A monodrámák kiemelt helyet foglalnak el a szívemben, hiszen egyetlen színészre hárul a feladat, hogy egész este magával ragadja a közönséget. Talán nem túlzás a legbensőségesebb színházi kapcsolatként aposztrofálni ezt a helyzetet, hiszen az elbeszélő pontosan tudja, hogy miatta érkeznek a nézők, rá kíváncsiak. Nincs tehát mellébeszélés, sem osztott felelősség, egymaga kell, hogy helytálljon. Ha ebben a helyzetben ráadásul nem egy könnyed, szórakoztató estét kell levezényelnie, hanem egy csontig hatolóan fájdalmas és nehéz történetet mond el úgy, hogy abba a saját lelke is újra meg újra belesajdul, az minden elismerést megérdemlő teljesítmény.
Ezt teszi Lovas Rozi a Loupe Színházi Társulás legújabb bemutatójában, a Lányok, fiúk című darabban, melynek rendezője Horváth János Antal. A szinopszis stand-up tragedy-ként definiálja a műfajt. Dennis Kelly jellemző írói eszköze a késleltetés, a feszültség fokozása, a kiszámíthatatlan fordulatokra építő hatáskeltés, mely itt is érvényesül. Egy nő áll előttünk és meséli el az életét. A bohém fiatalságát, amikor két végéről égette a gyertyát. Lovas Rozi olyan elevenen, beleéléssel és ízes megfogalmazással mesél erről a korszakról, hogy bennem –aki egy nemzedékbe tartozom vele– feltámadt a nosztalgia a régi szép idők iránt. Aztán persze megjelennek ezen életmódnak az árnyoldalai is, és a mindannyiunk előtt előbb-utóbb kirajzolódó határ: eddig és ne tovább, változtatni kell.
Ekkor toppan be a nő életébe a mindent elsöprő, megkérdőjelezhetetlen és elemi erejű szerelem. A férfi, akire vágyik és teljes szívével akarja őt, aki nélkül nincs tovább élet. Innen már együtt mennek tovább az úton, és a nagy könyv szerint következik a házasság, aztán jön a két gyerek is. Remekül kiegészítik egymást ők ketten, álomszerűnek tűnik ez az idill, és csupán néhány aprónak tűnő puzzle darabka van, ami nem igazán kerül a helyére a képen, de mivel a szeretet ereje látszólag mindent felülír, nem foglalkoznak a korai figyelmeztető jelekkel, vagy azzal, amiben másként gondolkodnak az élet dolgairól. A férfi a jég hátán is megél, mindent megold, minden helyzetben feltalálja magát. A nő kiteljesedik, minden támogatást megkap a párjától egészen egy bizonyos pontig…
Aztán jön a reccsenés. A lassú leépülés. Az érthetetlen és felfoghatatlan, súlyos változások. Kezd valahogy minden szétcsúszni. A nő kétségbeesetten keresi és megpróbálja megtalálni az okokat, de zátonyra fut. Gyanúja nem igazolódik be, csak még jobban felgyorsítja a pokol felé száguldó történéseket.
Mi történt? Hol van a férfi? Mi változott meg? Mi a valódi oka a kapcsolatuk megromlásának, az egy éve tartó lejtmenetnek? Mi zajlik, amikor a férfi befejezi a csendes tervezgetést, és leér a lejtő aljára?
A történet rettenetes végkifejletének kulcselemei a hatalom és a kontrollvesztés. És a mindent megsemmisítő pusztítás, ahová ez vezet. A legszomorúbb talán annak a felismerése, hogy mindannyian ismerjük ezt a történetet a közelebbi, vagy távolabbi ismeretségi körünkből. Sokkal több család érintett az előadás által elmesélt tragédiában, mint azt elsőre gondolnánk. És ha körülnézünk az utcán, belenézünk a szemekbe a villamoson, látjuk az embereket, ahogy napról napra csúsznak lefelé, magukban motyognak, kilátástalan dühüket elfojtani próbálva kivárnak és terveznek, és egyre többen lesznek.
Nekem személyes érintettségem ugyan nincs ilyen történettel, de a várost, ahol lakom, pár éve megrázta egy ugyanilyen eset. Sokat gondolkodtam azon, hogy egy olyan országban, ahol az állam pénzt ad a gyerekek darabszámának növeléséért, de nem törődik oktatással, egészségüggyel, tisztes megélhetést és jövőt biztosító munkahelyek meglétével, ott milyen lesz majd az élet? Hogyan néznek majd szembe a kilátástalansággal a lányok és a fiúk?
Lovas Rozi szenvedélyes, elragadó előadása valóban mély, lélekbe hatoló. Az önfeledt bulizásról szóló könnyed mondatai épp úgy visznek magukkal, mint a poklok legmélyebb bugyrának fájóan részletes és kínzó feltárása. Tisztelem és a legnagyobb elismeréssel fordulok felé ezért az előadásért. Nem csak azok élhetik át a történetet, akik a való életben is találkoztak már hasonló esettel. Mindannyian empátiával fordulunk a nő felé, és ha kellően figyelmesek vagyunk, magunkkal vihetjük azokat a korai figyelmeztető jeleket, melyek segítenek felismerni, ha baj van, ha menekülni kell. Bár Rozi a történet során konkrétan meg is nevez ilyen menekülési pontokat, azok egy részét mégis inkább a lelkünkben érezhetjük majd.
A Loupe Színházi Társulás küldetése, hogy olyan előadásokat hoznak létre, amelyek korunk Európájának és azon belül Magyarország égető társadalmi problémáit, kibeszéletlen tabutémáit dolgozzák fel, univerzálisan értelmezhető, érzelmileg átélhető, közvetlen módon. A Loupe szó nagyítót, prizmát jelent. Céljuk, hogy a színház eszközein keresztül olyan témákat nagyítsanak fel, helyezzünk előtérbe, amelyekről a hétköznapokban könnyebb lenne nem beszélni.
A Loupe honlapja szerint –a többihez hasonlóan– ez az előadás is járja majd az országot, így nem csak Budapesten lehet vele találkozni. Fontos ez a misszió, el kell vinni ezeket a történetet minél több emberhez. A színháznak ez is feladata. És ha csak egy kicsit jobb hellyé válhat ettől a világ, már megéri a küzdelmet.
Fotó: Gordon Eszter
