Határátlépések – a színház újraindul, nincs megállás!

Spread the love

Sokat gondolkodtam a vírushelyzet fizikai és lelki bezártságában, elvágva azon dolgok jelentős részétől, melyek szenvedéllyel és erővel töltenek fel –legyen az színház, vagy épp koncert- hogy vajon hol a határ? Meddig bírom? Bírni fogom? Közben követtem a járvány napi eseményeit, a csendet, a híreket, köztük kiemelten a színházakkal, színházi intézményekkel kapcsolatos aggasztó fejleményeket. Néha elindult bennem, hogy azért is írni fogok. Ha nincs is színház a megszokott formában, majd készítek Zoom interjúkat színészekkel, összeszedem a legfontosabb híreket, egy helyre gyűjtöm az online előadásokat. Aztán végül nem tettem meg. Más utat választottam. A kivárást. Tudom, struccpolitika talán, de elértem a határaimat, elcsendesedtem kicsit, és reménykedve a változásban, vagy legalább a színházi élet újraindulásában úgy döntöttem, kivárom a végét és a megszokott színvonalon, valódi, hús-vér előadásokról fogok írni ezután is, ha majd a színházba is visszatér az élet.

Amikor már látható volt, hogy van remény az újraindulásra, azon merengtem, melyik legyen az az előadás, ami igazán jelképe lehet ennek a színházi restartnak. Akkor jött velem szembe a Határátlépések, az Orlai Produkciós Iroda legújabb bemutatója. Mivel magam is a megszokottnál jóval több határt léptem át, vagy épp állítottam vissza az elmúlt gondterhelt és merőben rendhagyó hónapokban, elhatároztam, hogy megadom a módját, és afféle ünnepélyes kezdésként ezt az előadást tekintem meg a március óta tartó kényszerszünet után elsőként. Jó választás volt! Nem csak a téma, de a helyszín miatt is. A Városmajori Szabadtéri Színpadon néztem meg a budapesti előbemutatót, és ez már önmagában a szabadságot jelképezte számomra. Gyerünk vissza a színházba, a szabad levegőre! Mivel az előadás nagyon személyes hangvételű, így talán az írásomban is a szokásosnál több szubjektivitást engedek meg magamnak, ez így fair.

Az első érzetem már a kezdő percekben az volt, hogy a színészek is nagyon várták már a találkozást a nézőkkel. Lubickoltak a szerepeikben, tele élettel, hálával, hogy végre újra azt tehetik, amit szeretnek. Élő közönség előtt, élő nevetésért és tapsért játszottak. És már észrevétlenül át is csúsztunk a darabba. A mindennapi, mindenki előtt ismert gondok világába. Ahol ömlik ránk a teljesítményre hergelés, ahol macsónak, szépfiúnak, hősnek kell lenni, aki jön, lát és megold mindent. Legyél egyre csak több és több, nagyobb, agresszívebb. Ötvös András tolmácsolásában ismerjük meg az ilyen ember archetípusát. Vajon boldog? És egyébként ezt ki írja elő? Vagy ez kell a csajoknak? Na jó, de azok milyen csajok? (…) Az öt színész által prezentált, egymástól független, de egytől egyig ismerős történeten keresztül erre, és sok egyébre is kitér az előadás.

Mészáros Máté a szakítás és szétköltözés csodás pillanatait prezentálja régi nőbarátai társaságában. Hiszen nem lehet új életet kezdeni a régi díszletében. Csakhogy agyára megy a túl sok segítő szándék, meg akar állni. Mert bár jó a baráti intelem, ám van az a lelkiállapot, amikor ez mégis sok tud lenni. Amikor meg kell húzni egy határt. Közben szembe kell nézni azzal, hogy az ember otthonról is hoz berögzült rossz mintákat, elakadást, tagadást. Megromlott emberi kapcsolatokat, amiket át kellene beszélni az érintettel, főleg ha az egyik szülő az illető. Nehéz, de le kell bontani a határt.

Péter Kata, Járó Zsuzsa és Schruff Milán bemutatja a klasszikus szerelmi (?) háromszöget, melyben az aktuális pár és egy legalább az egyikük által nem kívánatos harmadik, egy ex is jelen van. Ahol az aktuális pár egyik fele csak tűr és kér. Reménykedik, tesz és küzd, már szinte mániákusan. Nem mer szólni azért, ami nem tetszik neki. Képtelen átlépni a saját határát, jóllehet, a helyzet teljesen nyilvánvaló. A dinamika sajnos ismerős lehet: a vétkes fél hibáztatja, mocskolja és lekezeli a vétlent a saját, vagy épp más bűnei miatt. Ilyenkor nincs más út az ártatlan számára, mint a határ átlépése: a kilépés. Aztán zuhanás, az élet újraépítése, felnőtté és határozottá válás. Vagy talán mégsem? …

Schruff Milán története a színészt helyezi középpontba. Hol a határ színpad és nézőtér között? Szóvá teheti-e a színész, hogy parasztság előadás közben a mobiltelefont nyomkodni? Vajon átlép-e ezzel egy határt? Vajon hányszor nem mondunk nemet, amikor már rég kellene? És látjuk-e, hogy amíg nem mondunk nemet, addig nincs változás? Na és mi a helyzet a színházi meztelenséggel? Hogyan reagálnak a nézők? Kinek hol vannak a határai? Hogy oldja fel végül a feszültséget Mészáros Máté a színpadon egy váratlan pillanatban?

Péter Kata története a lámpaláz és az apjáétól eltérő gondolkodása határait meséli el a színpadon. Miért van az felnőtt emberként, hogy még mindig és szinte kényszeresen félünk attól, hogy mit szólnak mások? Mit szól a szülő? Csalódást okozom-e az apámnak azzal, hogy míg ő a nézőtéren ül, én olyan gondolatokat közvetítek a színpadon állva, melyekkel jómagam ugyan mélységesen egyetértek, de mindez szögesen ellentétes az ő gondolkodásával és azzal, ahogyan engem nevelt? Mit kezdhetünk azzal, hogy a szüleink merőben más utat szántak nekünk, mint amivé végül váltunk? Még akkor is, ha a boldogságot így találtuk meg. Mások vagyunk. Harcolunk és vívódunk, közben mégis lehetünk büszkék egymásra. Elfogadhatjuk egymást töretlen szeretettel, különbözőségeink ellenére – vagy tán épp azért. Ebbe még a politika sem tud belerondítani, pedig az aztán rendesen tépázza az emberi kapcsolatokat.

Járó Zsuzsa húsba vágón üdítő példát hozott arról, milyen is szülőként egyedül helytállni karanténban egy iskolás kisgyerek mellett. A Zoom oktatás nehézségei mellett a szülő folyamatos pörgését, szétszakadását, fáradtságát látjuk, ami az elmúlt időszakban igen sok családban közeli és ismerős élmény lehetett. Persze nyilván besokall az anya, aki egyedül tölt be minden szerepet, közben szar anyának érzi magát, türelmetlenné és kimerültté válik, míg a férje unatkozik és pecázik. Ismerős? Talán nem véletlenül született meg a karantén alatt az az elmélet, hogy vagy a válások száma ugrik meg a közeljövőben, vagy a születésszám…

Járó Zsuzsa és Mészáros Máté a női-férfi barátság és szerelem határainak feszegetésével „borzolja” tovább a kedélyeket. Át lehet-e lépni a határt barátság és szerelem között? És ha igen, akkor miért nem? Amikor előáll az a helyzet, hogy a felek hajszálnyira vannak attól, hogy egyikük belépjen, a másik viszont ezzel kilépjen valamiből. Ha pedig ez így van, az a valami nem teljesülhet be. Még akkor sem, ha egyikük 20 éve vár erre a pillanatra. Persze azért csalnak, a szex néha barátként is becsúszhat. És ki tudja? Talán újabb 20 év, és minden megváltozik… Vagy talán mégsem? Az előadás újabb meglepő fordulatát a jelenet végén ismét Mészáros Máté produkálja.

Aztán mi van akkor, ha viccnek szánunk valamit, ami a másik világában örök repedést, törést okoz? Amikor az egyik visít a fájdalomtól, a másik meg röhög rajta? Valójában senki nem tud semmit. A szó pedig, amit ilyenkor keresünk, de sajnos vagy nem, vagy túl későn találjuk meg: BOCSÁNAT. És az idő rohan. Az út végén majd felmerül: vajon mi is a halál? Milyenek a demensen töltött utolsó évek a szenvedőnek és a családnak? Vajon megváltás lesz, ha egyszer vége lesz? De addig még dolgunk van!  

A történet mélyen személyes és emberi. A színészek magukból építkeznek, az előadás mégsem öncélú. Olyan határhelyzeteket látunk, melyeket mindannyian átélünk. A nézők hol felszisszennek, hol nevetnek. Talán ez lehet a kulcs: képesek vagyunk önmagunkon is nevetni, ha tükröt tartanak elénk. Terápiás ez a szembenézés.

A rendező folyamatosan vizsgáztatja a színészeit. Kérdések hangzanak el, melyekre igennel, vagy nemmel kell felelniük a határaik kapcsán. Válaszaik jórészt eltérnek abban, kinél hol a határ. Teljes viszont például az egyetértés, hogy elegünk van abból, hogy ebben az országban állandóan belelépünk egymás határaiba.

Ha már a színészek így kitárulkoztak, én sem rejtem véka alá, miért is ezt az előadást választottam évadkezdőnek a naptáramban, a bevezetésben már említettek mellett. Egy kapcsolatból frissen kilépve döntöttem a Határátlépések mellett. Bár féltem kissé, nem fog-e felkavarni. De ismerve Orlai zsenijét, átléptem ezt a határomat és bizalmat szavaztam az előadásnak. Jól döntöttem, és szívből ajánlom mindenkinek, aki egy kicsit is ember még ebben a világban. Számomra a pikáns a darabban az volt, hogy az az én szememmel inkább a határok lebontásáról szólt. Velem viszont ennek épp az ellenkezője történt: visszaállítottam a határaimat. Olyanokat, melyek másnak nem ártottak, de nekem védelmet adtak. Ezek lebontása és eltaposása egy másik ember számára mégis folyamatos törekvés volt a határok tiszteletben tartása és elfogadása helyett. Ez őrült pusztítást végzett bennem. Amikor az ember az általa soha el nem követett bűnökért vezekel és érez alaptalanul bűntudatot, ott nagy gáz van. Egy ideig… (De ez már inkább a Chicago c. musical történetére emlékeztetett a mindennapokban). Végül nagy adag hittel és lelkierővel helyreállítottam a határaimat. Arról ugyanis, hogy fenntartom, lebontom, vagy épp újjáépítem őket, egyes egyedül magam vagyok jogosult dönteni.

Az előadást a nézők vastapssal jutalmazták, ami nem csak a darabnak, de a színházi élet újraindulásának is szólt. A közönség kézzel foghatóan eggyé vált, kitapsoltuk magunkból a feszültséget. Ajánlom mindazoknak, akik szeretik az élet-ízű, élő színházat. Ami nem feltétlenül happy end-es és szirupos, nem kész válaszokat ad a néző szájába, de mindenképpen érvényes. Az előadás a Hatszín Teátrum repertoárjára kerül majd, keressétek, szeressétek!

Fotó: Orlai Produkciós Iroda


A cikk egyedi olvasóinak száma: 1867


Vélemény, hozzászólás?

Specify Facebook App ID and Secret in Super Socializer > Social Login section in admin panel for Facebook Login to work

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük