Az éjjel soha nem érhet véget – Esünk. Kelünk. Továbbmegyünk?

Amikor igazán személyes hangvételű előadásról írok, nem állhatom meg, hogy én is hozzátegyek valami személyeset. Így lesz ez a mostani írásomban is, ezt váltotta ki belőlem, amit láttam. A Loupe Színházi Társulás az idei színházi évad végén hatalmasat robbantott Az éjjel soha nem érhet véget című előadással. A szerzők Horváth János Antal és Csicskár Dávid. Előbbi a darab rendezője is egyben. A zseniális történethez egészen különleges színészcsapatot sikerült szerződtetni csupa olyan színésszel, akik eddig nem, vagy éppen csak elkezdtek dolgozni a Loupe-pal. Ez megfontoltságra vall, hiszen jelzi egyrészt a társulat örökös megújulási szándékát és azt is, hogy nem akarják, hogy bizonyos arcok „elhasználódjanak”, vagy ne jelentsenek már kihívást a közönség számára.

Az első személyes kapcsolódásom az előadáshoz a bizalomra épül. Ha van valami, ami engem személy szerint hidegen hagy, és se most, se kamaszként, se semmikor nem érdekelt a legcsekélyebb mértékben sem, hát az a foci. Az előadás címe, valamint a próbafolyamat során napvilágot látott fotók és szinopszis-részletek hamar egyértelművé tették számomra, hogy a focitémát ebben a sztoriban megúszni ugyan nem fogom. De aztán arra gondoltam –bízva a Loupe-tól már megszokott színvonalban– hogy a foci csupán keret lesz egy emberi történet, egy társadalmi jelenség bemutatásához, melyre a történet ráközelít majd. Az ebbe vetett hitem nem tévedett: valóban így lett. Olyannyira, hogy –álljon itt rögtön a következő személyes vallomás– ezt a darabot egyből a képzeletbeli Loupe TOP 3 listámra emelte A kezdet / vége és a 4:12 mellé. A „baj” ezzel a szubjektív dobogómmal csak az, hogy mindhárom előadás a dobogó legfelső fokán, az első helyen foglal helyet.

A történet helyszíne egy borsodi falu, ahol munka nincs, alkoholizmus és annak járulékos rákfenéi viszont annál inkább. Az előadás gyönyörűen vizualizálja kivetítőn az egyes helyszíneket, miközben az épített díszletnek a látványon túl funkciója is van. Az egyik ilyen kivetített, állandó helyszín természetesen a kocsma, és igen erős aktualitást kap a helyszín annak fényében, hogy ma Magyarországon az oktatás és az egészségügy fejlesztése (vagy legalább egy minimális, vegetatív szinten tartása) helyett kocsmaprogramba öntik a pénzt. Az előadás csodálatos látleletként mutatja meg, miért problémás, és miért tudatos ez. Nos, ebben a faluban az élet egyetlen forrása a még itt élőkből összetákolt focicsapat, melyből kiragyog egy fiú, Lóri (Samudovszky Adrián). Egy szép napon böhömnagy fekete autó parkol a pálya mellé, és kiderül: a Fradi felfigyelt a srác tehetségére. Próbajátékra hívják, és azonnal megkezdi a felkészülést edzője (Znamenák István) segítségével.

Az esélyek napja ez. Felvillan a remény, hogy Lóri kitörhet a nyomorból, a szegregátumból. Kelet-Magyarországot nézve mindig elszorul a szívem. Sosem értettem kis hazánk revizionista-fasiszta erőit, hogy miért kalimpálnak két kézzel és nagy hanggal, hogy vesszen Trianon, meg hogy mindent vissza, és hogy legyen újra Nagy Magyarország, amikor még ezt a kicsit sem tudjuk megtartani normálisan. Konkrétan az ország keleti harmada leszakadt és a reménytelenségben tengeti a napjait. Az éjjel soha nem érhet véget előadás viszont nem egyszerűen protestdarab. Nem vált meg világot és nem társadalmi-politikai állásfoglalás. Sokkal inkább érzékeny, nagyon finom társadalmi látlelet. Részvéttel, érzéssel, okosan és hitelesen mutat meg egy valós társadalmi jelenséget. Rátapint a Budapest és vidék között húzódó szakadék létére és okaira is. Arra például, hogy vidékre nem lemegyünk, hanem elmegyünk. És arra a fájdalomra, hogy Budapesttől távol is emberek élnek, ugyanúgy van kezük és lábuk. És valahogy mégis szívszorító látni és hallani őket. Kivették alóluk az életet, a boldogulást, az emberhez méltó létezés alapfeltételeit. Számomra az a szomorú és a döbbenetes ebben, hogy ők a legsebezhetőbb társadalmi réteg, és őket találja telibe a propaganda, hogy aztán elhiggyék a nem létező ellenségeket, akikkel megfélemlítik őket a választások előtt, és végül oda szavazzanak, ahol még kilátástalanabbá teszik számukra az életet.

Lóri számára most adott a nagy lehetőség, hogy kitörjön innen, és később segítsen a maradóknak, a szeretteinek. Nagy rajta a teher, elviselhetetlen a felelősség. Miközben megkapja élete lehetőségét, küzdenie kell a démonaival, a börtönben ülő apja természetének árnyékával is.

A történet alaposan kibontja a szereplők jellemét, motivációit, sorsát. Lóri anyját Stefanovics Angéla játssza, tüneményesen. Szereti nagyon ezt a gyereket, és mindent megad neki a szerény lehetőségei keretein belül. Az apa „távollétében” a férfit a családnál Bánki Gergely alakítja. Ideges és kiszámíthatatlan, de leginkább a tehetetlensége miatt kilátástalan sorsot élő férfiember ő. Mozdulataiból, gesztusaiból megismerjük fékezhetetlen természetét és sejtjük: sokszor „eljár a keze” otthon. Lórinak apja helyett apja volt, és bár most munkanélküli, korábban az üveggyárban állat módjára dolgozott és kihajtotta a belét, hogy megéljenek. Hálát és elismerést vár ezért, de kegyetlen természete gátját képezi a szerethetőségének.

Az edző Znamenák István lubickol ebben a szerepben. Teljes vállszélességgel támogatja a fiút, és a történet közepén már tudjuk: nem ismeretlen ő sem a Fradi berkeiben. Az ottani edzőt szintén Bánki Gergely játssza, és kettejük diskurzusából sokat megtudunk a múltról, a hibákról és arról, hogy sokszor az lép túl sikeresebben, aki hamarabb tanulja meg az egyébként nagyobb bűnét elfelejteni. A gátlástalanság, a lelkiismeret elfojtása erény egy olyan világban, ahol a hangerő és a határozottság számít csupán. Znamenák István edző karaktere a titkok és elfojtások tengerében él és mindentől meg akarja óvni Lórit, amit ő elhibázott. Azt akarja, hogy a fiú az ő nyomdokaiba lépjen, és Lórinak sikerülhessen az, ami neki nem sikerült. Fontos ugyanakkor, hogy nem kihasználja és nem a saját álmait kergeti a fiú felhasználásával. Tényleg fontos neki Lóri sikere és meglátja benne az esélyt. Ez kiderül egy későbbi, hatalmas ölelésből, ami minden indulatot, dühöt és fájdalmat lecsillapít. Orvosság és gyógyír, a legemberibb kincs, amijük maradt egymás felé.

Lóri otthoni barátnőjét, majd később Zsuzsit, a kézilabdás lányt is Trill Beatrix alakítja. Mindkét szerepben kiragyog, tele szenvedéllyel, mámorral, cserfességgel. Alig láttam életemben tisztább szerelmet annál, mint amikor ők ketten mocskos dolgokat egymás fejéhez vágva ölelkeznek. Egyszerű ez a lány, de szívszorító, ahogy álmodni képes, és álmaiban olyan dolgok jelennek meg, melyek bármelyikünk számára a mindennapok természetes részei és karnyújtásnyira elérhetők. Nagyon nagy tanmese ez az előadás!

Sok erő csap össze a történetben. A pályán is nagy a tét, de az igazi harc a lelkekben dúl. A lelkekben, melyet a környezet, a kilátástalanság, a kitörés képtelensége kilúgozott és megkeményített. Közben a félelem és a bizonytalanság uralja a srácok mindennapjait. A felcsillanó lehetőség egy pillanatra mindenkinek felborítja az életét. Látjuk és tudjuk, hogy Lóri sikerén sokan fel akarnak kapaszkodni, a legtöbben érdekből, és mégsem tudunk rájuk haragudni, mert az esélytelenek világában ki ne akarna reményt látni egy ilyen helyzetben? Sok az éhes száj és nincs étel, csak az étel ígérete van, és már arra sorba állnak sokan. Egy ország, egy nemzet tragédiája ez. Érzik ezt a nézők is. Pedig a nézőtéren sem csak focisták és focirajongók ülnek, és mégis döbbenetesen együtt rezonál mindenki ezzel az érzékeny, mélyen emberi, és lélektanát tekintve is alapos vizsgálattal színre vitt történettel.

A sztorinak szerintem kifejezetten jót tett, hogy társszerzői konstrukcióban írták. Tele van váratlan fordulattal, érezhető, hogy nem egy ember munkája, hanem kreatív energiák nagy találkozásának az eredménye. Az is végig felfedezhető, hogy a szerzők pontosan tudják, mi a helyzet terepen, és nem az íróasztal magányában fantáziálva szülték meg ezt a színdarabot. Üdítő az is, hogy a történet, vagy már az előadásnak a címe is tálcán kínálja a közhelyek csattogtatásának lehetőségét, de az alkotók egyszer sem élnek vele. A mai színházi közegben, amikor általánosságban érzek egy kivárást, és hátralépést a bátor és kendőzetlen témáktól, ezért kifejezetten hálás vagyok.

Számomra az egyik legnagyobb csoda, ahogyan Samudovszky Adrián és Znamenák István egy hibátlan és feledhetetlen estén azt játsszák el, hogy hibáznak és feledésbe merülnek. Ez a művészet. Ez a színészi nagyság, és a színház teremtő ereje.  

És hogy hová fut ki a történet? Az előadás vége nagyon erős. Katartikus. Valami olyasmi történik meg, amire akár a színház, akár más közösségi műfaj is csak nagyon ritkán képes: mozgósít. Garantáltan jobb emberként megyünk haza, de előtte még megölelhetjük a fotófalnál a színészeket. Nagyon megérdemlik!

Fotó: Gordon Eszter