Régen láttam a Budaörsi Latinovits Színházban olyan bemutatót, amit többször is meg kellett néznem, innen is – onnan is, hogy össze tudjam rakni fejben, mit látok pontosan és mit gondolok róla. Az én prózai színházhoz szokott, kifejezetten drámai előadásokon edzett lelkem eleinte nem tudta pontosan, hogyan fogja meg ezt az előadást. Pedig drámaiság bőven akad benne. Igaz, a próza helyett a verses-rímes forma jellemzi, telis-tele Závada Péter nyelvi leleményeivel. A szövegkönyvet ugyanis Martin Crimp szabad átdolgozása alapján, valamint Várady Szabolcs fordításának felhasználásával Závada Péter írta. Ez, valamint az egész előadás formabontó jellege, továbbá a kifejezetten új generációs szóhasználat az, ami miatt számomra kissé szokatlan, emiatt extrán melós, a fiatalok számára viszont egészen biztosan vonzó színházi előadás született. És bár a forma számomra kissé idegen, a színészi teljesítmény elvitathatatlan. Sokan játszanak a darabban, és mindenkinek jut emlékezetes pillanat, a főszereplőknek több ízben is alkalmuk nyílt kiemelkedő teljesítményt nyújtani. Az előadás rendezője Pelsőczy Réka.
Cyrano de Bergerac, a francia hadsereg egyik kadétja (Böröndi Bence), rendkívül tehetséges ember: kiváló vívó, emellett kiemelkedő érzéke van a költészethez is. Számos ellensége akad, ugyanakkor sok barátja is van – mégis magányos. Ennek oka talán az, hogy szokatlanul nagy orral született, és – legalábbis ő maga így hiszi – emiatt taszítja a nőket. Igazából csak egy nő iránt érdeklődik: Roxane, a gyönyörű és művészlélek fiatal lány iránt (Koós Boglárka), akit azonban Christian, a vonzó, de egyszerű vidéki fiú vonz (Fröhlich Kristóf). Ez a vonzalom ráadásul kölcsönös. Roxane számára azonban egy feltétel elengedhetetlen: Christiannak képesnek kell lennie csodás szerelmes verseket írni, akár rögtönözni is, különben esélye sincs a lánynál. Ám Christian híján van ennek a képességnek – ellentétben Cyranóval. Így a két férfi titkos szövetséget köt: Christian adja a külsejét, Cyrano pedig az érzékeny, szenvedélyes szavakat. Így Roxane egyszerre élheti át a testi és lelki szerelmet – bár nem tudja, hogy ez két különböző férfitől ered. A probléma csak az, hogy az a tökéletes, karizmatikus, szenvedélyes férfi, akit Roxane szeret, a valóságban nem létezik.
Egyszerre dúl háború fizikai és lelki síkon is. Ez az alaphelyzet talán még közelebb hozza napjainkhoz a történetet. Maga a szituáció is ismerős lehet: elérhetetlen álmokat kergetünk. Ideákat, melyek a maguk teljességében és tökéletességében a valóságban nem léteznek. Vajon meddig juthatunk csalással és az őszinteség mellőzésével? Mi az a határ, ameddig elfogadható egy ember önfeláldozása egy másikért? Van-e egyáltalán ennek az egésznek értelme? Egy biztos: az igazság elkerülhetetlen. Előbb-utóbb felfeslik a csúsztatás és a manipuláció szövete, és szembe találjuk magunkat a kíméletlen valósággal. Ami talán nem is olyan kíméletlen, ahogy eredetileg gondoltuk. Viszont mire minden tisztázódik, lehet, hogy már elkéstünk azzal, hogy helyrebillentsük a dolgokat.
A budaörsi előadás a totális színház, sőt, a színház a színházban teljes eszköztárával operál. Bevallom, nekem az egésznek a kerete az, ami igazán tetszik: egy kicsit betekinthetünk a backstage-be, legalábbis ezt az érzetet kapjuk a darab nézése közben. Kifejezetten megmosolyogtatott, amikor szembesültem vele, hogy a színház önmagára is reflektál, már a kezdő párbeszédekben Alföldi Róbert említésével. Később aztán a Hamlet kapcsán robbant Takács Zalán egy hatalmasat. Itt is a formai megoldás az izgalmas. Az, ahogyan a színész reflektál az ugyanitt látható, Alföldi Róbert rendezte h.ml.t előadásra. Ezen a ponton egyszerre figyeltem Fröhlich Kristóf rezzenéstelen arcát –aki az Alföldi-féle h.ml.t címszerepét játssza– és a közönség reakcióit. Itt az az érzésem támadt, hogy sokaknak van még restanciája a budaörsi h.ml.t kapcsán, és ezt érdemes bepótolni annak, aki még nem látta azt az előadást, mert a Cyrano-ban látható poén ekkor válik érthetővé és igazán ütőssé.
Sosem tagadtam, hogy nem igazán tudok mit kezdeni a Z generációval, és az őket követő nemzedékekkel. Azt is elismerem minden esetben, hogy ebben nekem kell fejlődni és nyitottabbá válni. Mégis, a „rizz”, a „swag”, és egyáltalán a „slam” emlegetése kapcsán bennem ösztönösen idegen-érzés támad. Nincs hozzá igazán közöm. Csak hogy szemléltessem: Böröndi Bence elképesztő teljesítményt nyújt színészileg, fizikailag és szellemileg is a Cyrano-ban, irdatlan mennyiségű szöveget tart fejben stabilan, magabiztosan. Nem véti a rímeket még fokozott fizikai igénybevétel közben sem (kardozós jelenet). Számomra ezzel mégis teljesen egyenértékű teljesítmény az, amikor a Liliom-ban csupán epizódszereplőként elmondja azt a gyönyörű monológot Juhász Vincének és bennszakadd a csend a nézőtéren. Értem persze, hogy a cél a slam és a nyelvi lelemények kimaxolása, a fiatal nemzedék színházba csábítása. Ez bizonyosan sikerül is. A kísérletezés fontos, a színház megújulásának ez a kulcsa. Ráadásul ízlésekről vitatkozni nem is érdemes. Ha viszont az évad egészét nézem, a szívem vérezni kezd a Kevinért, A vágy villamosáért és a Karoline és Kasimir-ért. Ezeknél megkérdőjelezhetetlen bevonódást, beszippantást éreztem az első megnézés első pillanatától kezdve.
A színészi csodacsapat, akik a Cyrano-ban felvonul a már említett neveken túl: Bohoczki Sára, Juhász Vince, Sas Zoltán, Mertz Tibor, Ilyés Róbert, Atlasz Barnabás, Németh Áron Valentin, Bot Ádám. Itt, akárcsak az évad további előadásaiban, fantasztikus teljesítményt nyújtanak mind. És hogy zárásként némileg megcáfoljam a fentebbi állításomat, miszerint nem létezhet minden kiválóságot egyben ötvöző szerelem: nekem a Budaörsi Latinovits Színház mégiscsak pont ilyen szerelem. Egyike azon maréknyi szellemi műhelynek, ahol még igazi, értékes kultúrát meríthetek a képzeletbeli kis korsómba. Soha nem volt még olyan törékeny a kultúra világa, mint manapság; vigyáznunk kell egymásra és ezekre a műhelyekre nagyon!
Fotó: Borovi Dániel
