit fog csinálni, és egyáltalán mi ez az egész. Teljesen kiszolgáltatottan, szinte meztelenül megy fel a színpadra az egyébként telt házas nézőtér elé, és gőze nincs róla, mi lesz a következő órákban…

Három fontos szabály van. Az egyik, hogy egy színész az egész életében csupán egyszer játszhatja el a darabot. Ezért van az, hogy bár a színház újra és újra műsorra tűzi az előadást, soha nincs két egyforma, de még csak hasonló sem belőle, mert minden alkalommal más és más színész játssza el – és mindenki csak egyszer az életében. A másik szabály a már említett ismeretlenség: az előadó sem tudhat semmit a történetről. 48 órával az előadás előtt mindössze egy egy oldalas leírást kap, ami néhány intelmet tartalmaz a darab kapcsán (pl. mi lesz a díszletben), semmi egyebet. És a harmadik: a szerző megadja a színésznek azt a szabadságot, hogy improvizálhasson: bár a megírt szöveget fel kell olvasnia, de semmi akadálya annak, hogy saját sztorikkal, elképzelésekkel színesítse a kötött történetet, kitérőket tegyen, játsszon a közönséggel. Ezzel előszeretettel élnek is a felkért színészek, és mivel ezt is mindenki másképp oldja meg, ezért nem lehet az előadás időtartamát sem megbecsülni. És ez adja a darab egyik pikantériáját is.

Persze nekem sincs egyszerű dolgom, hiszen nehéz egy előadásról recenziót írni úgy, hogy nem mondhatok el róla semmit. 🙂 Távol álljon tőlem a spoiler. Néhány gondolatébresztő futamot, kérdést azonban megengedek magamnak mégis, óvatosan ügyelve arra, hogy ne sértsem meg az egész dolog misztériumát.

Sejthető, hogy a speciálisan megteremtett és előírt körülmények nem öncélúak. Anno, amikor Alföldi Róbert megrendezte a Nemzeti Színházban a Hamletet, megfordította a teret: a színpadon volt a nézőtér, és a nézőtéren játszották az előadást. Ő is kihangsúlyozta, hogy ez nem csupán egy önmagáért való jópofáskodás és poén. Jelentősége van. Valami hasonló rajzolódik ki ebben az előadásban is. Hiszen mégis van egy története. Egy nagy tanmese. Esettanulmányokat boncolgat. Nem kérdez, csak elmesél. A kérdések a nézőkben születnek meg.

A szerző messze van tőlünk, semmit nem tudunk róla, ahogy ő sem rólunk. Bárki lehet, bármilyen ember lehet. Azzal, hogy jegyet váltunk az előadásra, tulajdonképpen arra szerződünk, hogy bizalmat szavazunk valakinek, akiről fogalmunk sincs. És arról sem, hogy mit akar valójában. Pedig nem tesz mást, mint az emberi természetet, a közösséget, a hatalom természetét és a tömeg ehhez való viszonyát boncolgatja. Sorra veszi az előítéleteket, berögzült magatartásformákat. Kísérletezik velünk és rajtunk is. Nem felülről okoskodik, hanem állításokat fogalmaz meg, és a nézőket bevonva meg is mutatja, hogy amit állít, az valóban úgy is működik a társadalmi gyakorlatban. És néha kikacsint: ugye, hogy ugye?!

Nassim Soleimanpour messze van tőlünk, mégis folyamatos az a törekvése, hogy kapcsolatot teremtsen velünk. És bár ezt a maga hús-vér valójában nem teheti meg a nagy távolság miatt, a darabja szinte észrevétlenül összekapcsolja őt, a színészt és a nézőket egymással. Jelen van. A magunkénak érezzük, amit mesél, a saját szemünkkel látjuk, és a bőrünkön tapasztaljuk gondolatai igazságát, meglátásai pontosságát. A kezében vagyunk. Játszik velünk, és közben folyamatosan humor és drámaiság váltakozik a történetben. A nézőtér lassan közösséggé kovácsolódik, a színész is folyamatosan oldódik. És amikor azt érezzük, nem lesz semmi baj és már hátradőlnénk, akkor dob be olyan fordulatokat, amelyektől a színész és a nézők is megdöbbennek.

Hiszen továbbra sem tudjuk, ki ez a Nassim Soleimanpour. Mi van, ha ölt már embert? Mi van, ha terrorista? Mi van, ha készen áll arra, hogy végezzen a színésszel? És megteheti, mert elfogadtuk a szabályokat. És mi van akkor, ha a nézők kezébe adja a döntést élet és halál felett? Mi indukálja a társadalomban a versengést? Miért küzdünk? Mi vár ránk, ha győzünk? Csak egy győztes lehet? Mi történik a vesztesekkel? Miért van bennük indulat, miért kapnak a vesztesek büntetést, miért közösítik ki a győztest? Miért van az, hogy a gyűlölet a leghatékonyabb közösség-szervező erő, és hogyan lehet manipulálni a közösséget annak érdekében, hogy az utálat jegyében fogjanak össze? Mi okozza azt, hogy a zsigeri gyűlölet akkor is bennünk van, ha személyesen nem is vagyunk alanyai, elszenvedői egy adott (vagy feltételezett) helyzetnek? Az indulat, az előítélet a génjeinkben van és öröklődik? Létezik-e feltétel nélküli bizalom, és élünk, vagy gátlástalanul visszaélünk vele? Észleljük-e a dolgok abszurditását, vagy már fel sem tűnik? Hol húzódnak az egyéni és a társadalmi felelősségvállalás határai?

És hogy a kiszolgáltatott színésszel mi lesz az előadás végén, az is nagy kérdőjel. Nem tudhatjuk előre. Annyi biztos, hogy a darab végén a nézőknek el kell hagyniuk a színháztermet. És a sok kérdés mellett aggodalom ül az arcokon. Olyannyira, hogy szinte senki nem indul haza azonnal. Az előtérben várakoznak sokan a darab után tanácstalanul. Tudni akarják, minden rendben van-e. Nem lettek-e cinkosok. Nem történt-e baj, netán végzetes baj…

Az általam látott első alkalommal Stohl András volt a színész. Remek lélekjelenléttel játszott a darabban. Bár az alaphelyzet kapcsán, különösen az előadás kezdetén láttam rajta némi feszültséget a teljes ismeretlenség miatt, hamar magára talált a szerepben. Showman-i magabiztossággal kezelte a helyzetet, hol viccesen, hol megrendülve, és végig nagyon szerethetőn. Hogy számára is különleges volt ez az alkalom, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy meghívta az előadásra 88 éves édesanyját is nézőként. Érezte és élvezte az egyszeri játék súlyát, varázsát és felelősségét is.

Az Átrium újra és újra műsorra tűzi a Nyuszit. De hogy ki ez a Nyuszi, mit akar, miért egyszeri, az mindig az adott estén derül ki. A pillanat varázsa megismételhetetlen.

Fotó: Szilvás Zoltán

  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük