Az utolsó óra – terápia a Rózsavölgyi Szalonban

  •  
  •  

Sigmund Freud (Jordán Tamás) élete alkonyán, halálos betegen személyes találkozásra hívja a lakásába fiatal kollégáját, Lewis professzort (Alföldi Róbert). Hogy miért, az kb. a beszélgetésük felénél derül ki. Valaha azonosan gondolkodtak pszichológiáról, vallásról, tudományról, ezek alá-, vagy fölérendeltségéről. Valami azonban megváltozott. Lewis egy csapásra hinni kezdett. Ő, a szakmája egyik legmegátalkodottabb ateistája egyszer csak kijelenti: létezik Isten, Jézus valóban a Megváltó, és a hit az egyetlen lehetséges magyarázat az emberi lét értelmezésére.

Freud számára megdöbbentő Lewis pálfordulása, és végstádiumban lévő rákbetegként, a világháború hajnalán annyira izgatja ez az egész, hogy muszáj eltölteniük együtt egy utolsó órát – ami számára az életből még megmaradt. Persze nem megérteni, vagy elfogadni akarja a másik téziseit, sokkal inkább cáfolni. Annyira irracionálisnak és befogadhatatlannak érzi a történteket, hogy nem hagyja nyugodni a gondolat, és vissza akarja téríteni a szerinte „jó útra” a másikat.

Parázs vita kezdődik köztük. A két férfi gondolatainak ütköztetése során alapos képet kapunk különböző pszichológiai tanításokról, és a keresztény kultúrkör alapgondolatairól is. De vajon kinek van igaza? Létezik-e egyáltalán egyetlen és kizárólagos igazság, áthidalható-e ez a távolság, van-e közös pont? Van az a mondás, hogy teológus és geológus között ég és föld a különbség. Ezt próbálják a beszélgetésükben közös nevezőre hozni, vagy legalább egymáshoz közelíteni – ha lehetséges ez egyáltalán. Hiszen mégis két értelmiségi diskurál, és mindketten érzik az ezzel járó felelősségüket is.

Beszélgetésük spontán, de minden olyan témakört érint, ami az embert, sőt, tágabban értelmezve az emberiséget a kezdetek óta foglalkoztatja. Rögtön felmerül a kérdés: mi számít kezdetnek? Hogyan kezdődött az egész élet, a világ, a létezés? Már ezen a ponton sem tudnak megegyezni. Miközben jól felkészültek egymásból, falták egymás könyveit, gondolatait, írásait. Hol elismerően, hol cinikus gúnnyal nyilatkoznak egymás munkáiról, kutatásairól, felismeréseiről, véleményéről, képzelgéseiről. Az alaptézis nem is lehet más, mint a tudomány és a vallás eltérő világ-értelmezése. De ne egy elvont vitát képzeljünk el. Azt Freud sem tudná elfogadni. Amikor Lewis a hit, a teremtés, a kinyilatkoztatás talajára téved, vagy olyan irányba indul, ami nem kézzelfogható, az idős professzor mindig beleköt és keresi a fogást. Nem tud elfogadni olyan tanítást, vagy állítást, amit nem tapasztalhat meg a saját bőrén, vagy amit nem képes tudományosan bebizonyítani. Miközben elutasítja Istent, Jézust, vagy úgy általában a kereszténységet, több ezer éves kultúrák emléktárgyaival veszi körül magát, mitológiai történeteket mesél, észre sem véve, hogy épp a lélek természetét boncolgatja. Mégsem hívőnek, csupán gyűjtőnek tartja magát.

Témaként felmerül a gyerekkor is, az apa-figurák, az apa-fiú dinamika feltárása. Ebben is próbálják kutatni az okokat: vajon melyikük miért hisz abban, amiben? Abban meg tudnak egyezni, hogy gyerekkorukban a vallást olyan erőltetett dózisban kapták, ami mindkettejüket megerősítette az ateizmusban. Ez tehát nem is magyarázhatja a fiatal pszichológus fordulatát. Aztán szóba kerül az idős professzor betegsége is. És ebből számtalan kérdés ered: ha Isten valóban olyan jóságos és szerető, miért hagyja fájdalmasan szenvedni a teremtményeit? Miért veszi el a kisgyerekeket? Miért engedi a háborúkat, az értelmetlen pusztítást, egyáltalán, miért engedte be az eredendő bűnt az emberiség történetébe? Miért hagyott teret a sátánnak, miért kelhetett vele birokra Lucifer? A kérdések nagy részére Lewis meg tudja adni a választ, bár van olyan, amire nem. Amire csak kísérletet tehet, de biztos nem lehet benne. Hiszen a hit nem igazolható tudományosan, maga is bevallja: álszentség lenne, ha magyarázatot találna olyan kérdésekre, melyekre még hittel sem tud válaszolni. Persze az éremnek másik oldala is van: a tudomány sem tud válaszolni az emberi létezéssel, sőt, a világgal kapcsolatos olyan alapvető kérdésekre, mint: hogyan lettünk, honnan jövünk és hová tartunk? Sem a számtalan misztériumra, csodára, az emberi lélekre, a mindennapi működésünkre, gyarlóságainkra. Az igazukat mindketten történelmi példákkal igyekeznek alátámasztani, főleg azon a ponton, amikor felmerül: a vallás és tudomány viszonylatában melyik lép fel arrogánsabban a másikkal szemben? Mindkettő, mégis egyik sem. Almát a körtével próbálnak összehasonlítani.

És ha már Freud, nem maradhat ki a beszélgetésből a nemiség, az elfojtás, a szex, sőt, a szadomazochisztikus képzelgések, a homo-, és biszexualitás és egyáltalán: nő és férfi viszonya. A beszélgetés ezen pontjára már kellően felbátorodnak ahhoz, hogy ne általános példákkal dobálózzanak, hanem egymás személyes történeteiből vegyenek elő eseteket. Analízis oda-vissza. Freud feltételezi, hogy Lewis újonnan meglelt szüzességének köze lehet a háborúban vele harcoló sorstársa negyvenes évei elején járó édesanyjának megismeréséhez. Lewis pedig Freudnak a lányával, Annával kapcsolatos gondolatait boncolgatja. Itt már mindketten nagyon mélyre ásnak önmagukban és egymásban is. Nem csak azért, mert maga a kérdés provokatív, hanem mert fájdalmakat hoz elő. Ezért nem is számolnak be a maga teljességében ezekről a részletekről, de azt kölcsönösen megállapítják: a dolgok lényege úgyis abban rejlik, amiről az emberek nem akarnak beszélni.

A vitát megtörő harsány sziréna megszólalásakor a két ember vállvetve védi egymást. Előtör az életösztön. Egyformán, hitüktől és meggyőződésüktől függetlenül. Az ember élni akar, ez benne van a génjeinkben. Még az életünk utolsó órájában, halálos betegen is. Bár tudjuk, hogy nem állunk a halál felett és nem győzhetjük le, mégis élni akarunk, élnünk kell. Az életigenlésnek az eszmerendszerektől független ilyen erős megélése az Angyalok Amerikában történetét juttatta az eszembe. Sokan sokfélék vagyunk, eltérő hitrendszerrel és meggyőződéssel. De ha gáz van, minden sejtünk a túlélésre koncentrál. Ebben egyek vagyunk. Emberek vagyunk. És kiszolgáltatottak, sérülékenyek, esendők.

Az ember valami ellenében, vagy valami miatt hisz? És ez a hit az állítás, vagy a tagadás talaján áll-e? Hogy a zsidó-keresztény kultúra milyen kapcsolatot ápol akár egymással, akár a tudománnyal? Van-e Isten? Van-e élet a halál után (vagy előtt), és annak vajon mi a természete? A földi életben eltöltött idő önmagáért való, vagy csak előkészít valami egészen mást? Miért vannak tragédiák, betegségek, háborúk, miért irtják egymást az emberek? Miért teremnek újra és újra szörnyetegek, akik öncélúan pusztítanak akár lelkeket, akár teljes életeket? Van-e egyetlen és megkérdőjelezhetetlen igazság, és mi lenne az? Egyáltalán mi lehet a célja ennek a gyorsan elsuhanó emberi létnek? Hagyunk-e magunk után valamit, és ha igen, kinek fontos ez?

Nyilvánvaló, hogy az életünknek kell, hogy legyen értelme és célja. Az ember gondolkodó lény, tudata és lelke is van. Amióta emberiség létezik, az ember keresi a választ ezekre az örökérvényű kérdésekre. Elindulhatunk erre és arra is, megnyugtató választ azonban mindaddig nem kapunk, amíg meg nem tapasztaljuk. Ebben áll ennek az egész diskurzusnak, és az egész életünknek a csodája, varázsa és ambivalenciája is. Talán épp ez a bizonytalanság, kétkedés ad értelmet és erőt ahhoz, hogy ne adjuk fel.

Hogy végül a két professzor beszélgetésének végére kinek lett igaza? Abban megállapodnak, hogy ha Lewis-nak, akkor azt még úgyis meg fogják tudni beszélni. De ha Freud-nak, akkor az már sosem derül ki.

Csodálatos, lebilincselő és egyben nagyon tömény előadást láthatunk a Rózsavölgyi Szalonban. Nem megterhelő, de nagyon figyelni kell minden egyes mondatra. Annyira parázslik a vita, hogy luxus akár csak egyetlen mondatáról is lemaradni. Alföldi Róbert és Jordán Tamás hosszú évek óta játsszák már a darabot, amit egyébként Alföldi rendezett. Jómagam eddig legalább negyvenszer láttam, és még mindig fedezek fel benne újdonságot. Sőt, így negyven megtekintésen túl tudok róla írni először! Mert nincs két egyforma belőle. Mindig máshol van a hangsúly, és évek után még most is találok benne olyan gondolatokat, amiket korábban nem. Nyilván az sem mindegy, hogy az ember milyen lelki állapotban ül be megnézni, mely mondatra fókuszál jobban. És ez idő alatt az előadás is fejlődött, kerültek bele például plusz poénok. Az előadásmódban is vannak szinte estéről estére újdonságok, szóval minden ilyen óra egy új óra. Terápia.

Mindemellett fantasztikus élmény a két színészt egy színpadon látni. Velük igazán hiteles ez a gondolatfutam, hiszen érezhető, hogy ők maguk is gondolkodnak ezen a kérdéskörön és keresik a maguk válaszát. Külön kuriózum számomra, hogy a Nemzeti Színház két egykori, ikonikus, egymást váltó igazgatója ilyen tisztelettel, megbecsüléssel és barátsággal viseltetik egymás iránt.

Bármennyire súlyos és nehéz kérdéseket boncolgatnak a színpadon, ráadásul talán a történelem eddigi legnehezebb és legkegyetlenebb időszakában, mégis fontos szerephez jut a történetben a humor. Néhol fanyar, sokszor gúnyos, cinikus, szarkasztikus, morbid, helyenként (legalábbis kettejük között) nem is érthető. De nagyon szerethető.

Az előadást 16-os karikával ajánlják, ennek sokat gondolkodtam az okán. Talán a töménysége és gondolatisága miatt. Ezzel együtt én szívből ajánlom minden korosztálynak. Ez úgyis pontosan az a darab, amit többször meg kell nézni, kortól függetlenül. A székbe szegezi a nézőt és garantált, hogy mindenki hazavisz belőle számos olyan gondolatot, amin sokáig lehet még elmélkedni. Érdemes!

Fotó: Éder Vera


  •  
  •  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük