h.ml.t – Lenni, vagy menni

A Budaörsi Latinovits Színház elképesztően erős évadott hozott össze. Egymást érték az új bemutatók, és mind nagyot szólt. Nem tudnak hibázni, és ennek meg is van a hozadéka: áramlanak a nézők közelről és távolról. Én például két várost is átszelek, szinte heti rendszerességgel, de van hogy hetente többször, hogy lássam a társulatot, és a művészeti munkát, ami ebben a színházban zajlik.

Az idei évad utolsó bemutatója egy Hamlet, azaz jelen esetben h.ml.t előadás, melyet Aföldi Róbert rendezett. Láttam már tőle Hamletet, és ezúttal is nagyra értékelem a végeredményt. Jó látni, hogy ugyanazzal a darabbal különböző időszakokban mennyire másképp, mindig megújulva lehet beszélni. Alföldi Róbertnek egészen kivételes antennája van Shakespeare-re. Új rendezői koncepciója a budaörsi társulatban termékeny táptalajra talált, és egyszer sem jutott az eszembe, hogy a korábbi Hamlet rendezéseivel összevessem az újat.

Beszélni márpedig van miről. Adott egy fiatal férfi, akinek az apja meghalt, az anyja pedig szinte azonnal újból férjhez ment. Gyanús. Hamletben zavaros indulatok dolgoznak, és miközben kétségbeesetten próbál beszélni arról, amit érez, hirtelen olyan helyzetben találja magát, amiből nem látszik kiút. Jó lenne kiszállni pedig, és elmenni innen messzire, mert ha maradunk, abba csak beleőrülni lehet. Beszélgetni kéne, de nincs idő, nincs energia, hogy jobban odafigyeljünk egymásra. Ennek pedig – sejthetjük – nem lesz jó vége.

Friss, ropogós és hangos ez a Hamlet. Miközben a máról, a fiatalok nyelvén beszél, jól követi az eredeti történetet. Az események sodrását és lélektanát olyan formában teszi magáévá a darab, hogy kortárs színműként tekintünk rá végig. A mai generáció Hamlet-élménye talán éppen az, hogy egy, a szüleik által örökül hagyott zűrzavaros világban kellene megtalálni a helyüket. Csakhogy ez nem könnyű egy korrupt, szétlopott és széthazudott országban, ahol a nagy elődök az önmaguk túlélésén és érvényesülésén kívül a világon semmi mással nem foglalkoztak. Abban a disznóólban pedig, ami az utódokra maradt, nem történhet más, mint hogy forrnak az indulatok, gyűlik a mások elhibázott döntései okozta elrontott élet feszültsége, és kétségbeesve keresni kell egy szelepet, ahol ezt a sok értelmetlen indulatot, rossz döntést, igazságtalanságot és kiút nélküliséget le lehet vezetni.

Aki azzal kapcsolatban, hogy miért éppen a Hamletet viszi színre Budaörsön, Alföldi Róbert néhány hónappal ezelőtt elmondta: “Mert itt van ez a valóság, ami kialakulóban van, vagy már kialakult Magyarországon. Látva ezeket a srácokat, akik néha felemelik a szavukat, akik vagy megpróbálnak elhúzni innen, vagy megpróbálnak változtatni azon, amiben élnek, azon, amit a felnőttek, a szüleik generációja vagy a hatalom összehozott nekik, és azt gondoltam, hogy ezzel az előadással nagyon erősen lehetne itt beszélni valamiről. (…) Idealista vagyok abból a szempontból, hogy a színház valamelyest talán tud változtatni a világon. Azért vizsgálsz valamit közelebbről és mélyebben, mert azt gondolod, hogy ha felmutatod ezt a vizsgálódást, abból talán néhányan okulnak. Na nem társadalmilag, mert bárcsak hihetnék abban, hogy egy színházi előadás előidézhet társadalmi változásokat, de ha már csak két-három ember gondolkodását vagy nézőpontját egy kicsit is meg tudod változtatni, vagy lehetőséget teremtesz neki arra, hogy egyáltalán fel merjen tenni magának kérdéseket egy olyan világban, ahol a kérdések már nem adekvátak, és ha valaki kérdez, az hazaáruló, akkor ezért már megéri ezt csinálni.”

Bár az előadás jól követi az eredeti történetet, az elején és a végén láthatók különösen meglepő fordulatok. A nyitó jelenet már önmagában egy erős felütés. Aztán az “Öreg” (Bregyán Péter) megjelenése, a történet végén pedig Fortinbras rendhagyó színre lépése ad igazán egyedi, alföldis keretet a h.ml.t-nek.

A címszereplő Fröhlich Kristóf. Minden idegszálával osztozik Hamlet sorsában. Anyja, azaz Gertrud szerepében Pelsőczy Réka látható. Az anya-fiú szerep nem idegen tőlük a Budaörsi Latinovits Színház színpadán, hiszen a Beszélnünk kell Kevinről című előadásban ugyanez a felállás. Viszont teljesen más a kapcsolódás, a viszony, az alaphelyzet, és az egymáshoz való hozzáállásuk is. Fröhlich Kristóf remekül hozza a tanácstalan, dühös, út- és igazságkereső fiatalt, aki vissza akarja zökkenteni az időt. Minden áron meg akarja érteni, amiben él, és azt, hogy hogyan került ebbe a helyzetbe. Érvényre akarja juttatni a maga igazát és helyet követel az egész generációjának is az ég alatt. De milyen eszközei vannak erre?

Pelsőczy Réka Mertz Tiborral (aki Claudiust játssza a darabban) remek párost alkot. Valószínűleg már nagyon vártam, hogy Mertz Tibort új darabban lássam, de az ő Claudius-a első érzetre nem az a velejéig gonosz, minden hájjal megkent gyilkos, aki iránt haragot és ellenszenvet lehet érezni. Sokkal inkább diplomatikus demokratának tűnő vezető, aki látszólag megértésre és kompromisszumokra törekszik. És ez sokkal veszedelmesebb. Mert ördögi terveket forral és testvére hidegvérű gyilkosa, ám ezt nem látjuk. Amit látunk, az alapján inkább politikusfigura, aki jól tudja, hogyan kell a lapokat keverni a saját érdekei szerint. És nem számít, ha közben romba dől minden és mindenki. Ugye ismerünk ilyet?

Polonius szerepében Takács Katalin üdítő. Szeretnivalóan harsány, és ő sem hagyja ki a ziccert, amit a Budaörsi Latinovits Színház másik, általa játszott előadása kínál fel neki. Böröndi Bence Laertes-e szintén a saját igazát keresi. Lelkileg talán az ő karakterét terheli meg a legjobban, hogy itthagyta az országot valahogyan, és egészen más viszonyok közé tért haza. Amit lát, amiatt azonnal elégtételt követel. De vajon jól méri-e fel, ki a valódi bűnös, avagy Hamletre, a bűnbakra haragszik? Vajon az előretolt személyek-e a valódi felelősök, vagy feljebb kell keresni az igazi bűnöst? Ugye ilyet is láttunk a kis magyar valóságunkban, nem is olyan régen…

Ophelia szerepében Szőts Orsi az általam eddig látott legbátrabb játékát mutatja meg a darabban. Miközben nőiségről, női szerepekről és ennek csorbulásáról és torzulásairól mesél, egészen lemeztelenedve kiszolgáltatottá és épp ezáltal tragikus sorsú szereplővé válik. Korunk legnagyobb problémáinak egyikét feszegeti, egészen szélsőségesen megmutatva, mi is a valódi tét. És hogy ideje lenne már szemet nyitnunk és szintet lépnünk az egyenjogúság és a nőiesség védelme érdekében.

Horatio (Sas Zoltán), Marcellus (Juhász Vince) és Bernardo (Rákos Olivér) Hamlet kísérői és támaszai a történetben. Épp úgy próbálják képviselni, mint megfejteni őt. Közülük Horatio hangsúlyozottan és kiemelten kedves Hamlet számára. Talán még Ophelia-nál is kedvesebb…

Rosencrantz vagy Guildenstern szerepében Chován Gábor és Hartai Petra, vagy Hartai Petra és Chován Gábor üde színtoltjai a darabnak. Tanulságos, hogy még maguk sem tudják, melyikük kicsoda, így jól manipulálhatók (kedvezve ezzel az uralkodónak), Hamlet viszont azonnal átlát rajtuk.

Kiemelkedően jól működik a “színház a színházban” jelenség az előadásban. Számomra mindig extra hatásos, amikor a színészek civilt játszanak, mert legalább olyan érdekes, mint fordítva. Szintén külön említésre méltó Laertes és Hamlet párbaja, melyet nagyon komoly és szakszerű felkészülés előzött meg a próbaidőszakban. Az ajánló meg is emlékezik a budaörsi Szurka-Piszka Vívó Sportegyesületről, akik aktívan segítették ezt a munkát.

Meglepő módon az előadás első fele egészen könnyed. Remek a humora, jól működnek a modern köntösbe bújtatott jelenetek és kiszólások, hatásosan szólalnak meg a zenei betétek (a zenei szerkesztő Fröhlich Kristóf!), friss és felszabadító a darab. A történet előrehaladásával válik egyre súlyosabbá, nehezebbé és hangosabbá. Fontos is a játék a hangulatokkal, hiszen magát a történetet ismerjük. A fő kérdés inkább az, hogy hogyan jelenik meg a kiindulópont és a végkifejlet közötti út a színpadon. Ebben az erős rendezői koncepció mellett oroszlánrésze van a szöveg friss fordításának (Forgách András munkája, melyben Vörös Róbert konzultánsként vet részt), a dramaturgiának, mely Bíró Bence érdeme, a kortárs jelmezeknek és díszletnek (Kálmán Eszter), és különösen nagy szerep jut a világításnak is (Sokorai Attila).

És bár korábban azt mondtam, tudatosan kerülöm az összevetést a korábbi Alföldi Róbert rendezte Hamlet előadásokkal, egy közös mégis van bennük: ezt az új h.ml.t-et is sokszor fogom újranézni, akárcsak a korábbiakat. Budaörs nagyon erős évadot zárt, és már most kíváncsian várom, mit tudnak még kitalálni, hová lehet ezt még fokozni?

Fotó: Borovi Dániel

4

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.