Többszörös ünnep volt a Rózsavölgyi Szalonban április 11-én, A Magyar Költészet Napján, József Attila születésnapján. Ez a nap ugyanis a Rózsavölgyi Szalon születésnapja is, az idén a tizenkettedik. Isten éltesse és tartsa meg még nagyon sokszor tizenkét évig őket! Felemelő élmény volt ennek a különleges estének a részesévé válni. Igazi ünnep volt. A kedves megemlékezés, a finom pezsgő és a tripla csokitorta mellett egy premier is feledhetetlenné tette ezt a neves alkalmat. David Elridge: Bármit mondhatsz című darabjának magyarországi bemutatóját láthatta a közönség.
Bevallom őszintén, én ezen az estén döbbentem rá, hogy egy love story-nak is milyen sokféle színe és árnyalata lehet. A színlapot elolvasva világos volt számomra, hogy a történettel dolgom lesz, hiszen általam is jól ismert és átélt generációs nehézségről mesél. Azt viszont nem tudtam előzetesen eldönteni, hogy egy könnyed, szórakoztató, feltétlenül happy end-del végződő darabot fogok-e látni, ahol a szerelem mindig és mindent legyőz, és a nő meg a férfi egymás karjaiba borulva boldogan élnek, míg meg nem halnak – vagy valami egészen mást?! Persze a könnyed sztorik is számtalan izgalmat, tanulságot és összekacsintást hozhatnak, megkönnyíthetik a szerelmes mindennapok nehézségeit pusztán azzal, hogy ismerős helyzeteket elénk tárva tudatják velünk: nem vagyunk egyedül.
De ebben a történetben valami egészen más van. Az a fajta torokszorítás, ami nem összekacsintósan, sokkal inkább fájdalmasan lehet ismerős. Azok a legbensőbb történeteink köszönnek ránk, vagyis inkább ránk rúgják az ajtót, amikről nem hittük, hogy másokkal is megtörténhetnek, mert annyira egyedinek, érthetetlennek, megmagyarázhatatlannak éltük meg őket a saját életünkben. Ezen az előadáson a könnyeket csak az fékezheti, hogy szemben is nézők ülnek és uralkodunk magunkon. Másrészt viszont a torokszorító érzést erősíti, hogy a többiek arcát pásztázva látjuk, hogy mindenkinek köze van a látottakhoz, és ugyanazokkal a könnyekkel kínlódunk. Mert ez nem egy könnyed love story. Szerelmes történet, de a hardcore fajtából. Az este végén zenei hasonlat jutott az eszembe: olyan volt ez a darab, mint egy melankolikus zeneszám: a szívünkbe markol és ki is tép belőlünk egy darabot, de még így, hogy fel is szakít bennünk valamit, így is csodaszép, fülbemászó és gyönyörű a dallama.
Gary (Schmied Zoltán) úgy érzi, mindent megad a családjának. Értük dolgozik állandóan, ügyfeleivel is ezért jár el golfozni, meccsekre. Maggie (Kovács Patrícia) magányosnak és elveszettnek érzi magát a házasságukban. Nem tudja, mit akar, csak azt, hogy képtelen így folytatni. Két középkorú ember. Egykor elkötelezték magukat egymásnak, a hétköznapok sűrűjében azonban egyszer csak elsodródtak egymástól. Mások már a vágyaik, mások a céljaik. Hajnali 4 óra, egyikük sem bír aludni. Eljött az ideje egy őszinte beszélgetésnek. A konyhában, miközben a gyerek az emeleten alszik, mérlegre kerül a házasságuk. Vallomások, vádak, önvádak. Másfél óra alatt többet tudnak meg egymásról, mint az elmúlt másfél évtizedben. De mennyi őszinteséget bír el egy házasság? Hogyan tovább? Visszatalálhatnak még egymáshoz?
Dicső Dániel rendező sokadjára dolgozik a Szalonban. Szeretem látni, mennyire mélyen érdeklik őt az emberi kapcsolatok, az egyáltalán nem triviális mindennapi helyzetek. Rendezéseivel az emberi viszonyokat vizsgálja, és mindig új nézőpontból. Hol lazábban, hol nehéz sorsokon keresztül. Egy azonban közös a munkáiban: árad belőlük az ember szeretete. Minden hibával, esendőséggel, ballépéssel és csetlő-botló vonással együtt is mérhetetlenül szereti az embert, és nekünk, nézőknek is olyan történeteket mutat meg, amikben magunkra ismerünk, megtisztulunk, és elindulhatunk azon az úton, hogy holnaptól legalább néhány apróságot jobban, figyelmesebben, emberségesebben csináljunk. Az előadás dramaturgja és fordítója Hárs Anna, a jelmezeket Cselényi Nóra tervezte, a nehéz beszélgetés díszletét és különleges, konyhai terét Enyvvári Péter álmodta meg.
A katarzist részben az okozza, hogy 4-5 olyan mondatot számoltam meg a darabban, amit ugyanezekkel a szavakkal, szó szerint én is kimondtam már ugyanígy. És ezek nem közhelyek, nem triviális mondatok. Nem azok a mondatok, amik minden háztartásban előfordulnak. Hiszen az alaphelyzet sem olyan. Itt egy egészen különleges, ritka, súlyos, szívszorító és kíméletlen egymás szemébe nézés történik. Őszinte, fájdalmas. És valljuk be: nem annyira jellemző rank a nyílt, egyenes, minden mellébeszélést nélkülöző kommunikáció. Ebben mi valahogy nem vagyunk jók, és isszuk is a levét ennek mind a magán-, mind a közéletben. Gary és Maggie története mégis a mienk. Vagy azért, mert vettük már valaha a bátorságot, hogy vállalkozzunk egy ilyen beszélgetésre, vagy velünk folytattak már ilyet mások, vagy csak tudjuk és érezzük, hogy ezt a helyzetet nem lehet más értelmes módon kezelni. Azt is felfedeztem, hogy a nyers és kíméletlen őszinteség mellé egy-egy pillanatban bizony vastagon beszűrődik a manipuláció is. Talán ösztönös reakció lehet ez olyankor, amikor végérvényesen kicsúsznak a kezünkből a dolgok. És ha már itt tartunk: ha a másik ember csusszan ki a markunkból, akkor talán a birtoklási vágyunk tárgyát féljük elveszíteni? Fentiekkel arra próbálok rávilágítani, hogy lélektanilag is rendkívül összetett és szövevényes egy ilyen helyzet.
A küzdelem amúgy egyenlőtlennek tűnik. Mert míg Maggie hosszú évekig cipelte magában azokat a mondatokat, eseményeket, reakciókat, ártatlannak tűnő mismásolásokat, amik a végzetes mondataihoz vezettek, Gary teljesen meglepődik. Kedvesen esetlen, ahogyan Schmied Zoltán Gary szerepében megpróbál kitérni Kovács Patrícia, azaz Maggie mondatai elől. Megpróbálja megúszni, elmenekülni, kihátrálni a helyzetből. Volt régen egy reklám, amiben a szereplő a fülét ütögetve jelezte, hogy nem hall semmit abból, amit mondani akarnak neki, nem vesz róla tudomást. Gary ilyen. És épp ez adja a történetük legfőbb szomorúságát. Nem ugyanott tartanak. Maggie valaminek a végén van, és csak ekkor szól. Gary meg csak ekkor jut el ugyanennek a valaminek az elejére. És esélye nincs felvenni a fonalat, utolérni a nő gondolatmenetét, mert már készen kapott egy döntést, amiből úgy tűnik, nincs kiút.
Sorra veszik az egész életüket, ízekre szedik a közös útjukat, benne minden kis hazugsággal, lemondással, áldozatvállalással, kompromisszummal, elfojtott vágyakkal, elnyomott önmegvalósítással, női és férfi szerepekkel, tankönyv szerinti életutakkal és a szembejövő valósággal. Teszik mindezt hol nyugodtan, hol dühtől tajtékozva, csapkodva, törve-zúzva. És nem véletlenül használtam a hardcore love story kifejezést: az előadásban ténylegesen és valóságosan jelennek meg a drámai, törős-zúzós jelenetek, és ez külön említést érdemel, mert egészen biztos vagyok benne, hogy rengeteg aprólékos és mindenre kiterjedő figyelmes és körültekintő munka van abban, hogy ezt a bizonyos jelenetet sérülés nélkül, de teljesen valóságosan játsszák el a színészek.
Kísérleteztem a darab címének az értelmezésével. Mennyire beszédes ez a “Bármit mondhatsz”. Jelentheti azt, hogy most már bármit mondhatsz, úgyis minden eldőlt, és ezt már nem lehet visszacsinálni. De jelentheti azt is: bármit mondhatsz, a lényeg, hogy mondj valamit, bármit, ami visszavihet minket egymáshoz. Ahogy konkrétan meg is fogalmazódik Maggie részéről az ölelés igénye és annak hiánya. Ami aztán egy harmadik megjelenéséhez vezetett és innen válik szinte tragikussá maga a történet.
Meddig megbocsáthatók a bűnök? Meddig lehet elmenni, hogy a másikat, aki szeret minket, ne alázzuk és ne semmisítsük meg szerelmében, méltóságában és emberségében? Létezik-e barátság nő és férfi között? Mivé válik a közösen felépített élet, ha az egész alól kihúzzák a talajt, és mi marad utána? Meddig tart az őszinteség és hol kezdődik a társunk megsemmisítése? Lehetséges-e ebben középút? Visszatalál-e egymáshoz ez a két ember? Volna-e egyáltalán értelme visszatalálniuk egymáshoz?
Mindannyiunk számára ismerős kérdések ezek, de ahányan vagyunk, annyiféle választ adunk rá. Egy ilyen előadástól is azt várjuk epedve, hogy mondja meg a tutit, adjon receptet, hogyan kell kezelni az ilyen helyzeteket? Ám a jó színház nem válaszokat rág a szánkba, viszont segít feltenni a megfelelő kérdéseket. És a Rózsavölgyi Szalon nagyon, nagyon jó színház.
Kovács Patrícia szívszorítóan játssza a válságba került női szív valamennyi dilemmáját. A nőt, aki hosszas vívódások után, újra és újra végiggondolva az életét meghoz egy nehéz döntést, melyhez úgy tűnik, tartani fogja magát, és ez kölcsönöz a személyiségének egy áttörhetetlen ridegséget és behozhatatlan távolságot. Schmied Zoltán arcán és szemében a kezdeti menekülés után az értetlenség, a lefagyás, az okkeresés jelenik meg. A kész tények elé állított férfi tehetetlensége. Szerintem óhatatlan, hogy az egyik, vagy a másik szereplővel jobban azonosuljunk, ha átéltünk már ilyen helyzetet. Én Gary mondataival, reakcióival és kérdéseivel tudtam nagyon menni, és Schmied Zoltán annyira meggyőző ebben a szerepben, hogy egyszer azon gondolkodom: én vajon mit mondanék adott helyzetben, pár perccel később meg már tanácstalanul azt várom: ő vajon hogyan reagál férfiként bizonyos női mondatokra.
Sem az alaphelyzetben, sem a beszégletésben, sem a történtekben nincs trivialitás. Egy nem ritka, ám kifejezetten egyedi szituációt kell a két színésznek feldolgoznia, és ezt hitelesen eljátszani. Nehéz, irdatlan sok melót igénylő feladat lehetett ilyen csodálatos minőségben ezt az előadást összerakni, és nem kisebb munka estéről estére újra végigcsinálni. Őszinte, szívből jövő elismerés illeti az alkotókat, és külön köszönet is jár azért, hogy a Rózsavölgyi Szalon születésnapján egy ehhez az alkalomhoz tökéletesen illő színvonalú, rendkívül szép előadást hoztak össze. Még sok ilyet kérünk és kívánunk. És ha én is bármit mondatok, akkor az a szívből jövő gratuláció, és hogy boldog születésnapot kívánok a Rózsavölgyi Szalonnak!
Fotó: Kallus György
