Amikor Tartuffe előadás készül egy színházban, kicsit mindig összeszorul a gyomrom. Nagy általánosságban azt tapasztaltam, hogy jó kis nevetgélős komédiát látok ugyan, felismerem a sokszor szándékosan eltúlzott jellemeket, tudom, hogy távolról láttam már hasonlót az életben, de valahogy nincs közöm hozzá. Pedig Moliére jó emberismerő, és a művét kár volna csupán egy nagy nevetéssel elintézni.
A dunaújvárosi Bartók Színház mintha épp arra érzett volna rá, milyennek kell lennie annak a Tartuffnek, ami nem olyan, amit fent leírtam. Hanem olyan, amihez közünk lesz, és a jóízű nevetés mellett a döbbenet is az osztályrészünk lehet. Sokszor gondolkodom azon is, vajon mit üzen a színház egy új bemutatóval? Miért épp azt az előadást, és miért épp egy adott időpontban vesznek elő? A legtöbb Tartuffe esetén erre a kérdésre sem szoktam választ kapni. De a dunaújvárosi Tartuffe ebben is más. Új, friss, szabad, fergeteges, pörgős, sejtelmes és megdöbbentő, ízes nyelvű, kacagtató, és az üzenet, amit belém plántált a mában: jól figyelj arra, mit mondasz és mit teszel.
A komédia rendezője Őze Áron. Az ő munkássága eleve hívó szó és biztosíték arra, hogy az előadást érdemes megnézni. Pláne, hogy alkotótársakként olyan fantasztikus színészeket választott, mint Spolarics Andrea, Quintus Konrád, Kovács Vanda, Józan László, Kiss Attila, Holecskó Orsolya, Marjai Virág, Ivanics Tamás, Hajnal János, Szemán Béla, Gasparik Gábor, Horváth István és Palkó Panka.
Vas István fordításának felhasználásával az előadás szövegét Karácsony Ágnes készítette. És talán ez az egyik kulcsa annak az érzetnek, hogy ez a Tartuffe különleges helyet foglal el a szívemben. Ízes, míves és rimes a nyelvezet. Él. Nem archaizál, jól érthető, ezzel együtt vicces, tele van általam imádott szójátékokkal. Jó pár szófordulatnál Geszti Péter ugrott be, aki ilyen furmányos és telitalálat formulákat szokott hozni.
Ettől aztán nem csak maivá vált a darab, de a nyelvezet sajátos atmoszférát teremt a csak magyarul érthető és értelmes fergeteges poénoknak, amelyek nekem egytől egyig beégtek, és szinte büntetésként élem meg, hogy nem mesélhetem el őket. Ám nem csak a szójátékok, de a jelenetek fordulatai is felrobbantják a nézőteret, amikor például azt ábrázolják az alkotók, amilyen formában egy mai, fiatal pár tagjai kibékülnek egymással egy kiadós veszekedés után. Nem, nem az lesz a megfejtés, amire elsőre gondolnánk…
Ördögi szenteskedő. Nagy játékos. Zsarnoki cselszövő. Moliére (Jean Baptiste Poquelin) egyik legismertebb, legtöbbet játszott műve a Tartuffe. 1664-ben mutatták be Párizsban. Bár XIV. Lajosnak is tetszett, az egyház felháborodott, ezért évekre betiltották az „álszentek darabját”. Persze a gátlástalan, törtető Tartuffe képmutatása, képessége mindenki manipulálására, átejtésére – korokon, társadalmakon átívelő. Így megy ez 360 éve, amióta a szerző befejezte a művét. Csakhogy Moliére taktikus író: nála nem csak Tartuffe az álszent, aki az erkölcs nevében valójában mindenkin átgázol, hogy hatalmat szerezzen magának. Orgon házában – ahol játszódik a történet – még elég sokan farizeusok a maguk módján. Tartuffe leleplezésével sok minden más is lelepleződik. Hiszen ahhoz, hogy Tartuffe létezni tudjon, szükség van a közegre, amely befogadja őt.
A helyszín, a színházépület patinás, a kertje hívogató. A nagy színpad és a lépcsőzetesen kialakított nézőtér is kellemes meglepetés. Jó ízlésről árulkodik a hely. És vigyáznak rá. A közönség hálás volt a remek produkcióért, és érezhető, hogy Dunaújvárosban kiemelten fontos közösségépítő erővel bír a színház. A teátrum egészén és a Tartuffe-rendezésen is érezhető az odaadó figyelem és a jószándék, amivel az alkotói csapat a közönséghez fordul.
A darabban a prímet egyértelműen Quintus Konrád és Józan László viszik. Quintus Konrádot orgánuma szinte predesztinálja erre a szerepre. A teljes beleélés, a becsapottság, az álszentség áldozatának tökéletes lenyomatát adja a színpadon. Józan László pedig minél szélsőségesebben alakít egy karaktert, annál jobban rajongunk érte. Szeretem benne, hogy miközben egy nyugodt, konszolidált, megnyerő ember, olyan őrülten zseniális és szélsőséges figurákat alakít a színpadon, és olyan utakat jár be az előadás közben, amelyek külön-külön is vastapsot érdemelnek, és ezt meg is kapja a darab közben és a végén is.
Kovács Vanda erős jellemként van jelen végig a darabban, ő próbálja helyére tenni a teljességgel kizökkent férfinépet. Marjai Virág Dorine-ként üde színfolt, intézi a káosz felszámolását legjobb tudása szerint. Spolarics Andrea már az előadás első percében tarol, ezzel adva egy nagyon erős felütést a történetnek. Ezúton is szeretném megerősíteni viszont, hogy amit az előadás elején kér a nézőktől, azt szíveskedjenek komolyan venni és betartani.
Ivanics Tamás Damisként hideg fejjel, lázadó vérrel, az igazságtalanságok ellen zsigerileg titalkozó szívvel dinamikus karaktert alakít, és végig drukkolunk neki, hogy az elszenvedett igazságtalanságokért igaz kárpótlást kapjon.
Ők és mind a többiek remek csapatot alkotva vívták ki a közönség hangos és szűnni nem akaró elismerését, és Dunaújváros vasárnap délutáni csendjét hangos taps törte meg. Az előadáson érezhető, hogy egy nagyon jó pillanatban kipattant szikrából és szerelemből született. Remek együttállások eredménye, hogy ilyen csodás társulattal, a legjobbkor került bemutatásra, és biztos vagyok benne, hogy velem együtt sokan mások is hírét viszik közel és távol. Ide vissza kell térni!
Fotó: Ónodi Zoltán
