Minden idők egyik legismertebb musicaljét 1964-ben mutatták be a Broadwayn. Magyarországon is számos bemutatót megélt már. A darab monumentális jellege, sok szereplője és zenei komplexitása miatt jelentős kihívásokkal néz szembe minden alkotó, aki a színrevitele mellett dönt. Jómagam több színház és számos rendező tolmácsolásában láttam már a Hegedűs a háztetőn előadást. Ezúttal a Szegedi Nemzeti Színház igazgatója, Barnák László vette kézbe. Talán szerencse, de eddig mindegyik, általam látott feldolgozás maradandó élményt nyújtott, ezért is izgultam, hogy a korábban magasra tett lécet ezúttal is sikerüljön megugrani. És igen, sikerült.
És talán az évek múlása (mondjuk ki, az öregedés), talán a keserű élettapasztalatok sokasodása okán, de valahányszor látom, mindig mélyebbre megy a lelkemben ez a történet. A szegedi előadás alatt szinte végig ott volt a gombóc a torkomban. A meghatottságtól, egy valaha volt, mára letűnt világ és benne millió emberi érték, és úgy általában a humánum mai hiányától.
Miről is van szó? A szinopszis szerint a száz évvel ezelőtt játszódó történet egy ukrajnai, zsidók és oroszok lakta faluban játszódik. Tevje, a tejesember és felesége, Golde egy olyan világ őrzői, melyet a közösség és vallás előírásai határoznak meg. Lányaik azonban már saját kezükbe akarják venni az életüket, szerelemből akarnak férjhez menni. A legidősebb lány, Cejtel egy szegény szabóhoz, Mótelhez megy, noha apja az idős, de gazdag mészárosnak ígérte a kezét. Hódel egy kijevi marxista zsidóval, Percsikkel köti össze életét. Hává pedig egy orosz fiúval, Fegykával házasodik össze. Mindeközben a zsidó közösségnek szembe kell néznie az egyre erőteljesebb antiszemitizmussal, a pogromokkal és végül azzal, hogy mindent hátrahagyva el kell hagyniuk őseik földjét.
Tevjét Borovics Tamás alakítja, és egy az egyben viszi a show-t. Az előadást hol játszi könnyedséggel, hogy igen súlyos jelenléttel cipeli a vállán. Tevje istenhívő ember, aki újra és újra megpróbáltatásokkal néz szembe. Tudjuk, hogy Isten próbára teszi azokat, akiket igazán szeret. Tevje alapvetően a hagyomány, ha úgy tetszik, az ortodoxia embere, akinek szembesülnie kell az új idők új szeleivel. Vallásos áhitata mellett nem tudja megúszni, hogy valamelyest rugalmassá, elfogadóbbá (le merjem írni, hogy liberálissá?!) váljon. Folyton lavíroznia kell az Írás által megengedett, a nem szabályozott, és a kifejezetten tiltott rendelkezések között. És néha bizony nem könnyű eldönteni, hogy a való élet által produkált jelenségek, helyzetek sorában melyik hova sorolható a fenti kategóriák közül.
Tevje alázatos ember, és igyekszik alkalmazkodni. Rajongásig szereti a családját. Ugyan egy ponton megerősítést vár a feleségétől, hogy valóban szeretik-e egymást ők, akik a mai világ trendjéhez képest egy sokkal inkább a hagyományok által szabályozott kor rendje szerint kötötték össze az életüket, végül megkapja a megerősítést Goldétól (Szilágyi Annamária). És persze a tejesember minden kétséget kizáróan szereti lányait, Cejtelt (Csorba Kata), Hódelt (Sziládi Hajna) és Chavát (Ács Petra). Említsük meg az udvarlóikat is: Mótel (Károlyi Krisztián / Szemenyei János), Percsik (Krausz Gergő) és Fegyka (Rédei Roland).
A tolerancia, az engedékenység, hajlékonyság azonban elér egy bizonyos határt, ahol Tevje már nem hajlandó engedni. Részben azért, mert félti a harmadik lányát, részben azért, mert a saját, addig sziklaszilárdnak gondolt hitrendszere nem enged számára az eddigieknél több eltérést a szigorú szabályoktól. Ebből aztán majdnem végleges és feloldhatatlan konfliktus keletkezik apa és lánya között. Sajnos azonban az élet közbeszól, és az egész falunak szembe kell néznie egy sokkal ádázabb ellenséggel, az üldöztetéssel, az életveszéllyel és a menekülés kényszerével.
A nehézségeket, a konfliktusokat még nehezebb helyzetek oldják csak fel, és ez teszi igazán súlyossá a történetet. Meg persze maga az alaphelyzet is: adott egy közösség, amely egyszerű, szegényes, de lélekben, hitben és szeretetben gazdag életet él. Megvannak a szabályai, adott a hitrendszere, és igyekszik törekedni arra, hogy a saját szabályaihoz méltón éljen. És ez zavar másokat. Olyanokat, akik kezdettől fogva együtt élnek ezzel a közösséggel. Mégis, az ember rossz természete, a nyughatatlansága, és az ellenségeskedés vágya felébred, és igyekszik megsemmisíteni az egyik ember a másikat.
Hogy miért? Soha nem volt, nem lesz, és nem is lehet rá adekvát válasz, vagy elfogadható magyarázat. Talán az ember alaptermészete nyughatatlan, és taszítja nem csak a másikat, de önmagát is a pusztulásba. Nézzünk csak körül a mai világban, szűkebb és tágabb környezetünkben. Alig van már hagyomány, nincsenek igazán értékek, szervező erők, vagy olyan értelmes sorvezetők, melyek mentén könnyebb és értelmesebb lehet az életünk. Van helyette háborúskodás, ész nélküli szaporodás, a szegénység és a nyomor újratermelése. Van emellett kapzsiság, kizsákmányolás, egymás kihasználása és a mindent és mindenkit elborító boldogtalanság. Igen, pontosan ez az, amiért a Hegedűs a háztetőn világa gombócot tett a torkomba. Sajnálom, hogy olyan korban élek, ahol már csak valaha volt értékekről beszélhetünk. Ahol színházba kell menni azért, hogy az ember vigaszt, nyugvópontot, reményt találjon egy őrülten gomolygó világból elmenekülve. És közben meg már színházba is alig mehetsz, mert a kultúra manapság mostoha és magára hagyott gyermek…
De nagyon nem jó ám ez. Nem vezet semmi jóra. Ami ma történik a világban, az a humánum üldözése. Nem korlátozódik ez népekre, vagy nemzetekre. Globálisan pusztít az őrület. A Hegedűs a háztetőn számomra egy hatalmas, piros felkiáltójel. Egyszerre kiáltvány és fohász egy forrongó világban. Egy utolsó segélykiáltás az emberiség felé, a humánum megszólításának céljával.
A szegedi csapat alázatos, látványos és nagyon szép produkciót mutatott be. Számba sem lehet venni, mennyien és milyen csodálatosan vettek részt ennek a gyönyörű munkának az elvégzésében. A színészek mellett a Szegedi Szimfonikus Zenekar, valamint a Szegedi Nemzeti Színház Énekkara, Tánckara tette teljessé az estét. Mert ebben az előadásban minden él. A látványt és a hangulatot az egyébként drámaíróként is remekelő Varsányi Anna díszlete és jelmezei emelik tökéletesre.
Bevallom őszintén, felmerült bennem kérdésként –bár a Nagyszínház is igen monumentális tér– hogy egy ilyen sokszereplős, hatalmas apparátust mozgató előadást hogyhogy nem a Szegedi Szabadtérin mutattak be. Bőven helytállna a csillagos ég alatti óriási színpadon. Aztán persze a következő gondolatom már az volt, hogy így legalább ősszel újra tudom nézni majd a Szegedi Nemzetiben. Mert ez bizony újranézős, ismétlésért kiáltó alkotás. És legalább ugyanennyire menekülés egy zajos, értékvesztett kinti világból egy reménytelibb, valaha volt, és talán még valaha lehetséges szebb világba. Amely ugyan szintén tele van fenyegetéssel, mégis magában hordozza a tanulás, a következtetések levonásának lehetőségét. A reményt…
Fotó: Szabó Luca
Hegedűs a háztetőn – trailer | Szegedi Nemzeti Színház
Így készült a Hegedűs a háztetőn a Szegedi Nemzetiben
