Érzelmileg rendkívül telített időszakot élek, az eddigi életem megpróbáltatásokban talán legjobban bővelkedő szakaszában. Ennek részét képezi a színház is, hiszen az egész április arról szólt, hogy a számomra fontos előadások, sőt, teljes társulatok játszottak utolsókat és szűntek meg. Ettől a legkevésbé sem független, amit a közéletben látok: egyre agresszívebb lökdösődést, teljesen elkurvuló, mocskolódó, vádaskodó, fenyegető és zsaroló üzeneteket politikában, társadalomban. És mindez a mikrokörnyezetemre is hatást gyakorol: teljes újratervezés előtt állok jelenleg minden értelemben.
A megszámlálhatatlan veszteség erdejében akad egy-egy születés is: bármekkora is a pusztítás a kultúrában, a magyar emberek fejében és szívében, azért még mindig van egy maréknyi ember, akik dacolva az összes viszontagsággal teszik a dolgukat színházi emberként, színészként, rendezőként. És van egy hasonlóan minden nehézséggel dacoló, és sajnos szintén egyre csak szűkülő közösség, akiknek erőt ad a mindennapokhoz az a fajta színház, amelynek számomra Alföldi Róbert a legnagyobb mestere.
Alföldi Róbert ezúttal a Szegedi Nemzeti Színházban állította színpadra Varsányi Anna: A szent c. darabját. Az előadás nagyon okos koncepcióval készült, mert rengeteg meghökkentő, újszerű, váratlan fordulattal operál mind a történetét, mind a technikai megvalósítást illetően – ezekről azonban igyekszem óvatosan írni azért, hogy az ajánló ne lőjön le egyetlen bravúrt sem. Viszont, mivel a teljes darab bravúrok sorozata, szinte lehetetlen róla spoiler nélkül beszélni. Az is igaz ugyanakkor, hogy bennem megszámlálhatatlan emléket ébresztett fel 20-30 évvel ezelőttről, konkrétan a gyerekkoromról.
Varsányi Anna A szent című darabja egy mai Magyarországon játszódó, kortárs történet, amelynek helyszíne egy dunántúli falu. A cselekmény középpontjában Gyula atya (Borovics Tamás) áll, aki beleszeret a házvezetőnőjébe, Jolánba (Szilágyi Annamária). Érzelmei hatására úgy dönt, lemond papi hivatásáról. Jolán viszont, bár viszonozza a férfi érzéseit, nosztalgiával emlékszik vissza arra az időszakra, amikor még együtt szolgáltak a templomban. Gyula számára az új élet sem bizonyul könnyűnek: korábbi hívei továbbra is hozzá fordulnak lelki gondjaikkal, és a falu szókimondó pletykafészke, Marika (Fekete Gizi), szüntelenül terjeszti a híreket. A színmű a falu közösségének mindennapjain keresztül tárja fel az emberi kapcsolatok változásait, miközben kritikus, ironikus képet fest a mai társadalomról.
Magam is egy dunántúli faluban nőttem fel, és a katolikus szentmise, sőt a ministrálás ünnepi részét képezte a vasárnapjaimnak. Éppen ezért végig azt éreztem, hogy ez a történet az én kis bakonyi falumban játszódik. A szereplőket, azok motivációit, kommunikációját és viselkedését látva azt fogalmaztam meg: én ismerem ezeket az embereket. Ahogyan ismeri Alföldi Róbert is, hiszen ilyen pontossággal csak az képes ábrázolni, aki élt is abban, amiről beszél. Csodálom ezért. Lelkesen követem a rendező munkáit, és az elmúlt években kevésbé hangosan, ám még sokkal sűrűbben fogalmaz, mint azelőtt. Az előadás számos pontján ismertem fel az alföldis stílusjegyeket, és ebben a darabban annyira érezhető Alföldi Róbert, hogy tényleg megjelent előttem, ahogyan instruál, fogalmaz, felolvas, az ő hangján hallok egyes fordulatokat, és úgy betalál bizonyos pontokon, hogy legszívesebben átölelném ezzel: „de jó, hogy kimondod, de jó, hogy kimondja még valaki. És nem csak én”.
Nincs mellébeszélés egy pillanatig sem. A helyzeteket, az emberi sorsokat nem csupán hajszálpontosan fogalmazza meg, de olyan élesen mutat fel konkrét szituációkat, hogy még az edzett nézők is felszisszennek bizonyos pontokon. Nem azért, mert nem valóság, amit látnak, hanem azért, mert a magyar társadalom teljesen elszokott attól, hogy a torzítatlan, egyenes valóság a szemébe van mondva. Olyannyira, hogy ezt még az erre nyitott emberek is döbbenettel fogadják. Eközben viszont a szerző és a rendező végig az emberszeretet nyelvén beszélnek, remek humorral, jól működő fricskákkal, megható közelségekkel.
A történet nem csupán az egyház színéről és fonákjáról szól, sokkal inkább a hatalom természetéről, legyen az egyházi vagy világi. Arról, hogy a szolgálatra hivatottak milyen messzire tudnak kerülni azoktól, akiket szolgálniuk kellene. Arról, hogy a státusz és az érdekek mennyire felülírnak minden magasztosabb emberi célt. És arról is, hogy mi, egyszerű emberek látjuk, tudjuk ezt. Tisztában vagyunk azzal, hogy totálisan hülyének vagyunk nézve, és egyesek kénye-kedvének teljesen kiszolgáltatva, és nem teszünk semmit. Azaz de: panaszkodunk, gyónunk, feloldozást remélünk.
Gyerekkorom plébánosa mondott anno egy szemléltetőt, ami ma is áll: a Miatyánk nem úgy működik, mint egy nyerőgép, hogy bedobsz belőle húszat és megváltást nyersz. És mégis, sokan még mindig ezt hiszik. A kocsmázás után a feleségét megverő, borvirágos arcú Pista (Jakab Tamás) nem érti, miért költözött el tőle az asszony, és azért akar pár Üdvözlégyet bedobálni a képzeletbeli automatába, hogy jöjjön már vissza és csináljon neki pörköltet meg utána riskókot. Az otthonom kocsmájának ismerős figurái ezek, sőt, ez a Pista még az apai nagyapámra is emlékeztet.
A falu népe, a polgármester (Barnák László), Boris (Sziládi Hajna), Piroska (Csorba Kata), Katalin (Fekete Marianna) Gyulának gyónnak, hozzá ragaszkodnak. Hozzá, aki nősülési szándéka miatt elhagyta a papi hivatást, és korrekt módon mindenkit az új plébánoshoz, István atyához (Rédei Roland) irányít. Gyula az egyetlen igaz ember a történetben, aki a papi hivatással való leszámolása után is készséggel áll minden birtokában lévő eszközzel, és valódi felebaráti szeretettel a tőle segítséget kérők rendelkezésére.
Azonban a tabernákulumban whiskey-t tartó püspök (Gömöri Krisztián), aki –bocsánat a hasonlatért– de ebben a szerepben kísértetiesen egy gazdasági csúcsminiszterhez hasonlatosra sminkelődik külsőben és belsőben is, Gyulával egyre több fronton nyit háborút. Ehhez szövetségesekre lel az új plébános, valamint a falu pletykafészke, Marika személyében, aki ha mikrofont és szereplési lehetőséget lát, egy nem létező világ is létezőként nyílik meg az elméjében, a lehetőséget pedig meg is kapja egy sokak számára majd ismerősen csengő vezetéknevű műsorvezetőnőtől (Menzcel Andrea). Kész is a recept a komplett összeesküvésre. És akkor még nem beszéltünk arról a szakállas férfiról (Erlauer Balázs / Opavszki Máté), aki egyáltalán nem minden ok nélkül tűnik fel újra és újra a történet különböző pillanataiban.
Az előadás bővelkedik bravúros színészi játékban és technikai megoldásokban. Borovics Tamás és Szilágyi Annamária kettőse igazán szerethető és hihető. Jók együtt, ismerek a saját életemben is ilyen párosokat, de nagyon kevesen vannak. Manapság meg már egyre kevesebben. Megható és megmosolyogtató az egymás iránti szeretetük és tiszteletük, ami tele van esendőséggel és bukdácsolással is, de pont ettől egészítik ki egymást. Amikor egyikük elbátortalanodik, a másik átveszi az irányítást, és ez kölcsönös. Tisztában vannak azzal is, hogy nagy kockázatot vállalnak, és a faluban kiszámíthatatlan lesz a szerelmük fogadtatása. Persze amíg mindenki rendelkezésére állnak és mindenki kihasíthatja belőlük a nekik szerintük járó részt, addig nincs is gond. De mi marad vajon belőlük egymásnak? Meddig mehet a fáradhatatlan szolgálat, és miért nyílik meg az út a gonoszságnak mégis? Tanmese ez az emberi gyarlóságról, hitről, igaz szeretetről, áldozatról, a hatalom gátlástalanságáról, az emberek befolyásolhatóságáról, a propaganda butító erejéről, a megtévesztett tömeg megvadulásáról és az ártatlanok feláldozásáról.
Dicséret illeti a stáb minden tagját, kiemelten a pazar és többfunkciós díszletért Kálmán Esztert, valamint az igazán izgalmas zenei megoldásokért Puskás Dávidot. Az előadásban közreműködik a Szegedi Nemzeti Színház tánckara, valamint felvételről a Szegedi Nemzeti Színház énekkara is. A technikai bravúrok engem szintén lenyűgöztek, bizonyos megoldásokhoz hasonlót Mundruczó Kornélnál láttam: a szuperközeli megjelenítések nyomatékosítják az elmesélt történeteket.
Azt kell mondanom, hogy a történet legvége már tömegesen kopogtat Magyarországon. A befejezésre még talán sokan felhőkölünk, de valójában sok helyütt, és főleg vidéken egyre inkább napi valósággá válik. Most vagy az van, hogy baromi gyorsan a kezébe veszi a sorsát ez a nemzet, kinyitja mindenki a szemét és felméri a valós helyzetét, vagy mindenki, akit még nem darált be a hazug és dezinformáló propaganda, a saját mentális egészségének és normalitásának megőrzése érdekében elmegy innen és vissza se néz. Talán sötéten látom ezt, de ezerszer lejátszottam már fejben a lehetőségeket, és nem látok más utat. Közel húsz éve fizetek felelőtlenségek, könnyelműségek és butaság által generált számlákat. Nem fizetem tovább. Elfáradtam. És egyre többen vagyunk ezzel így. Mi, akik már egyre kevesebb helyre járhatunk például jó színházat nézni. A szent egy jó színház. De ne csak nézzük. Vigyük is el az üzenetét. Másoknak is. És vegyük a kezünkbe a sorsunkat!
Fotó: Tari Róbert
De jó, hogy van még ilyen a mai színház világában!
(Remélem majd az e-színház is felveszi, mert úgy érzem ez is olyan nagy, országos siker lesz, mint az 1984 és a Mária országa. Mindkettőt jó néhányszor sztreamelték már, mindkettő kapott díjakat az e-szinház éves fesztiválján, és mindkettőnek köze van Alföldihez, az elsőnél mint színész, a másodiknál mint rendező. Ez biztosan jó ómen…)