Isteni végjáték – Univerzum 2.0, avagy új évad és új világ az Átriumban

Spread the love

Ünnepélyes hangulat fogadott az Átrium előcsarnokában, amikor betértem az épületbe. Több oka is van ennek. A színházat belül piros-fehér terelőszalagok díszítették az SZFE melletti kiállás jegyében, az átriumsárga maszkot viselő nézősereg izgatottan gyülekezett a bejárat előtt, új bemutatóra készült a teátrum. Minden motívumnak jelentése, jelentősége volt. Ma, amikor a színházak léte a tét, minden apró mozdulat, gesztus emlékeztet arra, hogy nagy változások korát éljük. Valami mégis állandó: az életerő, amivel a színház minden viszontagság ellenére élni, létezni, működni, hatni akar. Jó érzés volt látni a fegyelmezett nézőket. A maszkviselés természetes, hiszen józan, gondolkodó, felelős, felnőtt emberként mindenki tisztában van azzal, hogy a saját, egymás és a színház érdeke is a szabályok maradéktalan betartása. És hogy valójában csekély áldozat ez annak fejében, hogy járhatunk színházba. Bevésődött a tudatokba a tavasz emléke, a bezártság, az őrület. Aki pedig az Átriumot választja kikapcsolódása helyszínéül, annak evidens, hogy figyel azokra a feltételekre, amiket mindnyájunknak közösen be kell tartanunk azért, hogy olyan estékben lehessen részünk, mint amilyet az Isteni végjáték nyújtott. A nézők között feltűnt Budapest főpolgármestere is. Nem félrevonulva, nem VIP helyen és nem az első sorban. Csak szimplán elvegyülve a többiek között, ez szimpatikus volt számomra.

Ki ne játszott volna már el azzal a gondolattal, hogy mit mondana Isten, ha ma eljönne közénk, egészen pontosan Magyarországra, egészen pontosan Budapestre? Az előadás ezt a gondolatkísérletet játssza végig nem kevesebbet vállalva, mint Isten szerepébe egyenesen Alföldi Róbertet helyezve, két arkangyala, Gábriel (Ivanics Tamás) és Mihály (Csiby Gergely / Kovács Máté / Varga Ádám) kíséretében. Az üzenet már ezen a ponton egyértelmű, hiszen Alföldit Istenné emelni minimum megosztó, és maga az előadás is kényes témákat feszeget. Nem finomkodik és nem seper szőnyeg alá semmit, nincsenek tabutémák, ezért garantált (s talán nyíltan ez is a cél), hogy mindenkinek lesz róla véleménye. Mint ahogy Istenről, vallásról, kereszténységről, vagy épp Alföldiről is van mindenkinek. A világnézet azon kérdések egyike (akárcsak a politika), amihez minden egyén viszonyul valamiképpen, senki nem úszhatja meg és nem vonhatja ki magát a felelősségvállalás alól. Pontosan ezért telitalálat a darab, mert olyan témákat tol az arcunkba, amire nem mondhatjuk, hogy minket ez nem érint.

Alföldi nem kevesebbre vállalkozik, mint –látva az emberiség életének haladását- új világrendet hirdet. A Mindenható megelégelte mindazt, ahogyan a dolgok alakulnak, és egészen újszerű módon próbál szót érteni az emberekkel. Szükséges mindez azért, mert bár ő lefektette a szabályokat a szent könyvekben már jó régen, de az ember valamiért egyre távolabb került attól, hogy ezeket a minimumszabályokat betartsa. Ennek jegyében új Tízparancsolatot hirdet (javított kiadás), megtartva egyet-kettőt a régi parancsolatokból, mégis új alapokra helyezve őket. Mindeközben végigveszi a sok borzalmat, fohászt, ami a világból felé árad és már rettenetesen fárasztja, helyenként untatja és méltatlankodik is emiatt.

Milyen ez az Isten? Szögezzük le, nem nyájas. Inkább elfogulatlan menedzser, aki próbálja kézben tartani a dolgait, de az ember valahogy kicsúszott a kezéből. Egyszerre humoros, fárasztó, haragvó, féltékeny, majd egy pillanat alatt vált halálosan komolyra, amikor azt kívánja éreztetni: gyerekek, innentől ez már tényleg nem vicc, szedjétek össze magatokat egyszer s mindenkorra, de most már tényleg. A hatalmas isteni monológ ugyan nem nélkülözi a bibliai alapokat, de bizonyos pontokon azért nem árt tudni, hogy nem helyettesíti azokat. Erős felvetés az eredeti kinyilatkoztatáshoz képest például annak elmesélése, hogy az első emberpár lehet, hogy Ádám és Zsombor volt. De lehet, hogy nem. Ezen a ponton biztos, hogy lesznek felszisszenő nézők. Az alternatív teremtéstörténet ismertetése mégsem öncélú. Felhívja ugyanis a figyelmet arra, hogy mind emberek vagyunk, egyformák. Szeretni érkeztünk a földre, úgy ahogy tudunk, és az Isten szemében nem lesz kevesebb, aki másképp szeret, ráadásul a Szentírásban is vannak kiskapuk, amiket jó, ha ismerünk. És hiába érkezett az ember a Földre, Isten szeme fénye, a teremtés koronája mégis a krumplibogár marad. Nem árt, ha ez eszünkbe jut, amikor önnön fontosságunkat és kivételezett helyzetünket hangoztatjuk.

Az este 80 perce nem csupán egyszerű monológ, a Mindenható igyekszik az együtt töltött időt interaktívvá tenni, ha már rászánta magát, hogy meglátogat minket. Bátran kérdezhetünk tőle, s így jutunk el a tyúk vagy tojás dilemmától egészen a háborúkkal, járványokkal, embertömegek halálával kapcsolatos súlyos kérdések felvetéséig. (Alföldi ide vagy oda, egy bizonyos Attila egy bizonyos Beregszászról annyira izgalmasnak találta a látottakat, hogy nyomban kérdezett is!) Annyit elmondhatok, hogy a válaszok nem megnyugtatók, ha vannak egyáltalán.

Isten az embert a maga képére és hasonlatosságára teremtette, ez az azonosság viszont nem az ember tökéletességében, hanem inkább az Isten tökéletlenségében manifesztálódik. Be kell látnia, hogy nem úgy sikerült minden, ahogy eltervezte. Bár kedvét leli az emberben, de onnantól kezdve, hogy az ember istent próbált játszani, a dolgok javíthatatlanul és visszavonhatatlanul elromlottak.

Az ember hozta az ilyen-olyan megkülönböztetésre jogalapot adó törvényeket, követ el minden ocsmányságot az Isten nevében és rá hivatkozva, pusztít, rombol, egyenlőtlenségeket, alá-fölérendeltséget kreál és hajtja az uralma alá a többi embert. Eszméket gyárt, azok égisze alatt jogot formál magának bármilyen mocskosságra. Kisajátít, leural, eltulajdonít, bezár, kisemmiz, öl. A Teremtő nem erre hívott minket! Ahhoz, hogy megértsük mindezt, a mindennapok magyar valóságából vett példákkal szemlélteti, mi az, amit helytelennek tart, ami bűn, a gyermekpornográfiától az országos korrupción keresztül az egyetemi autonómia megsemmisítéséig. Látnunk kell, hogy az ószövetséginél egy sokkal liberálisabb Isten áll előttünk (utalva ezzel arra, hogy ő maga is belátta: változnia kell), vannak viszont olyan alapvető minimumok, amikből nem engedhet. Még ő sem.

Megható része az előadásnak, amikor fiáról, Jézusról beszél atyai szemmel. Megosztja velünk a félelmét, miszerint 30 éves koráig ott legbelül puhánynak tartotta, ezért féltette az emberré vált fiát. Aztán az utolsó 3 év, és a kereszthalál világossá tette, hogy a fia mégis egy „faszagyerek”! Minket arra int, hogy fogjuk már fel az áldozat jelentőségét és a nagyságrendeket. Amikor sírunk és nyafogunk az Istenhez fordulva, pörögjön le előttünk, mit tett, mit vállalt és milyen áldozatokat hozott meg értünk. Ha ezek után is van kérdés, akkor… de nézzünk mélyen magunkba: ezek után nem lehet kérdés.

Saját kicsinyességét és féltékenységét is beismerve a Teremtő felidézi Ábrahám és Izsák történetét, mely az este másik tanulságos pillanata. Isten bevallottan kétségbeesett, hogy vajon Ábrahám valóban szereti-e? Ezért tette próbára őt, lehetetlent kérve tőle. Ám amikor látta, hogy Ábrahám hite annyira erős, hogy ezt a kérést is teljesítené, Isten megrendülten veszi tudomásul: ez a férfi tényleg szereti az istenét, mert a fiát is feláldozná érte, ha ő ezt kéri.

Az egyébként kifejezetten humoros, szenvedélyes darabban Alföldi, mint Isten rengeteget vívódik. Dühöng, kétségekkel küzd, kitörései vannak. Mintha nem tudna mit kezdeni az emberrel. Bár az előadásban direktben nem fedeztem fel, mégis arra a következtetésre jutottam, hogy az emberi szabad akarattal vannak problémái. Mintha nem mérte volna fel, mivel járhat az, hogy a szabad akarat ajándékát az embernek adományozta. Vagy legalábbis azt a részt nem gondolta végig, hogy az ember ezt a képességét nem csak jó, de kifejezetten rossz célokra is használhatja. Ezt nem is kell túlmagyarázni, nézzünk körül, miben élünk, hogyan sáfárkodunk a talentumainkkal. A Mindenható még csak feltételezni sem merte, hogy az ember nem érett a demokráciára és szabadságra. Maga az ember azonban minden erejével próbálja korlátozni ezeket. Ezt látjuk és tapasztaljuk az SZFE-től a járványokon és háborúkon keresztül a legvadabb diktatúrákig most, a 21. században.

Az Úrnak van azonban egy mesterterve. Létrehozza az Univerzum 2.0-át, megalkotja a tökéletes világot. És hogy velünk mi lesz? A válasz nem megnyugtató, de hogy mi az, azt az írásomban nem árulom el. Tessék megnézni és elgondolkodni rajta. Mert a darabnak ez a legfőbb célja. A huszonnegyedik órában vagyunk. Ha szétnézünk a világban, ahol élünk, kiszúrják a szemünket a jelek, a tendenciák és a rohanás a végzetünkbe. Az előadás egy nagy felkiáltójel. A felszólító módé. Pontosan ezért merész és provokatív.

A bemutató után kétféle nézői reakciót tudok elképzelni. Az egyik az értő nézőé, aki megfelelően dekódolja a helyenként valóban erős művészi megoldásokat és elfogadja azok szükségességét, üzenetét. Ő úgy megy haza, hogy már út közben átgondolja, mit és hogyan lehetne jobban, Istennek tetszően csinálni a mindennapi életben. A másik reakció a felháborodó: a kereszténységből és Istenből gúnyt űző, az Alföldiből Istent csináló, a Bibliát és Tízparancsolatot profán módon elferdítő előadást kiáltó reakció lesz ez. Az ebbe a csoportba tartozó néző és kritikus a Liberális Hüllőkeltető új Bibliájaként fogja aposztrofálni a darabot. Mivel azonban az Átriumba értő és nyitott közönség jár, a második reakciót inkább csak szándékos provokációk kontextusában tudom majd elképzelni. Ez is célt fog érni, hiszen segíti, hogy az előadásnak híre menjen, és olyan magasságokba emelje a nézettségét, mint amilyen a „buziságot ünneplőAz Őrült Nők Ketrecéé hosszú évek óta.

Drukkolok a színháznak és a stábnak, hogy az erős évadindítás után megmaradjon ez a lendület és nézői lelkesedés egyaránt. A színházat sújtó megannyi csapás és elvonás Alföldi utolsó Nemzeti Színházas éveit juttatta az eszembe. Akkoriban hasonlóan lehetetlen helyzetben kellett ütős előadásokat csinálni. Ő ezt akkor nem a művészi érték rovására valósította meg. Inkább leengedte a medencét és minimál díszlettel (esetleg kevés szereplővel) operált annak érdekében, hogy a darab lényege, a tartalom és mondanivaló még erősebben érvényesülhessen, csakazértis. Ugyanez az érzetem az Isteni végjátékkal kapcsolatban is. Egyszerűen szólva őrülten zseniális.

Kitekintésként a Jordán-Alföldi páros Az utolsó óra c. előadása sejlett fel bennem, melyet a Rózsavölgyi Szalonban játszik a két színész. Ott Isten létét boncolgatják a megrögzött ateista és a megtért pszichológus szemével. És ha már Nemzeti anno: az Angyalok Amerikában előadásban szintén Robi, mint főhős sétált a színpad elejére, mutatva a nézőtér felé az alábbi, akkoriban jelképpé vált mondattal: „itt hagyom nektek a mennyet”. Bevallom őszintén, kellemes csalódás számomra, hogy Alföldit egyre jobban mozgatja ez a téma. Bár kétségkívül rendhagyó és időnként explicit módon, de hat az emberekre. És abban is biztos vagyok, hogy az Úr ott a díszpáholyban kedvét lelte az Isteni végjáték bemutatójában.

Fotó: Lakatos Péter


A cikk egyedi olvasóinak száma: 1061


Vélemény, hozzászólás?

Specify Facebook App ID and Secret in Super Socializer > Social Login section in admin panel for Facebook Login to work

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük