Várakozással teli izgatottság volt bennem a Katona József Színház előadása előtt. Az Extázis című színdarab, melynek írói Tarnóczi Jakab és Varga Zsófia, a rendező pedig Tarnóczi Jakab, sok szempontból rendhagyó, és erre minden előzetes, valamint a szinopszis is felhívja a figyelmet. Olyannyira, hogy ez elég is volt ahhoz, hogy felfigyeljek rá és kíváncsian várjam, mit hoz ki belőle az alkotói csapat.
A szinopszis szerint az Extázis című előadás felfedezésre szólítja a nézőt. Egy konstruált miniuniverzumba invitál; egy színpadra sűrített, alternatív Budapest-labirintusba. A több szálon és több idősíkon futó multimédia-esemény egy csapat fiatal mindennapjait követi végig, akik arra az egyszerű kérdésre keresik a választ: hogyan lehetne jól vagy legalább jobban lenni. A zene, a tánc, a színház és a film formanyelvét használva áll össze az Extázis sajátos világa. Ebben a világban elmerülve minden néző a saját narratíváját rakhatja össze dialógusokból és képekből.
Az előadást megelőzően a Katona előterében külön útmutató segíti az eligazodást: tájékoztat az előadás szerkezetéről, felépítéséről. Ennek lényege, hogy a darab elején, végén, valamint a szünetekben a néző teljesen szabad kezet kap: felmehet a színpadra, bemehet a díszletbe, miközben jönnek-mennek ott a színészek is. Körül lehet nézni, és érdemes is, hiszen egy lakásban vagyunk, ahol ily módon felfedezhetjük magunknak a teljes részletezettséggel berendezett tereket. Ez fontos is, hogy pontos képet kapjunk a helyiségekről, hiszen a nézőtéren ülve ezek történéseit sokszor a kivetítőn látjuk. Ha viszont felfedezzük a tereket a rendelkezésünkre álló idősávokban, jobban össze tudjuk rakni a benne zajló eseményeket a fejünkben.
Ez persze mind-mind a külcsín. Ami rengeteg ember áldozatos és kemény munkájának az eredménye. De a lényeg mégis a tartalom. Sokan dicsérik az előadást, remek híre van, ezért is tartottam fontosnak személyesen is meggyőződni róla. A monumentalitás, a tér, a vizuális elemek, a színház és film ilyen elegyítését Mundruczó Kornél színházában szoktam meg. A professzionalizmus az Extázisnak is a sajátja. Miközben végtelen szabadságot ad a nézőnek, és a totális színház élményét adja –beleértve a levest is, ami az előadás végére készül el a díszletben– nem feledkezhetünk meg arról, hogy ez a szabadság egy nagyon komoly alkotói csapat patikamérlegen kimért és kipróbált, koncentrál munkájának eredményeként jön létre.
Mindezzel együtt az első felvonás során, amit már ülve kellett végignéznünk, én komolyan megijedtem. Ez a kezdeti ijedtség aztán a darab előrehaladtával a legfontosabb tanulságot is meghozta nekem. Azt láttam ugyanis, hogy elkezdődik az előadás, és céltalan huszonéves fiatalok lődörögnek a színpadon, érdektelen, tartalmatlan, unott párbeszédekkel, számomra már-már folyamatos picsogásnak tűnő sirámokkal, bele a vakvilágba. A nálam eggyel idősebb generáció erre tényleg azt mondja: jó dolgukban már nem tudják, mit csináljanak. Igyekeztem persze türelmesnek maradni, mert egyébként is nagyon nehéz hetem volt. Betudtam hát annak, hogy nem vagyok jó lelkiállapotban, nem fog elkapni az előadás. Nem titkolom, az első felvonás során még el is bóbiskoltam, annyira nem kötött le, amit láttam.
A szünet után aztán megváltozott, berobbant minden. És a második felvonásnak nagyjából a közepén már kapaszkodtam a székembe, a végén pedig elcsattant egy akkora monológ, amivel már száz százalékban tudtam azonosulni, mentem minden mondatával, és megértettem, mi is történt a darabban, és mi történt velem, és hogy ez valószínűleg pontosan így lett kitalálva. Persze az is lehet, hogy másokra nem hatott ilyen szélsőségesen a darab előrehaladása, nekem viszont nagyon beütött, mert a korábban érdektelennek és értelmetlennek vélt jelenetek utólag váltak a számomra is fontossá.
De mi történt pontosan? Mi hozta el a fordulópontot? Hol kezdett számomra érdekessé válni a történet és mi kellett ahhoz, hogy átbillenjen bennem mindez? A válasz részben egyszerű, részben nagyon is bonyolult. Az ok, hogy a Z generáció, és pláne az azt követő nemzedék dolgaival én egyszerűen nem tudok menni. Nem értem, nem tudok vele azonosulni, ezért amikor ezt a nemzedéket magában, vagy a saját társaival való interakcióban látom, az számomra totálisan érdektelen. Valószínűleg nem vagyok egyedül ezzel, és talán ez az egyik probléma is.
Aztán megérkezik az előadásba Bányai Kelemen Barna, a legjobb színész arra a feladatra, hogy vele megkezdődjön a kapcsolatteremtés az Y és a Z generáció között. Elindul a kommunikáció, a beszélgetés, a kölcsönhatás, a kíváncsiság oda-vissza, és ettől a ponttól kezdve az előadás minden mondatának súlya, értelme lesz. Számomra. Innentől kezdve éreztem azt is, hogy a részletgazdag díszlet, az interaktivitás, a lüktető zene, a buli, a tánc a színészekkel nem öncélú dolgok, nem pusztán jópofa show-elemek, hanem szerves részét képezik a mondandónak, az előadás üzenetének: a párbeszéd fontosságának. Annak, hogy legyünk kíváncsiak egymásra, mert még az is lehet, hogy hasonló nehézségekkel küzdünk! Itt értettem meg, hogy nyitottabbá kell válnom az új nemzedékekre. Ez nekem feladat.
Barnához aztán csatlakoznak később az Y nemzedék további tagjai: Jordán Adél, Pálos Hanna, Dankó István, és ők mind-mind más színt hoznak a történetbe, és másképpen reagálnak a fiatalok élethelyzetére, problémáira. A probléma pedig valóban közös: hogyan lehet itt bárminek értelme? Hogyan lehetne valami értelmes és élhető ahelyett a nehéz és fojtogató, igazi tartalomtól mentes létezés helyett, amit mindannyian élünk? Ez pedig már komoly, súlyos kérdés. És amikor ezzel a két generációval együtt magunkba nézünk, hamar felismerjük, hogy teljes mellszélességgel tudunk mindannyian menni a feltett kérdésekkel, és keressük is vadul a válaszokat.
Nem is lehetne aktuálisabb a kérdésfelvetés. Irdatlanul megtévesztő lehet a kép, amit látunk magunk körül: a társadalom egyik része féktelenül urizál és olyan életet enged meg magának mások munkája árán, amelyhez sosem volt joga, pláne a teljesítményéhez viszonyítva nem. Mások pedig nyomorognak, egyik napról a másikra élnek, azt sem tudják, hol húzzák még meg a nadrágszíjat. Nem is élet ez már, hanem vegetálás. És itt egy új nemzedék, aki követeli magának az életet, a lehetőségeket, a kiteljesedést, hogy megtalálja, ami igazán az övé. És rájuk üvölt a kiöregedett, mindent kisemmiző feudális földesúri réteg, hogy nektek kuss a nevetek. Hát jelentem, nem lesz itt kuss. A társadalom semelyik rétegében sem. Mert a változás elindult, erjedés van, ami hamarosan eléri a forráspontot. És akkor leginkább a fiatalok nem fognak majd már kussolni. Mert ők már nem a házmester-rendszer alattvalói. Ők már kiállnak a jogaikért és érvényesítik az érdekeiket. És ha mindenütt falba ütköznek, ki fogják vívni maguknak a szabadságot akkor is.
Ebben a darabban az én generációm az idősebb, az útmutató, és az azt követő nemzedékek pedig az útkereső. Valójában ugyanazzal küzdünk, csak máshonnan közelítjük meg a nehézségeket, máshonnan fogalmazzuk meg a feladatainkat, eltér a megküzdési stratégiánk is. Az viszont biztos, hogy a történetben látható fordulópontok sokat tanítanak mindenkinek az elfogadás, a párbeszéd, a másság elfogadásának fontosságáról. Arról, hogy mind egyediek vagyunk, és nem lehet teljes nemzedékekre ráerőltetni egységes sémákat, pláne életképtelen megoldásokkal.
Fontos ez az előadás, és nem csak a külsőségei, de a tartalma miatt is. Korhatáros, de teltházas mindig, érhető módon.
Szereplők: Bányai Kelemen Barna, Béres Bence, Dankó István, Gloviczki Bernát, Jakab Balázs, Jordán Adél, Kanyó Kata, Lengyel Benjámin, Mentes Júlia, Pálos Hanna, Pásztor Dániel, Tóth Zsófia
Fotó: Horváth Judit
Extázis – trailer
