Network – Új világrend egyenesen a dobozból
Túlzás nélkül állítom, hogy a 2022-es év legjobban várt és borítékolhatóan legütősebb színházi produkciója rögtön az év elején műsorra került. A Centrál Színház Network című előadása Sidney Lumet filmjének színpadi adaptációja, melyet Lee Hall alkalmazott színpadra. Puskás Tamás rendezése minden ízében, minden szempontból monumentális vállalkozás. Színház és film csodálatos ötvözetéből született, gigantikus technikai apparátust mozgató szuperprodukció, melyről tényleg csak legekben lehet beszélni. Konkrétan egy tévéstúdióba érkezünk meg a színházterembe belépve. Lüktetés, villódzás, készültség fogad a nézőtéren. A lenyűgöző látvány mellé persze nélkülözhetetlen a lebilincselő sztori és a parádés szereposztás is. Őszintén azt gondolom, hogy ez az előadás minden ízében és rezdülésével a maximumon pörög. Egy fantasztikus csapat alázatos, minden apró részletre kiterjedő közös munkája valami olyan elemi erejű végeredményt hozott létre, ami hatalmasat robbant, és a feledhetetlen előadások sorába fogja emelni a darabot.
És hiába a sok figyelmeztetés, tizenhatos karika, erős fény- és hanghatások, szexuális tartalommal bíró jelenetek, trágár kifejezések – jóllehet, ezektől a tiltott gyümölcs csak még édesebb lesz. A sok előzetes felhívás nem véletlen. Ez a másfél óra az első pillanatától az utolsó lámpa kihunyásáig olyan hőfokon és fordulatszámon pörög, olyan szenvedélyes indulatokat mutat be és generál, amik elemi erővel ragadják magukkal a nézőt. Kapaszkodunk a székünkbe, mert végső soron végig rólunk van szó, vagyis a mi bőrünkre megy minden, amiről ez a történet szólni –mit szólni, üvölteni!– akar. Miközben készítem ezt az írást és felidézem magamban, mit is láttam, már attól libabőrös leszek újra. Az pedig, hogy már a bemutató után pillanatok alatt futótűzként terjedt el az előadás híre, majd el is fogyott rá az összes még szabad jegy hónapokkal előre, szintén bizonyítja a darab aktualitását és a közönséggel való azonnali egymásra találását.
A történet szerint az esti Híradó bemondóját, Howard Beale-t (Alföldi Róbert) huszonöt év után a csatorna az alacsony nézettség miatt kirúgja. Howard ezért közli, hogy élő adásban lesz öngyilkos. A nem kicsit morbid és bizarr ötlethez mindenki viszonyulni kezd a csatornánál, mely a folyamatos helyezkedések és személyi változások miatt egyébként is egy feldúlt hangyabollyá válik egy pillanat alatt. Elszabadul a káosz. Érdekek és értékrendek ütköznek, a piramis tetején pedig a legfőbb tényező trónol, ami a média hatalmas gépezetét uralja, mozgatja és mindenekfelett álló értékként meghatározza: a pénz. A tévé, azaz a doboz mögött, amit mi révülten bámulunk, egy hatalmas gépezet működik, ahol mindenki ura és parancsolója a nézettség. A rating és a share bűvöletében léteznek, ennek rendelnek alá mindent a szorgos médiamunkások. Két reklám közé becsempésznek ugyan egy-egy műsort, például a Híradót, de a cél már rég nem a világ valóságáról történő objektív és reális tájékoztatás. És hát persze, hogy minden a feje tetejére áll, amikor Howard bejelenti a döntését.
Ebben a zavaros helyzetben zajlik a szemünk láttára Beale átváltozása a világ romlottságát és bűneit ostorozó modern kori prófétává. Műsoron tartják, mert az elméjének lassú megbomlásával egy időben zajló, őrületbe átmenő dühöngése amerikaiak tízmillióit érdekli és élteti. Ez aztán felrobbantja a nézettséget. A próféta pedig megfogalmazza, és a dobozba üvölti a társadalom összes nyűgét, baját, bánatát és fájdalmát. Howard a szelep, ami kiengedi azt a rengeteg elnyomott fájdalmat, dühöt és agressziót, ami mindannyiunk lelkét nyomja. Szócsővé, a világ megkeseredettségének szónokává válik.
És hallgatnak rá. De vajon képes-e tényleges cselekvésre bírni a híveit? Képes-e valódi változást indukálni a társadalomban, vagy az azt alkotó egyénekben azzal, hogy megfogalmazza, az arcukba vágja, miben élnek? Azáltal, hogy össztársadalmi volumenű cselekvési tervet készít és lépésre bírja a nézőket, a kezében lévő hatalommal, azaz az ismertségével mozgósít, nem válik-e ő is csupán öncélú manipulátorrá? Amikor a csatorna függetlenségének veszélybe kerüléséről szónokol, és ellenállásra szólít fel, nem él-e vissza a média által számára biztosított népszerűséggel? Hol húzódnak a cselekvésre késztetés határvonalai az öncélú egyéni, és a valóban közösségi érdekeket szolgáló ügyek képviselete között?
Hogyan viszonyul Howard metamorfózisához a csatorna? Ebben a tekintetben ismerős nagyvállalati játszmát láthatunk. A cég bedarál, felemel, majd a profit alakulásának függvényében a csúcson tart, amíg csak lehet. Aztán dicstelenül kivet magából, megrág és emésztetlenül kiköp, ha a csökkenő nézettség számai ezt indokolják. Közben persze senki nincs biztonságban, mert jönnek-mennek a bizonyítási vágytól fűtött ifjú titánok, de ugyanígy állnak lesben a sokat megélt, túlélési technikáikat tökéletesre fejlesztő dörzsölt veteránok. Nincs biztonság, nem lehet hátradőlni egy pillanatra sem. Nincsenek igaz barátok, sem szövetségesek, mert mindenki a saját, épp aktuális céljainak, hasznának megfelelően alakít ki rövid távú szövetségeket. Nincs szakmai tisztesség, sem etika. Csak profit van egy deklaráltan elkurvult tévécsatornán.
Howard harcostársa Max Schumacher (László Zsolt), akivel együtt 52 évet töltöttek el a pályán. Ő tekinthető a legrégibb társnak Beale karrierjében, a felbolydult cég életében mégsem tudják magukat és egymást maradéktalan összefogással képviselni. Változó a viszonyuk. És nem csak egymáshoz, de a kőkeményen karrierista, törtető Dianához (Martinovics Dorina) is. A két férfi történetének megjelenítésében a fő különbség talán, hogy Howard végig prófétikus szerepben van, magánemberként, férfiként megközelíthetetlen. Az életének ezt a szeletét nem is látjuk, talán azért, mert nincs élete a Híradón kívül. Ezzel szemben Schumacher esetében sokkal hangsúlyosabb a szakma helyett a magánéleti viszonyok ábrázolása, legyen szó a feleségével, Louise-zal (a bemutató idején Schell Judit), vagy éppen Dianával való kapcsolatáról. Míg Howard-ból csakis az ügy képviseletét látjuk, Max kapcsán sokkal inkább érzelmi gyötrődéseket, lelki kegyetlenségeket.
Vitathatatlan, hogy a prímet a darabban Alföldi Róbert viszi. Sok szerepben láttam már. Mégis az az alázatos, mérhetetlenül koncentrált jelenlét, amit látunk tőle, elragadó. Minden idegszálával benne van a darabban. Tudja, milyen sok embernek van rengeteg melója minden egyes estében, amikor színpadra áll. És megszolgálja a bizalmat. Nem hogy nem hibázik, de olyan szenvedélyesen tolja végig az estét, hogy csak annyit mondhatok: ilyen az, amikor az ember teljes szívből és erőbedobással azt csinálja, amit igazán tud és szeret is csinálni. Embertelenül sokat melózik szenvedéllyel, fanatikusan, elszántan, és tiszteletre méltó elhivatottsággal. Talán nem véletlenül találják meg a próféta és istenszerepek. Azért némi humorral is fűszerezi a drámai alakítását, a közeli kameraképek a mimikája minden egyes rezdülését pontosan közvetítik, és ez sokszor mosolyt csal az arcokra. A nézőtéren nagy csendek, kitörő nevetések és egyetértő bólogatás váltakoznak. „A felismerés küszöbe” – ahogy egy korábbi, prófétikus szerep fogalmazott. De vajon miért van szükség egy Alföldi-dublőrre a színpadon?
Frank Hackett szerepében Fehér Tibor a felfelé igyekvő, lefelé taposó frusztrált és gonosz főnök karakterét hozza kiválóan. Nagyon jól áll neki ez a szerep. Kifejezetten élvezi is, hogy ezúttal nem jófiúnak kell lennie, és félelmetes pontossággal játssza a velejéig romlott fiatal karrieristát. Nem átallja lesöpörni a jóval megfontoltabb, és az embereit látszólag megvédeni képes Edward Ruddy-t (Papp János) a pályáról. Elfelejti azonban azt az örök igazságot, hogy mindig van egy erősebb kutya. Ez a típusú főnök (és szándékosan nem a vezető szót használom) rendre belebukik önnön sérthetetlenségének és halhatatlanságának tévhitébe. Cserna Antal a csendben megbúvó, a változások tengerén észrevétlenül felszínen maradni akaró Nelson Chaney, míg Rada Bálint a szintén nem sok vizet zavaró, de Howard akciójától sokkot kapó Harry Hunter figuráját eleveníti meg. A hírosztályból a szórakoztató osztályba olvasztott Howard Beale Show hangulatának megteremtéséért, a nézők tapsoltatásáért pedig Ódor Kristóf felel a színpadon. De vajon minek tapsolunk? És miért? Talán mert ezt kérik tőlünk?
Arthur Jenssen szerepében Bodrogi Gyula nem csak hátborzongató képi megjelenéssel, de szavainak rideg valóságával is sokkol mindannyiunkat. Új világrendet hirdet, melyet Howard afféle evangéliumként kap örökül, és ezt kell képviselnie.
De vajon mit szól majd ehhez a csatorna? Pláne, ha ez az evangélium nem kifizetődő? És ha már Beale meglátta az Isten arcát, vajon milyen istenét? Hová tűnnek a népek és nemzetek? Mivé teszi az embert az egész világ felett álló hatalmas dollárjel? Mi lesz az érzelmekkel, indulatokkal, melyek ma még léteznek ugyan, de lassan felvált mindent a szórakozás? Mekkora valójában a média hatalma? Mennyire uralja el világunkat a pénz, a manipuláció, az üzlet, a személytelenség? Maradt-e még valami a humánumból? Maradt-e még erőnk tenni valamit azon túl, hogy bekapcsoljuk a tévét, dühöngünk egyet, majd visszasüppedünk a kényelmes fotelünkbe? Miért magyarázunk minden csapást a sorssal, az Istennel, vagy épp az emberi gyarlóságunkkal? Miért mindig csak mutogatunk valakire, vagy valamire? Kezünkbe tudjuk még egyáltalán venni a sorsunkat? Vagy egymás sorsát? Meglátjuk még egymásban az embert? És egyáltalán: tudunk még emberhez méltón bánni más emberrel?
Ebben a történetben nincsenek pozitív hősök. Van ellenben néhány erős záró gondolat, ami segíthet nekünk azzá válni. És ezúttal nincs szó manipulációról. Csak egyetlen lehetséges megoldásról, melynek ismeretében lehet és érdemes is élni. Az pedig nem a vakhit. Nem is a mindent maga alá rendelő dollárjel. Sokkal egyszerűbb a képlet. Kis szerencsével talán még képesek is vagyunk rá, hogy kövessük. Fontos lenne, mert akárcsak Howard számára, számunkra is eljön majd a nap, amikor utoljára jelentkezünk. És a műsor véget ér…
Fotó: Horváth Judit
[pvcp_1]
