A Thália Színház Télikert játszóhelyén nemrég olyan színdarabot mutattak be, amitől összeszorult a torkom, és közben gyomorszájon rúgott az élmény. A döbbenet, a felismerés pillanatai, a félelmetes párhuzamok és hasonlóságok sokkolóan hatottak rám. Amikor ráismertem, hogy mindaz, amit távolinak, vagy fikciónak éreztem korábban, már itt van, már abban élek. Sokunk számára ismerős helyzet lehet, amikor egymást, vagy épp önmagunkat nyugtatjuk: nincs még akkora baj. Amikor cseppenként érkezik a méreg, és nem érzünk veszélyt. Amikor lassan fő a béka és azt hiszi, bármikor kiugorhat. Közben meg már konkrétan hullák hevernek mindenütt, javában zajlik a véres leszámolás, ömlik a mocsok mindenhonnan, és amire korábban azt mondtuk, fikció, mára a brutális és véres valóság.
Bármennyire furcsa is, ez a mocsok mégis képes reményt is adni: ha már zajlik a leszámolás, ha már egymást eszik a vadorzó bűnözők, ha már a nagy halak esnek egymásnak, akkor ott elindult végre egy erjedés, valami kiforrja majd magát, letisztul, lenyugszik. Számunkra, egyszerű földi halandók számára mégis nagy a tét: mikor fog végre bekövetkezni mindez, milyen áron, és mi lesz majd utána?
Szikszai Rémusz ismét emlékezetes darabot rendezett, ezúttal Friedrich Dürrenmatt: A csendestárs c. művéből. Egyfelől hozza a nála már megszokott magas művészi minőségű stílusjegyeket: feszes történetmesélés, pattanásig feszült pillanatok, elképesztően látványos díszlet és a hangulatot zseniálisan támogató zenei betétek. És ezt megfejeli azzal, hogy egy kifejezetten nehéz, bizarr, gyomrot és idegrendszert sem kímélő sztorit mesél el. Társai ebben a súlyos, kalandos, kihívásokkal teli vállalkozásban csodálatos színészek. Szóval olyan csillagegyüttállás született a Télikert színpadán –a történet szerint öt emelet mélyen– amit még sokáig emlegetni fogunk. Horrorkedvelők és az általunk is élt rendszer legsötétebb bugyraival szembenézni hajlandó nézők előnyben!
Friedrich Dürrenmatt A csendestárs című színdarabja egy morálisan korrupt társadalom sötét szatírája, ahol egy földalatti raktárban titkos gyilkossági vállalat működik. Főszereplője Doc (Görög László), egy lecsúszott tudós, aki a tudományos karrierjének összeomlása után a hullák felbomlasztására szakosodott. A megbízója Boss (Tamási Zoltán), egy alvilági vezér, aki a gyilkosságokat megrendelt szolgáltatásként árulja. Hozzájuk csatlakozik Cop (Bede-Fazekas Szabolcs), egy korrupt rendőrfőnök, aki szintén belép a vállalatba részesedéssel.
A darab során megismerjük a „vállalat” működését, belső konfliktusait, és egyre abszurdabb erkölcsi és politikai dilemmáit. Két versengő megbízás érkezik: Jack (Jámbor Nándor), egy kultúrsznob igazgatótanácsi tag megrendelése egy rokona (a Vegyi Művek örököse, Bill) meggyilkolására; majd magától Billtől (Jaskó Bálint) az államelnök meggyilkolásának igénye. Végül mindkettőt eléri a végzete, mert a Vállalat (valójában a totálisan korrupt állam) úgy dönt, hogy saját érdekei szerint selejtezi ki őket. A szálakat keveri, kuszálja, tovább bonyolítja a nagybetűs NŐ: a kedves, a szerető, a férfiszívek elrablója, az egyre szövevényesebbé váló konfliktusok egyik fő eszkalációs pontja: Ann szerepében Czakó Julianna látható. Jim-et Sipőcz András játssza, a rendőrök szerepében pedig Kálmán János és Szécsényi Kristóf Jácint láthatók.
Doc motivációja eleinte a túlélés, később már a szerelem, végül a morális zűrzavar és bűntudat semmisíti meg. Görög László elképesztő feszültséggel, idegrendszerrel és koncentrációval tolja végig az előadást: széttépi, szétmarcangolja magát, a szemünk láttára semmisül meg. A tudósból ugyanis bűnrészes lesz, de lelke mélyén végig megmarad a tisztesség vágya. A fiában, Billben önmagát látja: a lehetséges jövőt, amit ő elvesztett.
Boss maga a pragmatizmus, hatalomvágy, kontroll. A bűnt vállalkozásként kezeli. Sorsa elkerülhetetlen: kiszorítják, amikor a rendszer nála hatékonyabb és gátlástalanabb embereket talál. Így megy ez. Sorsa a rendszert kiszolgálók vége. Boss karaktere, felfogása és sorsa kapcsán juthatnak a legtöbbször eszünkbe párhuzamok. A nézők is tudják és érzik, hogy körülöttünk is épp recseg-ropog, pusztul egy rendszer. Egyre több mocsok bugyog fel a csatornákból, a bűnözők már nem öt emelet mélyen, hanem palotákban és kolostorokban intézik ügyeiket, az átlagemberek szeme láttára lopják szét a vagyont, és nagyon is érzik, hogy szorul a hurok. Nő a tét, és már nem az ország jóléte a cél, csak és kizárólag a hatalom megtartása. Az sem azért, mert lehet még rabolni, sokkal inkább azért, hogy ne kelljen felelni érte. Nagyon, nagyon, nagyon felszisszenünk az egyre ismerősebb történetvezetésen. A kérdés, ami mindenkit érdekel: mikor, hogyan és mi lesz ennek az egésznek a vége?
Cop-ot először személyes bosszú vezérli (mivel Boss tette nyomorékká), majd az egész rendszer elleni lázadás fűti. Morális összeomlása teljes: gyilkossá válik, miközben a korrupcióban próbál “igazságot” tenni. Végül cinikus, dezillúzionált figura lesz.
Ann jellemében egyszerre van jelen a menekülés és a szeretetvágy. Kezdetben pénzért él Boss-szal, de később beleszeret Docba, és ki akar szállni a helyzetből. Vajon lehet ilyen ebben a világban? Sorsa nem kérdés, hiszen gyenge ponttá válik Doc számára.
Bill, a fiú a radikális forradalmi eszme megtestesítője. Anarchista, aki pénzét az államrend szétrombolására akarja fordítani. Bár a rendszerrel szembe megy, végül annak része lesz. Sorsa elkerülhetetlen, pénzét pedig a vállalat szerzi meg.
Kinek mi az ára? Tényleg a társadalom a hibás, ha az ember élete tönkremegy? Kié a felelősség? Miért ilyen a hatalom természete? Miért nincs kiszállás a rendszerből? Miért van az, hogy senki nem akar leállni, mindenki a saját részét akarja a koncból? Mivé válna a világ, ha mindenki úgy gondolkodna, ahogyan ezek a negatív hősök? Hová vezetne az, ha mindenütt csak farkasok lennének? Talán egymást kezdenék felfalni? Talán az lenne mindenkinek a legjobb.
A darabban súlyos és kulcsfontosságú mondatok sora hangzik el. Ezek egyikét a címben már idéztem. De volt egy másik is, ami nagyon mélyre ment bennem és maximálisan egyetértek vele, bármennyire fáj is: „Az értelmiség képtelen arra, hogy átlássa a világot.” Ugyanis épp ez teszi lehetővé, hogy kellő gátlástalansággal és a teljes állam- és jogrend totális leuralásával az értelmiségnek semmilyen jogszerű eszköz ne lehessen a kezében, amivel kesztyűt húzhat a rohadás ellen.
Forrongó világban, egy kataklizma közvetlen közelségében élünk. Nagyon hangos ez a darab, és meggyőződésem, hogy nagyon kell ez most az embereknek. Ez egy csodálatos felkiáltójel, hatásos ébresztő a kultúra, a művészet nyelvén elmesélve. Számomra üdítő, hogy a Thália mutatta be, és hogy Szikszai Rémusz kezébe került az anyag. Rám szelepként hatott, ami bennem is jelen lévő feszültséget engedett ki a lelkemből azáltal, hogy reményt adott: egyszer minden romlott és velejéig korrupt rendszernek vége lesz, mert önmagát semmisíti meg. Mindenestől…
Fotó: Kállai-Tóth Anett
