Nagy várakozás előzte meg a Centrál Színház legújabb nagyszínpadi bemutatóját, Az ügynök halála című előadást. Alföldi Róbert rendezése nem csak a parádés szereposztás, de a történet miatt is fokozott érdeklődésre talált. Szeretem követni, hogy Alföldi Róbert rendezőként épp hol tart, azaz milyen gondolatok, témák, aktualitások foglalkoztatják. Aztán kíváncsian várom a formát, hogy az előadás hogyan szólal meg: hangos, csörömpölős, ébresztő és megrázó jellegű lesz-e, vagy épp mélyen szívbemarkoló, elgondolkodtató hangon mesél el egy szép, de nehéz történetet. Az ügynök halála ez utóbbi körbe tartozik.
Már a kezdés is erős. Az első percekben látható monológban, melyben Willy Loman (Stohl András) folyamatosan elégedetlenkedik, bosszankodik és zsémbeskedik, mindenbe beleköt és duzzog felesége, Linda (Balsai Móni) jelenlétében, egyből magamra ismertem. Megélni olyan volt ezt a jelenetet, mintha az előadás kezdetekor felgördülő függöny mögül egyből egy hatalmas tükör bukkant volna fel. Aztán ez az érzés végigkíséri az egész darabot. Olyan, mintha önmagunkat, a saját családi drámánkat, családtagjainkat, dilemmáinkat és összetűzéseinket látnánk. Még a legintimebb, leginkább családspecifikusnak hitt titkaink is szembejönnek velünk a színpadról. Ettől, és a megrendítően csodálatos színészi játéktól aztán elemi erővel hat a rendezés. Alföldi Róbert egyre teljesebb és mélyebb képet nyújt az idő múlásával az emberi természetről, viszonyainkról. Az persze nem kérdés, hogy ezer éve ismeri ezeket a jeleneteket, de az gyönyörű, ahogy egyre bátrabban és kendőzetlenül, teljes őszinteséggel és megható szépérzékkel meg is mutatja mindezt a nézőknek. Ne feledjük, maga a rendező is megnyílik, feltárulkozik ilyenkor!
Rám olyan erővel hatott ez az előadás, hogy a bemutató megtekintése után egy hétig nem is tudtam írni róla. Cikáztak a gondolataim, és úgy érzem, annyira kerek és szép ez a történet, hogy semmilyen más gondolat nem tud érvényes lenni, nem képes visszaadni azt a teljességet, ami az előadásban létrejött. A rendező két korábbi munkája is eszembe jutott párhuzamként. Épp a Centrál Színházban rendezte még 2019-ben Alföldi a Kasimir és Karoline című előadást, mely történetében és hangulatában is mutat hasonlóságot Az ügynökkel. Annak a darabnak a számomra legerősebb mondata az volt, hogy ha a férfi elveszíti állását, a nő automatikusan kiszeret belőle. Ez a gondolat igen mélyre képes hatolni egy férfi szívébe. Engem máig mar. A másik párhuzam a gondos rendezéssel nagy sikerré vált Alföldi-darabok közül az Átriumban látható A félelem megeszi a lelket. Ott is egy ismerős, mélyen emberi történetet láthatunk, mely sokáig pulzál bennünk.
Arthur Miller akaratos utazó ügynöke, Willy Loman 1949 óta járja a világ színpadait. Töretlen sikere annak köszönhető, hogy évtizedek óta mindig tudnak vele azonosulni a nézők. Willy egy jobb, sikeresebb jövő reményében végigküzdi az egész életét, és idősebb korára sem képes leállni. Kiégett, elfáradt, mindig újabb és újabb falakba ütközik, mégis hiszi, hinni akarja, hogy ha a győzelem ma még nem is következett el, holnapra biztosan elkövetkezik. De a talaj fokozatosan kicsúszik a lába alól, fejében összekeveredik a múlt, a jelen és a kilátástalan jövő. Nem érti, hogy mi történik vele, csak azt tudja, hogy nem akarja, hogy így legyen. Mert ha elfogadná a valóságot, és hagyná, hogy rátörjön a belső bizonytalanság, akkor fel kéne tennie magának a kérdést: Hát ezért csináltam? Ezért?!
Alföldi Róbert rendezésében a korábbi színházi hagyományokkal szemben Willy Loman ereje teljében lévő, potens férfi, aki bár állandóan azon agyal, mit és hogyan kéne jobban csinálni, folyton kudarcot vall. A rendezőt a darab kapcsán az foglalkoztatja, hogy korunk Magyarországa vajon kinek és mit ígér ma? „Willy Loman egy ereje teljében lévő, középkorú apa, de nem tudja a feladatát teljesíteni, nincs eszköze, hogy megfelelő életet teremtsen a családjának. Ám ahelyett, hogy szembenézne a hibáival, elhazudja a valóságot. Bíró Bence új fordításában nagyon sűrű anyag született, melyben nagy erővel üt, hogy a kibeszéletlen problémák miatt a szereplők hogyan cipelnek évtizedes sérelmeket és azok milyen indulatokat gerjesztenek. Miközben mindenkiben ott a mérhetetlen szeretetvágy. Ez egy igazi családi sztori, ami annyira fájdalmas, hogy sokszor a sírás már nem is elég, már kínunkban röhögünk. Rólunk szól. Fájdalmasan és kérlelhetetlenül.”
Szeretem Stohl Andrást drámai szerepekben látni. Látszik, hogy mélyre fúr magában és meg is találja Willy Loman-t. A történet tulajdonképpen azt vizsgálja, hogy ez a nehéz ember, aki rettenetes apa is egyben, hogyan viszonyul a környezetéhez, és az őhozzá. Hogyan hazudja végig az egész életét és nem vesz tudomást a valóságról. Hogyan várja el a környezetétől és veszi is rá őket –nem kevés manipulációval– hogy a neki való megfelelés jegyében ugyanígy lássák a világot, és kerüljenek egyre távolabb a közösen megálmodott hazugságaikkal a kőkemény, kegyetlen és véres valóságtól. Szomorú, de igaz, hogy ez elől a kényszerű szemléletmódtól sem kitérni, sem elmenekülni nem lehet a férfi családjának. A feleséget és a két fiút is blokkolja valami. Bár egyre erősebben és agresszívan tiltakoznak, mégsem tudnak kitörni az apai kényszer feszítő, szembeszállást nem tűrő, bénító béklyójából. Az apa-fia dinamikák széles tárházával foglalkozik a pszichológia. De ez egy igazán szövevényes, messzire vezető bénultság, melyben összekuszálódik a zavaros múlt, az értelmetlen jelen és a sosemvolt jövő.
Az ügynök szerepében Stohl András igazi zsarnok. Kemény, manipulatív apa. Olyannyira nem érdekli senki más önmagán kívül, hogy a családtagjainak még a jövője is csak az lehet, amit ő hazudik el nekik. Közben át kell élnie, hogy kicsúszik alóla az idő, megváltozott a világ. Ahogy felnőtt mögötte egy új nemzedék, a korábbi hazugságai és csúsztatásai végleg érvényüket veszítették és tarthatatlanná váltak. Számára nem vezet tovább út. Felesége szerepében Balsai Móni lemondó rezignáltsággal asszisztál férje dolgaihoz. A gyerekekkel való viták során az apa mellé áll ugyan, mert ő a családfenntartó és most egy csüggedt, sebezhető emberré kezd válni. Valójában azonban igazi tragédia számára, hogy nem ezt a jövőt, nem ezt az életet képzelte el önmagának, és legszívesebben nem is állna ki senkiért ebben a közegben.
Az apai ámokfutás pusztítása leginkább a gyerekekben, Biff (Fehér Tibor) és Happy (Szécsi Bence) érhető tetten. Bár Happy apásabb és konfliktuskerülő is, valójában egy mihaszna lumpen, aki semmire nem vitte és nem is tervezi, hogy változtat ezen. Biff szerepében Fehér Tibor drámaian hozza az elsőszülött fiú sebzettségét, a „szerep” hálátlanságát. Szembeszáll az apjával, sértettség, düh, agresszió fortyog benne, és közben észrevétlenül hordozza az apai mintát. Lázadása nem alaptalan, nehéz titkok tudója ő. Régóta kijárt már Fehér Tibornak egy ilyen karakter. Remekül helytáll a feladatban. Charley, a barát szerepében Kocsis Pál játszik a darabban, aki felajánlja a valódi megoldást, a kiutat mint lehetséges alternatívát Willy számára, de –és talán ez a legemberibb jelenet a darabban– az nem tud, nem képes élni a lehetőséggel. Beszélgetéseikből sokat megtudunk arról is, milyen volt a két családfő viszonya régen, és hogyan képes az idő múlása mindent megfordítani. Egyszer fent, egyszer lent. Földes Eszter és Puskás Dávid rövid, de súlyos epizódszerepben jelennek meg a történetben. Willy testvére, Ben csak videón van velünk ezen az estén, de azon a videón László Zsolt látható, így végső soron együtt van a darabban az Alföldi-Stohl-László triumvirátus.
Kálmán Eszter emlékezetes jelmezei és díszlete megadják a történet alaphangulatát. Szép a színpadkép, és a díszlet is üzenettel bír. Az egész előadás hordoz egy nagyon mély tudást. Képes és alkalmas arra, hogy megfogalmazzon dolgokat, amiket eddig nem tudtunk kimondani, és közvetítsen üzeneteket, melyeket Willy családjához hasonlóan bénultságunkban nem vagyunk képesek átadni. Vajon mi továbbadjuk-e az otthonról hozott poklainkat? Én egészen biztosan meg fogom mutatni ezt az előadást az apámnak.
Fotó: Horváth Judit
