A Radnóti Színház a közelmúltban mutatta be Robert Icke Oidipusz című darabját, mely Szophoklész drámája nyomán született. Az előadást Szikszai Rémusz rendezte. Nagy élmény volt számomra, mert egy igazán friss, eleven, izgalmas és megkapó előadás született. Megvan benne az általam rajongásig szeretett kettősség: egyszerre működik a humora, miközben nagyon súlyos témát dolgoz fel. Nem csak a mába ágyazott és ezekben a hónapokban még aktuálisabbnak és elevenebbnek ható politikai köret miatt szól nagyot ez az Oidipusz, hanem azért is, mert a Radnóti Színház igazi nagyágyúi játszanak benne: Kováts Adél és Pál András, mint Jokaszté és Oidipusz elviszik a hátukon a darabot, és én személy szerint nagyon örültem, hogy Pál Andrást ismét ilyen nagy és fajsúlyos szerepben láttam. Érdekes az ő kettősük, mert a szintén a Radnótiban látható sikerdarab, a Futótűz több szempontból is rokonságot mutat témájában ezzel az anyaggal, és szerepeik is hasonlóak benne.
Nem kevésbé emlékezetes László Zsolt alakítása. Ha rápillantunk a színlapra, megakadhat a szemünk azon, hogy ő Kreón, aki Jokaszté öccse, és egyben Oidipusz kampányfőnöke. Talán ez az első jel, amiből tudhatjuk, nem egy archaizáló anyagot fogunk látni. És hogy mennyire aktuális, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a darab címszereplője egy várva várt, igaz politikus, aki két év kampányt követően megnyerni látszik a választást. Ám a múlt árnyai visszatérnek és mindent felforgatnak. Szophoklész Oidipusz királyának modern adaptációja Upor László fordításában került színre. Ebben az izgalmas, kortárs változatban Oidipusz egy reményteljes politikus, aki teljes átláthatóságot ígér választóinak, ám a választás éjszakáján szembesülnie kell a múlt árnyaival egy olyan világban, ahol semmi sem az, aminek látszik.
Martin Márta Oidipusz anyjaként a puszta jelenlétével is emeli a darab fényét. A szemének csillogása, szavainak súlya és az, hogy mindenképp beszélnie kell a fiával, ám erre túl későn kap csak lehetőséget, mind baljós jelként borul a történetre. Schneider Zoltán Jokaszté testőreként, Berényi Nóra Blanka Oidipusz személyi titkáraként, Bálint András pedig Tiréziászként jelenik meg a darabban nagy, súlyos szerepekben. A Tiréziászt kísérő gyermek szerepében Szikszai Gáspár és Varga Frigyes látható.
A lassanként összeálló puzzle kulcsfontosságú elemeként a sofőr szerepében Gazsó György mesél emlékeket, melyek már sejtetik a tragikus múltbéli események megtörténtét, ám a főszereplők még próbálják elhessegetni maguktól a gondolatot, hogy nem minden úgy történt, ahogyan ők azt tudták korábban…
Egészen izgalmas Antigonét (Kozma Veronika), Eteoklészt (Kuttner Bálint) és Polüneikészt (Major Erik) ebben a történetben még gyermekként látni. Az irodalomtörténetből tudjuk, hogy később nekik is szembe kell nézniük nem kevésbé tragikus sorsukkal, ám itt ennek nem láthatjuk még jelét. Bájos, ahogy fiatalon lázadoznak, mit sem sejtve későbbi, érett felnőttkori lázadásukról, mely szintén tragikus véget ér majd. Ám az ő idejük itt még nem jött el…
Amellett azonban, hogy modern köntösben, választási környezetben látjuk a történetet, komoly fejtörést okozhat és különféle értelmezéseknek egyszerre adhat teret, hogy mi ennek a fájdalmas történetnek az üzenete számunkra? Mit viszünk magunkkal belőle egy nálunk is közeledő választás idején? Hiszen itt egy ember, aki tisztaságot és átláthatóságot akar, készen áll, hogy teljes traszparenciát teremtsen és magán kezdi a sort: kiterítené a lapjait a választól elé a legjobb és legbecsesebb szándéka szerint, ám pont ez okozza a vesztét. A múltjában olyan sötét foltok sorakoznak, melyekről sem ő, sem az általa legjobban szeretett és becsült ember nem tudott, és amely aztán sorsuk megromlását és végzetes hanyatlását idézi elő.
Utópisztikusan hangzik, hogy végre van valaki, aki tisztességesen, tiszta lappal akar politizálni. És tragikusan, hogy a sors, az eleve elrendeltség, az istenek, vagy valamilyen felsőbb erő nem teszi ezt lehetővé. Ha ez valóban így van, úgy eleve elrendeltnek tűnhet a reménytelenség és a kiúttalanság is. Ha a tisztaság nem győzhet, mert legjobb szándéka ellenére sem lehet tiszta, akkor mi marad a halandóknak kapaszkodóul?
Mit várhat az ember a sorstól, ha az a tisztességében és legjobb szándékában is megakadályozza? És miért teszi ezt? Maga Robert Icke is kérdéseket tesz fel a darab kapcsán: “Mit tegyünk, ha a hibákat tudtunkon kívül a múltban követtük el? Ha ezeket a hibákat nem lehet jóvá tenni? Mi a sorsunk? Amit a szüleink írtak? Vagy az istenek? Látjuk-e magunkat annyira, hogy képesek legyünk megállni, mielőtt túl késő lenne?”
Miközben néztem az előadást, többször eszembe jutott az egykori Tesla labor emléke. Az volt a Radnóti kísérleti helye, ahol hasonlóan merész, izgalmas darabok készültek olyan szellemiségben, amilyen ez az Oidipusz történet. Jót tett a lelkemnek és felszabadítóan hatott, hogy ilyen darabot láttam a nagyszínpadon. Ehhez az érzethez erősen hozzájárult a magyar szemnek sok elemében ismert és beszédes díszlet, mely egyrészt Zöldy Z Gergely munkája, a media desig és pártarculat pedig Varga Vincét dicséri. A jelmezekről Szelei Mónika gondoskodott. Az emlékezetes végeredményhez pedig elengedhetetlen a zseniális dramaturgi munka, amit Hárs Anna és Szikszai Rémusz vállaltak magukra.
Ami pedig az istenek akaratát illeti, az sokszor valóban kifürkészhetetlen. Tagadhatatlan, hogy sorsfordító idők előtt állunk mi is. És bár a végzetet nem kerülhetjük el, az mindenképpen fontos tanulság, hogy amit magunktól, a saját erőnkből megtehetünk, azt tegyük oda rendesen. Hátha ezúttal az ég is kegyes lesz az emberekhez…
Fotó: Dömölky Dániel
Oidipusz | nyílt próba
