Az Átrium Robert Icke: Az orvos című darabjának bemutatásával kétség kívül hatalmasat robbantott a színházi évad végén. Ha nem is feltétlenül maga a történet –bár az is vitathatatlanul izgalmas– üt nagyot, sokkal inkább az, ahogyan a rendező, Alföldi Róbert kézbe veszi, súlyozza és a humánumhoz intézett megkerülhetetlen kiáltvánnyá emeli az előadást. Az, hogy a ma emberének mennyire szüksége van kapaszkodókra, értékfelmutatásra egy eszelős, elidegenedett és érthetetlenül embertelenné vált világban, mi sem bizonyítja jobban, mint az évad végén mindössze néhány alkalommal bemutatott színdarab töretlen sikere, a szűnni nem akaró álló vastaps és a sok-sok könnyes szempár a színházból kifelé menet.
A történet szerint Dr. Ruth Wolff (László Zsolt) nem enged be egy katolikus papot (Kocsis Gergely) a kórterembe, ahol egy fiatal lány haldoklik egy elrontott abortusz miatt. Miután a pappal való fizikai összetűzésről készült felvétel kikerül az internetre, az eset vírusként terjed a közösségi médiában, petíciókat és tévévitákat provokál, és nemcsak az orvos saját karrierjét, hanem az általa vezetett intézet jövőjét és a kormány által finanszírozott új épületet is veszélybe sodorja.
A történet két főszereplője tehát egy orvos és egy pap. Két különböző felfogás, értékrend, világnézet és megközelítés. És egy vészhelyzet, ahol mindkét szereplőnek azonnal cselekednie kell és be kell avatkoznia, de a saját beavatkozásuk szükségszerűen akadályozza a másikét.
Mi ilyenkor a helyes? Kinek van igaza? Kinek az értékrendje kerekedhet a másiké fölé? Szükség van-e egyáltalán mindenáron arra, hogy bármely meggyőződés a másik fölé kerekedjen, maga alá rendelve, értéktelenebbnek láttatva azt?
Vallás és tudomány, hitrendszer és kőkemény racionalitás évezredes csatája elevenedik meg ebben a konkrét történetben. Fontos, hogy az ember, akinek állítólag az érdekében ez a nagy egymásnak feszülés történt, meghal. Innentől kezdve pedig lényegtelenné válik, hogy a hit, vagy a tudomány elsődlegességét képviseljük-e. Legalábbis mindazok számára lényegtelen, akiknek az ember maga a fontos. Mert a beteg halála után is folytatódik a gyilkos hajsza az igazságért – sőt, akkor kezdődik csak igazán! És mindenki a maga igazát látja megkérdőjelezhetetlennek.
Amitől mégis el tudjuk fogadni mindkét fél igazságát, az nem más, mint a hitelesség. Akár a papot, akár az orvost vizsgáljuk, mindketten hitelesen és ellentmondást nem tűrő eltökéltséggel képviselik a saját szakterületük álláspontját. Ezáltal bontakozik ki a történet újabb alapvető konfliktusforrása, a táborokra szakadás. Ha van két sziklaszilárd és megingathatatlan értékrend, akkor hamarosan megjelenik majd két tábor is: emberek közössége, a tömeg, a massza, akik vagy az egyik, vagy a másik oldal mögé állnak be. Hogy valódi meggyőződésből, vakhitből, vagy érdekből, az végső soron nem számít, hiszen két hangos tömeg áll egymással szemben, és innentől kezdve már nem a szellemiség, az ügy a fontos, amit egyik vagy másik oldal képvisel, pusztán a hangerő.
Az orvos történetére azért is van ma nagy szükség, mert nem igazán látunk magunk körül értékeket. Pontosan ezért nem tudunk pálcát törni egyik karakter felett sem. Mindkettő hiteles, mi meg már eleve elszoktunk attól, hogy bármi hiteleset, vagy értéket lássunk magunk körül. Ma csak a gátlástalan lopás, lenyúlás és korrupció egyre pofátlanabb és egyre leplezetlenebb előre nyomulását látjuk a saját kis környezetünkben. És elfáradtunk. Tudjuk, hogy ez történik, mégsem teszünk már semmit. Ehhez képest üdítő, hogy ebben a történetben nem látszat-valóságok ütköznek, hanem létező és érvényes felfogások a világról, melyekkel könnyen lehet azonosulni és beállni mögéjük. Az orvos történetében lehet választani, hogy az adott ember világképéhez és felfogásához melyik út áll közelebb. A ma embere viszont nem tud választani, mert egyrészt nincs miből, másrészt ha lenne, az is csak színjáték lenne.
Engem ebben a történetben a nyilvánvaló következtetéseken és eseményeken túl két olyan réteg fogott meg, amiket eddig egy kritikában sem olvastam. Az egyik, amikor a végig kitartóan és következetesen szövetséges kolléga, az öreg motoros (Márton András) egy ponton feladja a harcot, mert ő maga érzi úgy, hogy Ruth cserben hagyja és nem azt cselekszi, amit várna tőle. Talán az élet egyik legfájdalmasabb tapasztalása ez, mert két ember, akik ugyanazt gondolják a világról, valamiért eltávolodik egymástól, ezáltal mindketten sérülnek, pedig meg is beszélhették volna a motivációkat és a miérteket. Erre mégsem kerül sor…
A másik számomra meghatározó momentum a történet vége felé az orvos és a pap beszélgetése. Bármennyire kemény csatát vívtak is, bármilyen mélyen nyomultak is bele a másik világnézetébe a sajátjuk képviselete miatt, és bármennyi szenvedést és kárt is okozott mindkettőjüknek a csata, képesek kettesben leülni, beszélgetni, nyitottságot és kíváncsiságot mutatni egymás iránt. A táboraik már rég vérre menően gyűlölik egymást. De ők leülnek egy teára, elmondják, mennyire tisztelik a másikat, és hogy sok ponton meg is értik egymást még akkor is, ha hivatalból tiltakozniuk kell. Képesek belegondolni és feltenni maguknak még azt a kérdést is, hogy a másik helyében ők vajon hogyan cselekedtek volna, és képesek belátni, hogy ugyanígy. És bár az előadás igazán könnyfakasztó jelenete a történet vége felé, Charlie (Parti Nóra) történetén keresztül érkezik meg, ez a fenti két pont is vitathatatlan katarzist vált ki az értő szívekben. Tanulhatnánk belőle…
Hogy Istenben, vagy a tudományban hiszünk és bízunk, hogy nők, vagy férfiak vagyunk-e, hogy milyen a bőrszínünk, teljesen mindegy. Emberek vagyunk mind. Sérülékenyek és esendők. Rettenetesen kiszolgáltatottak. Egymásnak és felsőbbrendű erőknek is. Törékenyek vagyunk és el is törünk. Bizonyos törésekből fel tudunk állni, másokból nem. Bármiben hiszünk is ugyanakkor, a legtöbb boldogságot, és a legtöbb kárt is egymásnak okozhatjuk. Hiába próbáljuk újra és újra eltolni magunktól a felelősséget, külső tényezőkre hárítani a történések okát, ez nem vezet célra. Magunkba kell nézni és ott vizsgálódni. Nekünk kell a jobbá válásra törekedni. Ez a kulcsa a boldogabb és szebb életnek.
Alföldi Róbert rendezése –a szerző eredeti szándékának megfelelően– tartogat meglepetéseket, melyek egyébként a tartalom jobb megértését segítik. Bizonyos pontokon némi humor is felfedezhető, bár összességében ez egy nehéz, komoly odafigyelést igénylő történet. A színészi felhozatal ennek megfelelően pazar: László Zsolt, Parti Nóra, Katona Péter Dániel, Kocsis Gergely, Söptei Andrea, Kocsis Pál, Márton András, Szatory Dávid, Valcz Péter, Kovács Máté és Fülöp Tímea állnak egy színpadon, ami már önmagában egy csoda, és egyben garancia is egy színészközpontú előadásra. Külön ki kell emelnem László Zsolt játékát. Ebben a darabban ugyanis emberfeletti feladatot vállal magára. Két hivatásban tud egyszerre hiteles és megkérdőjelezhetetlenül érvényes lenni: orvosként és színészként. Mindkettőben zsigerileg, az összes idegszálával benne van az első pillanattól kezdve. Büszkeséggel tölt el, hogy ő VAN nekünk, és hogy láthatom őt színpadon.
Az Átrium szinte szünet nélkül robog tovább. Egy nagyon kis nyári pihenő után, augusztusban újra lehet hozzájuk színházba menni, október végéig műsort hirdettek. Érdemes Az orvos előadásra mielőbb lecsapni, mert az első pár alkalmat látva ez megint egy jegyvadászós darabra sikerült.
Fotó: Lakatos Péter
