„Az emberi lélek két lóhoz hasonlatos. Az egyik fehér, a másik fekete. És mind a kettő az ellenkező irányba vinné a lovasát. A fehér a jó, a fekete az alantas. És a lovas –élete minden napján ezen a földön- igyekszik egy szűk ösvényen elkormányozni ezt a két lovat. (…) Minden emberben él egy isten és egy gyilkos. És mindkettő bármikor kiszabadulhat, ha az élet úgy hozza.”
Óvatosan és sokszor lekopogom, de kisebb-nagyobb zökkenőkkel elindulni látszik a 2020 / 2021-es színházi évad. Vannak helyek, ahol minden viszontagság, nehézség és kedvezőtlen fejlemény ellenére változatlanul magas a művészi színvonal. Őszintén bevallom, csodálatra méltó és egyben tanulságos is, hogy a színház mennyire élni akar és él is. Ilyen menedékhely számomra a Rózsavölgyi Szalon, ahová egyszerűen jó betérni. A békebeli, hamisítatlan szalon-hangulat, a kedves fogadtatás, a verhetetlen juhtúrós sztrapacska, és végül, de mégiscsak első sorban az ott folyó magas színvonalú színházi, művészeti munka okán. Ennek első lenyomata az idei évadban az Idegenek a vonaton című bemutató, mely merőben szokatlan vállalkozás részükről az eddig ismert repertoárhoz képest. Hamisítatlan pszichothriller, ami újdonság ezen a színpadon. Patricia Highsmith regényéből Alfred Hitchcock készített filmet 1951-ben, innen lehet ismerős a cím.
Adott két férfi: Charles Bruno (Józan László) és Guy Haines (Porogi Ádám), akik azelőtt sosem találkoztak. A vonaton egy fülkébe sodorja őket az élet. Megismerkednek, beszédbe elegyednek. Hamarosan kiderül, hogy mindkettőjük életében van egy-egy személy, aki nyomasztja őket. Aki nélkül könnyebb, boldogabb lenne az életük. Guy életét a felesége nehezíti, Charles pedig az apjától szenved. Charles fejében megszületik a gondolat: mi lenne, ha kiiktatnák egymás életéből ezeket az akadályozó tényezőket, boldogtalanságuk okozóját? Tökéletes gyilkosság lenne. Nincs nyom, nincs semmi, ami összeköti őket. Charles csillogó szemmel adja elő az ötletét, Guy csak mosolyog a gondolatkísérleten. Közös utazásuk után nem sokkal Guy feleségét meggyilkolják. És elindul a lélekölő őrület…
Guy eleinte nem kapcsolja össze a történteket a vonaton folytatott beszélgetéssel. Charles azonban hamarosan megjelenik a színen és egyre erősödő nyomásgyakorlással adja Guy tudomására, hogy elvégezte az egyezségük rá eső részét, és most Guy-on a sor. Egyre intenzívebben van jelen Guy életében, betör a magánéletébe, zsarolja, fenyegeti, zaklatja a férfit. Charles kezdi elveszteni a kontrollt a saját élete felett. Nem tud figyelni a munkájára, kínos magyarázatokkal traktálja új párját, idegileg kikészül, összeomlik, megtörik. Belehajszolja magát a véres tettbe is, csak hogy szabaduljon a démoni Charles-tól.
A történetben nem kérdés, hogy Charles a fekete, Guy pedig a fehér ló. Guy a megismerkedésükkor és beszélgetésük kezdetén nem ismeri (és nem is ismerheti) fel, hogy Charles konkrétan pszichopata. Mert amit Guy gondolatkísérletnek, szellemes felvetésnek tekintett, azt Charles a szó szoros értelmében véresen és halálosan komolyan gondolta. És bár Guy nem mondott igent az egyezségükre -legyintett csupán- Charles ezt úgy vette, megköttetett köztük az alku. Jogász fejjel az első dolog, ami erről az eszembe jutott, hogy a szóbeli szerződés is szerződés. És milyen veszélyes tud ez lenni…
Aztán azon töprengtem, mennyire kiváló választás volt műfaji szempontból is ennek a darabnak a bemutatása. Manapság, amikor járványhelyzettel, gazdasági válsággal, a színházakat, vagy épp aktuálisan a színész-képzést terhelő harcokkal és megannyi féltéssel, aggodalommal nézünk szembe nap nap után, jól esett ebből kicsit kiszakadva egy olyan történetet látni, ami látszólag távol van ettől a mindennapi probléma-halmaztól. Csak egy kis spontán borzongás, egy olyan történet, ami első ránézésre független a hétköznap valóságától, történéseitől. Pár órával később, még mindig a történet hatása alatt azonban elkezdett változni bennem ez az érzet. Végiggondoltam a saját életemet, emberi történeteket, tapasztalatokat és felismertem, hogy éltem meg hasonló találkozást már jómagam is. Kerültem pszichopatával kapcsolatba, de csak hosszú idő alatt, sok-sok értetlenkedés és számomra értelmezhetetlen történés során fejtettem meg, mivel is állok szemben. Innen nézve már ijesztő volt a felismerés, hogy sajnos nagyon is aktuális, életszerű a történet és a problémakör, még ha nem is ilyen brutális formában ölt testet a mindennapjainkban. Kicsit utána olvasva szembesültem azzal a statisztikai adattal is, miszerint kb. minden tizedik ember pszichopata.
Mit tudnak ők? (A teljesség igénye nélkül). Mézes-mázasan, megnyerően beférkőznek az életedbe, megnyílsz nekik, mert bizalmat sugároznak. Barátságosak, képesek érezni, empátiát mutatni is (kivéve a szociopatákat). Aztán az idő és az ismeretségetek előre haladásával furcsa érzéseket ébresztenek benned. Nem konzekvensek a reakcióik, hidegen hagyja őket bármilyen józan, racionális talajon álló érvelés. Helyette összefüggéstelen gondolatokért, irracionális, veszélyes ötletekért rajonganak. Elutasítva mindent, ami a normális ész és értékek szerint való, rajongva mindazért, ami kívül esik a megszokott, társadalmilag elfogadott normákon. Vakmerők, kaméleonok, köpönyegforgatók, de mindig meggyőzők és győztesek a maguk ellenállhatatlan bájával, érvelésével. Folyamatos csúsztatásaikat kiváló szónoki képességgel validálják, több oldalról megvilágítva saját elméjük beteges szüleményeinek létjogosultságát. Pók módjára hálóznak be, kullancsként szívódnak rá az életedre, és nem eresztenek. Elszívják előled a levegőt, összeroppantják a karriered, magánéleted, megeszik a jövődet, az életedet. És folyamatosan manipulálnak. Ha hagyod… Nem szeretnek, nem szoronganak, hibáikból nem tanulnak.
Charles és Guy viszonyában is ez a dinamika bontakozik ki és halad fék nélkül a pokol felé. Guy képtelen szabadulni Charles-tól. Gyorsan ráébred, hogy ördögi körbe került, egy pszichopata hálójából egy bizonyos idő, vagy határ átlépése után nincs kiút. Olyan legalábbis nincs, ami veszteség nélkül választható. A szörnyű aktualitást az rejti ebben a történetben, hogy kellő figyelem hiányában bárki bármikor beleszaladhat ilyen emberbe. És ha nem ismeri fel a jeleket időben és nem szakít meg azonnal minden kapcsolatot, biztosra veheti, hogy elveszett. Ezért a gyanú első felmerülésekor érdemes a szemet figyelni. A szem mindent elárul. Az a bizonyos zavart, ellentmondást nem tűrő, lángoló és mégis homályos tekintet az őrületből való kizökkenthetetlenség és megátalkodottság jele lehet.
A két férfi magánéleti viszonyairól eltérő mélységben derülnek ki dolgok. Guy története kissé zavaros és kevesebb információt rejt. Azt megtudjuk, hogy menekül a házasságából és nem boldog benne. De meglepő a történetben, hogy eközben már jelen van az életében az új szerelem. Guy szinte előzmény és felvezetés nélkül toppan be a történetben Anne-hoz (Szina Kinga), aki társa és támasza. A nő végtelen türelemmel viseltetik a férfi iránt akkor is, amikor az a Charles okozta pszichés teher alatt már szinte vállalhatatlanul viselkedik vele. Feleségül is megy hozzá, mert bízva szereti, bár észleli a férfi folyamatos változását – rossz irányba.
Charles életrajza érzetem szerint jobban kirajzolódik. Bár az általa gyűlölt apjáról sokat nem tudunk meg (nem is jelenik meg a darabban), annál többet viszont az anyjával (Takács Katalin) kapcsolatos viszonyáról. Ez az, ami segít némiképp megérteni az elborult elmét, pszichéje lehetséges károsodásának hátterét is. Charles ugyanis igazi „anyuci pici fia”. Teljes szimbiózisban élnek. A klasszikus anya-fia kapcsolat helyett sokkal inkább szinte társként léteznek egymás mellett. Egyik sincs a másik nélkül. Olyan szorosan fonódik össze az életük, ami semmiképp nem tekinthető hétköznapinak és egészségesnek. És ezt mindketten egyforma intenzitással táplálják. Az anya féltékeny, nem szívesen engedi el fiát sehová, mert szent meggyőződése, hogy az nőzni megy (nem mintha ehhez lenne bármi köze is normál esetben). A fiú ugyanígy viseltetik anyja iránt: csak ő létezik számára nőként, társként, barátként, emberként. Nyilván ezért gyűlöli az apját is és lépne a helyébe, de ezek már freud-i mélységek. Ez a fajta, a normálistól finoman szólva eltérő viszonyrendszer már önmagában lehet alapja annak a személyiségtorzulásnak, ami Charles esetében a történet előrehaladtával egyre ijesztőbben érhető tetten.
Kulcsszereplő a nyomozó Arthur Gerard (Őze Áron), aki bukott rendőrként Charles apja mellett teljesített szolgálatot. Akinek nem teljes a kép és sok a gyanús jel Charles-ék háza táján. Lassan felgöngyölíti az ügyet. Profizmusa, kimért higgadtsága, érzelemmentessége, hideg feje bosszantóan, kizökkentően hat Charles világára. A beteg elme a kimért nyugalommal, higgadt érveléssel, logikus gondolkodással nem tud mit kezdeni. Nem talál rajta fogást. És bár Gerard pontosan rekonstruálja a történteket, nem bünteti meg a férfit, mert maga az élet, a börtön, amit Charles teremtett saját magának a tettével, önmagában elég büntetés a számára. Amikor kiderül az igazság, Charles egyedül marad. Még a számára mindenek felett álló anyja is magára hagyja üveges tekintettel, sokkos lelkiállapotban. A fiú magára zárta a cellát elméje fogságában, számára csak egy kiút létezhet innentől…
Kiemelném a két főszereplő, Józan László és Porogi Ádám színészi játékát. Józan Lászlót eddig jellemzően komikus szerepekben láttam. Így aztán meglepő és egyben hátborzongató élmény volt (konkrétan libabőrös lettem) látni a történet elején barátkozó, közvetlen férfi metamorfózisát vérben forgó és villogó szemű, talajt vesztett, dühöngő őrültté. Porogi Ádám pedig az általam eddig látott előadásokban is nehezebb karaktereket formált meg, ebben a darabban azonban innen is szintet lépett. A tépelődő, tanácstalan, kiúttalan és őrjítő problémájával magára maradt ember kétségbeesésének stációit szívfacsaró hitelességgel jeleníti meg. Érezhető, hogy megjárta a maga poklát, és a pusztító erőket zseniálisan alakítja teremtő, kreatív energiává a színpadon. Emelem kalapom a teljesítményük előtt. Ilyenkor tudatosulhat a nézőben, mennyire nehéz és emberpróbáló mesterség a színészet.
A színészi teljesítményen túl külön említést érdemel a rendező, Szarka János zsenije. Neki köszönhetően működik ez a libabőrös, lélegzetelállító történet a színpadon.
A darab megtekintése során számos párhuzam jutott eszembe a történet, a hangulat, az emberi jellemváltozás, a sakkban tartás és kényszerpályák vonatkozásában is. Hangulatában, műfajában, és a családi viszonyok okozta jellemtorzulások kapcsán a Baby Jane-re asszociáltam. Az anya-fiú rendhagyóan beteges kapcsolata az Alföldi Róbert rendezte 2008-ban megjelent Nyugalom című filmet juttatta az eszembe, ahol ez még plasztikusabban jelenik meg. Maradva a filmes párhuzamoknál megemlítem még A bosszú jogán című filmet, melynek alaptörténete és motivációja, az élet és halál feletti önhatalmú rendelkezés joga szintén rokon a regénnyel, akárcsak a számla benyújtása és a zsarolás, mint eszköz.
Felkavaró, zaklatott és hátborzongató sztorik ezek és sajnos bárki belesodródhat ilyen történetbe. Pláne olyan időszakban, amikor érzelmileg, mentálisan nem teljesen stabil valaki, és az adott pillanatban munkálkodó düh olyan döntéseket eredményezhet, melyek nem racionálisak, viszont komoly és visszafordíthatatlan károkat okozhatnak. A bemutató után vonattal utaztam haza, és aznap este valahogy jól esett, hogy nem ült mellém senki. Az előadás aláfestő zenéje kiválóan szolgálja az egyre növekvő zaklatottságot, uralhatatlanná váló, fokozódó nyugtalanságot és káoszt.
A történet végén Charles egyértelműen megmarad fekete lónak. Életének utolsó döntése is ezt erősíti. Menthetetlen. Ezzel szemben Guy sokkal nagyobb utat jár be, bár Charles koordináta-rendszerében nem képes tovább jutni a szürke ló szerepénél. Tette miatt fehér már nem lehet soha többé. De feketévé sem tud romlani. A szürkeség viszont megtöri. Az előadás záró jelenete mélyen elgondolkodtató. Anne, mint Éva, az örök nő próbálja kirántani Guy-t mindabból, ami történt és átlendíteni őt a holtponton. Vajon sikerülhet? Lehet élet ezek után?
Fotó: Kallus György
[pvcp_1]
