A félelem megeszi a lelket – megindító szerelmi történet az Átriumban

  •  
  •  

Az őszinte szerelem minden megpróbáltatást túlél. Mennyire közhelyesnek hat manapság már ez a mondat. De vajon miért? Létezhet-e ma igaz szerelem, szenvedély, összetartás, kiállás egymásért, valódi boldogság? Ha körülnézünk a világban, szűkebb-tágabb környezetünkben, nem igazán látunk rá példát. Ezért hat ez a mondat is bölcselkedőnek, olcsónak és hatásvadásznak. Mi lehet az ok? Hiszen mindenki vágyik rá: szerető társra, megértésre, otthonra a lelkének. Az ember sóvárog, hajszolja, majd újra és újra csalódik, falakba ütközik. Talán azért van ez, mert kényelmünkben hajlamosak vagyunk az éremnek csak az egyik oldalát vizsgálni. Azt az oldalt, ami arról szól: mit KAPOK én, mit tudok kivenni belőle ÉN… Ezért aztán az a vágyott szerelem sem akar megérkezni. Mert nem csak elvárni kell tőle. Hanem szüntelenül és fáradhatatlanul belepakolni azt a rengeteg melót, ami már arról szól: mi az, amit ADNI tudok?

A félelem megeszi a lelket amellett, hogy számos mélyréteget érintő történet, elsődlegesen egy csodálatos love story. Két ember valódi elköteleződése egymás iránt, kiállásuk egymásért. Küzdelem vállvetve a másikért, a legnehezebb pillanatokban és a lehetetlennek látszó helyzetekben is. Egymás szeretete, tisztelete, megbecsülése. Egymás kezének el nem engedése. Dacolva a társadalmi berögződésekkel, előítéletekkel, ellenszenvvel, megvetéssel, kiközösítéssel, gyalázkodással, kor-, és származásbeli különbségekkel.

Németországban járunk. Egy estén a szakadó esőben Emmi, a főhősnő (Hernádi Judit) betér a helyi kocsmába kicsit átmelegedni, és megvárni, míg elvonul a zord idő. Odabent furcsa, idegen zene szól. A pultnál férfitársaság ücsörög, kollégák. A pultos lány (Parti Nóra) az egyiküket épp csábítja magához, hogy együtt töltsék az éjszakát. A férfi azonban a betérő nő felé fordul. Méregeti, majd –látszólag- heccből odamegy hozzá, és felkéri táncolni. Lassan beszélgetés alakul ki köztük, mindketten nagyon óvatosak, félénkek. A nő távozik, de a férfi nem engedi el egyedül. Hazakíséri.

Hazaérve Emmi felhívja a férfit a lakására, hiszen még mindig szakad az eső. A beszélgetés folytatódik, ugyanazzal a szerethető, bájos óvatossággal, ahogy elkezdődött. Mégis egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Olyannyira, hogy a nő marasztalja a férfit éjszakára, hiszen az messze lakik, és már egyébként is csak gyalog tudna hazaindulni. Ráadásul nem is akármilyen körülmények közé. Egy munkásszállásra, ahol hatodmagával van összezárva egy ablaktalan, kis szobában.

De ki ez a férfi? Alinak hívják (Bányai Kelemen Barna). Marokkói. Bevándorló. Beszélgetésükből kirajzolódnak mindkettőjük életkörülményei. Emmi férje halott, és bár van családja, akik ráadásul ugyanabban a városban élnek, mégsem törődnek vele. Nem beszélnek, nem látogatják, nem keresik a kapcsolatot. Ali húsz évvel fiatalabb a nőnél. Egyedülálló, ellenben öt nővére van, akik a világ egy távoli pontján élnek. Náluk nagyon fontos a család, a szülőkkel együtt lélteznek, senki nem hagyja magára a másikat. Ali nehéz fizikai munkát végez, kevés pénzért, lehetetlen munkakörülmények között. Olyan munkát, amit a németek nem csinálnak meg. Emmi pedig takarítónőként dolgozik, szintén nem veti fel a pénz. Mégis egyre jobban figyelnek egymásra, megérintik egymást. Ali Emminél tölti az éjszakát. Folyamatosan kattog az agya, nem tud aludni, felébreszti a nőt, és még aznap éjjel eggyé válnak.

Másnap reggel kissé zavartan ébrednek, bár ez inkább Emmi viselkedésén tetten érhető. És mindketten útnak indulnak, tenni a dolgukat. Eddig ez egy laza egyéjszakás kaland is lehetett volna. De nem maradnak ennyiben. Újra és újra keresztezik egymás útját. Keresik, hiányolják egymást, ismét találkoznak. Érzik, hogy a körülmények minden lehetetlensége és abszurditása ellenére elindult bennük valami. Az események felgyorsulnak, és lassan visszafordíthatatlanná válnak: egymásba szeretnek.

Ez eddig mind szép és jó, éteri és romantikus. Csakhogy a szűkebb és tágabb környezet, a társadalmi rend és közeg, Németország nem igazán elfogadó olyan ügyekben, mint az, hogy egy német nő arab férfit választ magának, ráadásul nála húsz évvel fiatalabbat. Így aztán a love story hamarosan drámává alakul. Egyre inkább szembesülnek a környezetük elutasításával és megvetésével. A rosszindulattal, és azzal a ma szinte általánosnak mondható jelenséggel, hogy a gyűlölet képes a leginkább összekovácsolni egy közösséget. És most ők képezik a gyűlölet tárgyát. Mindez tetten érhető a mindennapi helyzetekben: gyanakvó szomszédokban, a házmester rosszallásában, utálkozó kereskedőben (aki egyébként előtte épp arról panaszkodik, hogy folyamatosan veszíti el a vásárlóit), munkahelyi kiközösítésben. Mindenki beléjük rúg, elfordul tőlük. Magukra maradnak. Azaz még ott vannak egymásnak, és nem is számíthatnak senki másra. Ami egyfelől nyilván még jobban összekovácsolja őket és erősíti a kapcsolatukat, másfelől kezdenek idegileg tönkremenni attól, hogy úgy kezelik őket, mintha valamiféle halálos fertőző betegséget hordoznának. Emmi háromszor is sírva fakad a történet során. Egyfelől azért, mert boldog. Másfelől, mert mindenki mindent elkövet, hogy ne lehessen az. A társadalom gyakorlatilag karanténba helyezi őket. Ezt veszi végig a darab élethelyzetek egész sorában: a gyűlölet megtestesülésének széles tárházát. Az egyre nyomasztóbb helyzetben csak néha akad egy józanabb hang. Például a rendőré, aki dühös lesz attól, hogy pusztán azért hívták ki a szomszédok, mert Emmi lakásában arabok vannak.

Persze a zsigeri indulatát minden haragos meg tudja indokolni. Ezek a számunkra is jól ismert, „kicsit sem” általánosító frázisok: mert ezek mind ilyenek. Bűnözők, integrálódni képtelenek, terroristák, nem különbek az állatoknál, és elveszik a derék német polgár elől a munkát, de még a levegőt is. Ez tehát Ali bűne…

Az igazi szerelemmel és összetartozással kapcsolatos kérdések sora tehát bővül. Mennyit bír el a szerelem? Lehet-e másképp szeretni, mint a társadalom által definiált és elfogadott mód? Kitartunk-e egymás mellett jóban és rosszban akkor is, ha mindenki ellenünk van? Miért válunk gyűlölet tárgyává csak azért, mert azt szeretjük, akit, és úgy, ahogy? Miért gyűlölnek minket, amikor senkinek nem ártunk, egyszerűen csak boldogok vagyunk? Miért feltételezünk tapasztalat nélkül, zsigerből rosszat egy másik emberről, aki nem vétett ellenünk, nem is ismerjük? Miért tudjuk olyan magabiztosan mégis, hogy milyen ember ő? Vajon azok, akik összefogva gyűlölködnek, boldogok? Netán irigyek? Miért ragaszkodunk görcsösen a komfortzónánkhoz és utasítjuk el a változást, vagy legalább annak lehetőségét? Miért nézzük és vetjük ki a közösségünkből azt, aki valamiben (pl. származásban, kultúrában, szokásokban, hitrendszerben) más? Mi akadályozza a nyitottságunkat és az elfogadást? Lehet, hogy akár még tanulhatnánk is egymástól az ismeretek nélküli, azonnali elzárkózás helyett? Meddig vagyunk képesek megnyomorítani azok életét, akik nekünk nem tetsző módon élnek? Honnan vesszük egyáltalán a jogot és a bátorságot magunknak erre? Győzhet-e még így is az igaz szerelem?

A válaszok –mint ahogyan maga a társadalmi tendencia is- nem megnyugtatók. Jelen helyzetben talán már az is nagy eredmény, ha egyáltalán feltesszük magunknak a fenti kérdéseket, de legalább néhányat közülük. És gondolkodunk rajta. Az előadás, és a benne megjelenő történet remek muníciót ad a gondolkodásra. Ez a színház feladata. Kérdezni, támpontokat adni, segítséget nyújtani a nézőpontok finomításához, tágításához. Ahhoz, hogy más szemszögből is megpróbáljunk megvizsgálni egy jelenséget. Alföldi Róbert rendező kifejezetten érzékenyítő hatású előadást vitt színre az Átriumban. Bármit gondol is az ember erről a témáról, egyértelműen gondolatformáló-, és finomító lehet az, hogy a darab hétköznapi emberek hétköznapi élettörténetén és helyzetein keresztül mutat be olyan jelenséget, amiről mindenkinek van véleménye. Ráadásul az esetek többségében nagyon markáns, de felszínes, üres, indulatos, demagóg, rasszista véleménye.  Amit a másság elutasítása, az elfogadás képtelensége, a hatalom propagandája tüzel, kiirtva még az írmagját is a gondolkodásnak, megértésnek, egy teljesebb kép kialakításának. Igen veszélyes fegyver embereket, társadalmi csoportokat egymás ellen uszítani. Különösen gusztustalan ez akkor, ha ennek fő célja a figyelem elterelése valódi problémákról. Hiszen amíg –a történetnél maradva- a németek gyűlölik az arabokat, addig sem foglalkoznak a politikai korrupcióval, mocskos háttéralkukkal, és a hatalom megszerzésére, megtartására irányuló gátlástalan demagógiával, mint kizárólagos céllal. Mert amíg egymást gyűlöljük, a fejünk felett szépen lassan eldőlnek a dolgok…persze ez minket ugye nem érint, hiszen a történet Németországban játszódik… (…)

És ami a legfájóbb: nem lepődhetünk meg azon, hogy a folyamatos ellenállás és ellenségeskedés hőseinket is megtöri. Emmi számára talán a legfájóbb pont a gyerekei reakciója, amikor összehívja őket és bejelenti: hozzámegy Alihoz. Míg ők korábban azon agonizáltak, hogy az anyjuk biztosan beteg, a hír hallatán egy emberként távoznak, megtagadják, leköpik Emmit. Közben Alit még a boltból is elzavarják, hogy előbb tanuljon meg németül, tudja elmondani, mit akar, és csak utána akarjon vásárolni. És amikor már nagyon elege van a párnak, elindulnak nyaralni azzal a reménnyel, hogy talán míg távol vannak, a fejekben is megváltozik valami. És valóban: hazatérve azt tapasztalják, hogy látszólag szeretettel, érdeklődéssel fogadják őket. Megy az erőltetett kedveskedés, de hamar kiderül, hogy ennek az igazi oka, hogy a környezetük akar tőlük valamit. A boltosnak kell a vásárló, aki fizet, Emmi fiának kell az anyja, hogy vigyázzon a gyerekére, a szomszédnak kell Ali férfiereje, hogy bútorokat cipeljen. Megy a mézes mázas „udvarlás”, de hamar nyilvánvalóvá válik, hogy csak érdekek mentén. Valódi változásnak nyoma sincs.

A végjátékban Ali hibázik egy nagyot. Rátör a honvágy, feszültté válik a kapcsolatuk Emmivel, és a pultos nőnél keres vigasztalást. Persze Emmi sem szent: kissé túltolja Ali „integrálását”: mutogatja a kollégáinak, mint valami bazári majmot, feladatokat oszt neki, ráerőlteti a német zenét. Kapcsolatuknak tehát van egy fordulópontja, amikor kölcsönösen vétenek egymás ellen és el is távolodnak. Mindezt tetézi Ali gyomorfekélye és kórházba kerülése, valamint a tény, hogy ezt az idegen föld okozza, és rendszeres problémaként kell szembenézniük vele.

A történet fősodra mellett kiemelném a környezeti reakciókat megtestesítő színészi alakításokat, a hétköznapi élethelyzetek, emberi viselkedések megjelenítését. Ezektől válik igazán erőssé, ütőssé, hatásossá, elgondolkodtatóvá és kontrasztossá az előadás. Parti Nóra, Bercsényi Péter, Mihályfi Balázs és Szatory Dávid alakít e téren emlékezeteset. Ráadásul mindannyian több szerepet is játszanak a történetben. Sokszor a szemünk előtt alakulnak át egyik karakterből a másikká, férfiból nővé és vissza, fantasztikusan érzékeltetve a helyszínek és szituációk változását. Mindezt támogatja a remek díszlet is. Könnyen követhető, hogy éppen hol járunk, honnan hová érkezünk, fantasztikus összhang van a színészek között, egy remekbe szabott színpadon.

Hogy Emminek és Alinak sikerül-e, kitartanak-e még tovább, hogy az igaz és őszinte szerelem valóban képes-e minden akadályt és nehézséget legyőzni, vagy a félelem felzabálja-e mindenestől a lelket, és hőseink is elbuknak, azt derítse ki a néző. A tüneteket látjuk, a diagnózis kész. A gyógyuláshoz azonban ez még kevés. Nem kerülhető el, hogy a változás a fejekben és a szívekben is elinduljon. Addig csak a remény marad…

Fotó: Mészáros Csaba


  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük