A velencei kalmár – vígjáték a gyűlöletről

Spread the love

Több okból is vártam a Velencei kalmár bemutatását a Városmajori Szabadtéri Színpadon. Egyrészt a rendező, Mohácsi János miatt, akinek hosszú évek óta követem és kedvelem színházrendezői munkáit, másrészt a kíváncsiság miatt, hiszen az előadás a Miskolci Nemzeti Színház repertoárdarabja. A Színházat nekünk törekvése a most következő évadtól, hogy a budapesti színházi élet mellett ízelítőt adjon majd a vidéki nagy színházak repertoárjából is. Most viszont az a kényelmes helyzet állt elő, hogy a miskolci teátrum házhoz jött Budapestre. Még egy ok miatt tett igazán kíváncsivá az előadás: az Alföldi Róbert vezette Nemzeti Színház 2013-ban szintén műsorra tűzte, ugyanígy Mohácsi János rendezésében. Nagy kaland volt számomra az általam ismert helyszín és társulat után jó néhány évvel ismeretlen társulat előadásában látni, azonos rendezővel. Tudatosan kerültem az előzetes elvárásokat és az összehasonlítást, inkább a kíváncsiságom ültetett be a városmajori nézőtérre.

A történet lényege szerint a velencei Antonio vagyonát hajóiban tartja. Barátjának, Bassanionak pénzre van szüksége és egy zsidótól, Shylock-tól kér kölcsön, melyhez Antonio kezességet vállal. Shylock meredek feltételt támaszt: nem szerződésszerű teljesítés esetén jogosulttá válik arra, hogy kivágjon egy font húst Antonio testéből. Márpedig a határidő elmulasztása szerződésszegés…

A sztorit szerelmi szálak is színesítik, mi több, bonyolítják, de ami az igazi értéke, az a temérdek emberi viszonyulás, amit a darab kibont a történet sodrása közben. Sokkal mélyebb és összetettebb annál, mint a zsidó-keresztény világnézet ütköztetése. Inkább a velenceiek és mindenki más szembenállását mutatja meg. Látni kell ugyanis, hogy mindenki, aki nem fehér keresztény heteroszexuális velencei, ebben a világban ellenségnek számít. Mondanom sem kell, hogy a történet fő szervező elve nem éppen a másság elfogadása és a tolerancia. Járvánnyal terhelt napjainkban minden eddigi jelentéstartalomhoz képes pluszt adni a rendezői koncepció, hiszen vészterhes időkben mutatkozik meg csak igazán plasztikusan, ahogy a különböző emberek, népcsoportok, vallási vagy etnikai, világnézeti, vagy bármilyen eltérések egymáshoz viszonyulnak. A helyzet kényszerű, a megfelelő tanulságok levonása és az elfogadás pedig nem várathat már sokáig magára, mert száguld az ember a végzete felé, ideje lenne felébredni.

Mit várhatsz abban a világban, ahol ellenségként tekintesz a másikra, elvből gyűlölöd, ám a kölcsönadott pénz értéke mégis az elvek árfolyama felett áll? Nem önmagad szembeköpése ez? Mit építesz a hasonszőrű barátaiddal, akiknek sokszor a nevét sem tudod? Akikkel közösen gyártod az ellenségképet, gyűlölve zsidókat, nőket, románokat, arabokat, papokat, makogva a marokkói pasának, megvetve melegeket és mindenki mást, aki a szűk baráti körödön kívül van. Azt azonban nem veszed észre, hogy a barátnak hitt embertársaid sem segítenek rajtad és nem állnak melléd a bajban. Vész esetén elsőként hagyják el a süllyedő hajót ezek az ugyanolyanok. Szétszélednek, Te meg ott maradsz egyedül az értelmetlen gyűlöleteddel, ami minél engesztelhetetlenebb, annál nagyobb károkat okoz. Neked és másoknak is.

Becsültem a rendezői megoldást, mely egyik irányból sem volt részrehajló. Nem akarta megfejteni, hogy a tyúk, vagy a tojás volt-e előbb. Minden érintett gyarlóságát bemutatta, egyformán súlyozva őket. És bár elhangzik a lehetséges megoldás is (együtt kell élnünk), sokkal inkább a tüneteket, a kórképet festi meg, gondolkodásra, magába szállásra késztetve a nézőt. Mert valakinek meg kell tennie az első lépést az elfogadás irányába, máskülönben csak fokozódik a baj. Mohácsi senkit nem ment fel, mindenkinek vaj van a füle mögött, nincs ártatlan szereplő az előadásban. Csak vétkesek és áldozatok vannak, rendszerint mindenki mindkét szerepben. És vajon ki jogosult élet és halál kérdésében dönteni? Ítélhet-e ember ember felett? Bár sok világnézet ütközik úgy a darabban, mint a való életben, ismereteim szerint nincs az a hitrendszer, melyben a kérdésre igen lenne a válasz.

Miféle az a világ, ahol zsidó viccekkel és sertéshússal zrikáljuk a zsidó embert, vízbe fojtjuk a marokkói pasát, mert afrikai, akarata ellenére „meggyőzzük” az aragóniai nagymogult -aki amúgy nő-, hogy mégis a férfiakat szeresse, ahol a velencei törvények visszamenőleg mondanak ki rendelkezéseket (ismerős, ugye?), ládikákból választunk szerelmet és vele járó vagyont, a látszólagos többség demagógiája kiált demokráciát és csalással hirdet ítéletet, isteni és emberi törvényt a saját szánk íze szerint alkalmazunk és az egyetlen, ami közösséggé szervez minket, az olthatatlan gyűlölet? Vajon milyen jövőt és utat jelölhet ez ki a számunkra?

Két szálat mégis kiragadnék a történetből. Az egyik a Shylock hite. Rigorózusan követi az istene tanítását, ortodox módon, foggal-körömmel ragaszkodik a hagyományaihoz, hitrendszeréhez és a törvények betűjéhez. Lányával, Jessicával ők az utolsó zsidók Velencében. Már mindenki elment onnan, ők mégis maradtak. Jessica számára viszont korántsem ilyen egyértelmű ez a fajta bezárkózás. A velencei férfiak szerenádja után megszökik apjától, maga mögött hagyva a szülői házat, a neveltetését, s ezzel együtt a bezártság béklyóját is. Később persze megszólal benne a lelkiismeret és a saját gyökerei. Addigra azonban már késő: apja megtagadja, magára hagyja, nem kér belőle többé. Eközben Sylock kitér a hitéből. Elátkozza fogantatása és születése napját is. Nem tudja már, kié az isten. Nem akar hallani többé róla, sem beszélni vele. Nézete szerint a tűrés a zsidók jussa. Akkor is, ha leköpik, megalázzák őt.

A másik szál a végső (?) igazságtétel, a tárgyalás menete. Az a terep, ahol az emberi és isteni törvény ütközik, ki-ki a maga pillanatnyi érdekei szerint forgatja a jog szövegét. Ahol egyre szigorúbb a törvény betűjének értelmezése, és ez a valóságtól elrugaszkodott szubjektív igazságokat szül, legitimálja, hogy kezet emeljünk egymásra. Lehetővé téve a másik életének, vagyonának elvételét, kisemmizését és megsemmisítését. A kibékíthetetlen ellentét és gyűlölet felszínre tör, az ember kivetkőzik emberi voltából, állati ösztönök és szenvedélyek tombolnak, mellőzve a konstruktív megoldás-keresést. Hiába merül fel az igény az irgalom és kegyelem gyakorlására, a mélyen gyökerező indulat-hullám mindent elsöpör. Közben az asszonyok megunják, papucsként kezelik férjeiket, teret kapott a boldogtalanság és a történet végére az a mindnyájukban közös érzés, hogy ezt így nem lehet tovább. A főhősök megtörnek, életük porrá zúzódik, a per végén mindenki vesztesen távozik. Megoldás lehet-e továbbra is annak hangoztatása, hogy Velence a velenceieké, és nincs több zsidó? Vagy belátjuk, hogy együtt kell élnünk? Elfogadva mások hitét, hagyományait és világnézetét is.

A miskolci teátrum színészei nagyot alakítottak. Szenvedélyes, feszes és izgalmas előadás született. Egyszerű, de a darab üzenetét támogató díszlettel (Mohácsi András munkája), és Mohácsi János állandó alkotótársa, Kovács Márton zenéjével. A zenészek folyamatosan a színpadon vannak, élőben kísérik az előadást. A darab és a téma érzékenysége ellenére remekül működnek a szokásos mohácsis szófordulatok és az előadás humora is.

A darab tökéletesen bemutatja, ahogy a gyűlölet és az indulat megmételyezi a társadalmat, észrevétlenül beférkőzik kisebb és nagyobb közösségekbe egyaránt. A gyűlölet célpontja mindig változik, nem azonosítható pontosan. Megfoghatatlan, hogy a másság kikhez képest más. Követhetetlen, hogy az ember mi alapján, és mire formál jogot a többi ember felett. Ami egyszerű kölcsönügyletnek indul, élet-halál harccá válik, és csak egy szikra kell, hogy a pokol elszabaduljon.

Hogyan, mivel lehetne elcsendesíteni ezeket az indulatokat, az ember félrevezethetőségét, helyrehozni a demagógia okozta károkat? Manapság, amikor a politika és közélet ugyanígy mételyezi a mindennapokat, valahogy eltűnni látszik az ember. Ismeretek nélkül ítélkezünk, megismerés helyett tiltakozunk, elfogadás helyett lázadunk. Félünk az ismeretlentől, a mástól. Pedig az új, a változás jót is hozhat. Mihez ragaszkodunk voltaképpen? Látva, hogy görcsösen fenntartott elveink mindenképpen pusztításhoz és pusztuláshoz vezetnek, miért nem ér meg legalább egy próbát, hogy megnézzük ugyanazt más szemszögből is? Ma tort ül az egó, a mindenki saját igaza. Az emberek elidegenednek egymástól és önmaguktól is, a barátok cserbenhagyják egymást, a kreált ellenség szerepébe mindig mások kerülnek. Csak haladás nincs. Azaz van, egyenesen a pokolba.  Az ítélet pedig egyszer mindenkit utolér. És a pokol szele már itt van. Tudnánk végre együtt élni?

SZEREPOSZTÁS

Antonio: SIMON ZOLTÁN

Shylock: GÖRÖG LÁSZLÓ Jászai-díjas

Jessica: MÉSZÖLY ANNA

Lorenzo: FECZESIN KRISTÓF

Portia: LÁNG ANNAMÁRIA Jászai-díjas

Bassanio: PAPP ENDRE

Nerissa: PROHÁSZKA FANNI

Dózse: FANDL FERENC

Gratiano: RÓZSA KRISZTIÁN

Salerio: FARKAS SÁNDOR

Francesco: SOMHEGYI GYÖRGY

Lanzelo: SZEGEDI DEZSŐ Jászai-díjas

Aragónia Hercege: CZVIKKER LILLA

Marokkói pasa/Vincenzo: KONFÁR ERIK

Zenekar:

KOVÁCS MÁRTON (hegedű),

MÓSER ÁDÁM (harmonika),

SZEGEDI DEZSŐ (bőgő, ukulele),

NAGY NÁNDOR/BÓDI TAMÁS (billentyűk)

Fotó: Éder Vera

A velencei kalmár – A Miskolci Nemzeti Színház előadása

A cikk egyedi olvasóinak száma: 1457


Vélemény, hozzászólás?

Specify Facebook App ID and Secret in Super Socializer > Social Login section in admin panel for Facebook Login to work

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük