Kár, hogy anyádat nem hoztuk el… – ízes, de nem palacsinta!

A Budapest Bábszínházban csuda dolgok történnek! Az Ország Lili Stúdióban egymást érik olyan bemutatók, amelyektől leesik az állam. Olyan alkotók érkeznek a színházba, akiket eleve követek, bármerre is járnak. Szerencsére itt otthonra találtak. Gardenö Klaudia rendezőnek nagy rajongója vagyok, amióta a Radnóti Színház RIM felnőtt részvételi színházi csoportjának tagjaként anno minket is rendezett, talán látták is néhányan az Itt voltunk c. produkciót a budapesti Klauzál téren. Karizmatikus személyiség, aki csupa olyan alkotóval, művésszel, kreatív műfajban utazó fiatallal dolgozik, akik tele vannak tehetséggel, eredeti ötlettel, nyitottak a világra, amiben élünk és bőségesen inspirálódnak belőle. Nem véletlen, hogy előadásai általában már azelőtt szájhagyomány útján teltházassá válnak, hogy azokról bármilyen marketing anyag megszületne.

Így van ez a Kár, hogy anyádat nem hoztuk el… c. vásári bábrevüvel is. Hallomásból értesültem róla, de szerencsém volt, hogy egyáltalán tudtam rá jegyeket vadászni. És bár szeretnék ismételni, arra ebben az évadban a teljes telt házak miatt már nem lesz lehetőségem. Majd ősszel! Ami viszont biztos, hogy egy fergeteges hangulatú előadásban volt részem. A vajdasági magyar népköltészet gyöngyszemei alaposan megdolgoztatták a rekeszizmaimat. Az is igaz viszont, hogy bizonyos pontokon kifejezetten érzelmes, fájdalmas, megható az előadás, döbbent csendekkel.

Történeteket látunk, melyek nem feltétlenül és nem szükségszerűen kapcsolódnak egymáshoz, önállóan is helytállnak, persze végső soron egy nagy sztorit mesélnek el. Ami a darab varázsát adja, az a szereplők hitelessége: ahogyan megszólalnak a történetek, a dallamok, az ízes vajdasági nyelv, és persze a mindannyiunk számára ismerős pajzán szavak, sztorik, és mindez tabuk nélkül, a maguk meztelen valóságában.

Számomra azért is volt különleges ez az este, mert végre valaki lerántotta a népies kultúráról ezt a hosszú idő alatt ráragadt álpatetikus, népnemzeti mázat, és úgy mondja el ezeket a történeteket, ahogyan megszülettek: autentikusan, mindenféle mismásolástól mentesen, bele az arcunkba! A népköltészet ugyanis nem múzeumba való. Élő, eleven, lüktető szövet, és nagyon is értjük, ha akarjuk, és nem kell beborítani a nyelvet ezzel a mindent átitató divatnemzeti fojtogató mázzal, hanem hagyni kell áradni a maga természetességében, és máris fogyasztható lesz. De még mennyire!

Kortól-nemtől függetlenül falta a közönség, amit látott és hallott. Persze a stáb mindent meg is tett a sikerért, hiszen már a belépés pillanatában elhalmoznak minket minden földi jóval, ami a ráhangolódást és az ellazulást segíti. Az előadás később sem mellőzi az interaktivitást, de nem is tolja túl, így aztán senkinek sem kell feszengenie. Ez inkább a feszültségek, gátlások oldásának az estéje. Az előadásban játszó színészek: Bartha Bendegúz, Krucsó Rita, L. Nagy Attila, Podlovics Laura, Spiegl Anna és Tatai Zsolt. Az ő csodás játékuk mellett nélkülözhetetlen és kiemelkedő szerep jut a zenészeknek is: Böröcz Ákos (hegedű, brácsa, nagybőgő), Deák-Volom Dávid (tárogató, klarinét, szaxofon, harmonika), Curteanu Ion (cimbalom).

A darab koreográfusa Widder Kristóf, a jelmez- és bábtervező Juhos-Kiss Csenge, a bábszínházi adaptáció Hársing Hilda munkáját dicséri, a dramaturg Gimesi Dóra, zenei szerkesztőként Deák-Volom Dávid állt helyt, a díszlet- és bábtervező Fülöpp Réka, a fényért Szondi György felel.

Ez a csapat így együtt felrobbantja a teret és olyan élményt adnak, amit színházban nagyon ritkán érezhetünk. A felszabadult nevetések, összekacsintások, a maguk egyszerűségével nagyon betaláló beszólások előadása ez, ahol egy kicsit újra büszkék lehetünk arra, hogy magyarok vagyunk, mert ezzel az előadással együtt találunk vissza valami olyan ősforráshoz, közös kulturális gyökérzethez, amire még valóban büszkék tudunk lenni, és eggyé válhatunk benne.

Van egy nagyon eleven emlékem gyerekkoromból, ami többször bevillant a darab közben. Még kicsi voltam, és egy nagy családi összejövetelen valahogy szóba került, hogy régen vajon hogyan udvaroltak. És ott csúszott ki egy rokonom száján, hogy „Nehogy „aszidd’”, hogy nagyanyáinkat nem döngették meg régen a bokorba’! Azzal az egy mondattal lett lerántva a régi világról egy addig bennem élő hamis lepel, és pontosan ez történik az előadás közben is. Az őszinteség, a mismásolás nélküli egyenes fogalmazás, ami pont az egyszerűsége és szókimondása miatt vicces és találó.

Mennyire elfelejtettük már ezt a pacekba mondást, az egyenes, érthető és kertelés nélküli fogalmazást. Mennyire nem tudjuk már nevükön nevezni a dolgokat. Pedig épp ez az este bizonyítja, hogy nagyon is igényünk van erre! Szóval amellett, hogy a finom kis szófordulatok segítenek egy estére kiengedni a szelepeket és levetni a gátlásainkat, tanulság is van: lehet tisztán és egyenesen fogalmazni, egyértelműen beszélni, nevesíteni a dolgokat. Azt hiszem, manapság mindennél nagyobb igény és szükség van is erre! És tényleg vidd el anyádat, de ha tudod, még a nagyanyádat is erre az estére. Érteni, értékelni fogják!

Fotó: Piti Marcell

1

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.