A Radnóti Színházban működik a RIM, azaz Radnóti Ifjúsági Műhely. Ez a csapat civilekkel csinál színházat, pontosabban játékos és tanulságos formák alkalmazásával és a színház eszköztárával hoznak létre csodákat az arra nyitott emberekkel, egészen sokféle témákat érintve, korosztály, érdeklődés, érintettség mentén különböző csoportokkal dolgozva. Életem egyik legmeghatározóbb, és felnőttként is határozottan személyiségformáló élménye volt, amikor a 2020-as évek elején az induló Részvételi színházi csoportba bekerültem, és részese lehettem a varázslatnak. Szokták mondani, hogy 40 éves kor körül az ember már nem köt új barátságokat, és ezt alapvetően igaznak is tartom, ám épp ez a csapat cáfolta meg a fentieket. Olyan barátságokat kötöttünk, amelyek máig élnek. Szervezünk közös programokat, időnként csapatosan megyünk színházba is. Megismertünk együtt menő helyeket, színházi élményt és népzenészeket. Azóta sem volt az életemben olyan élmény, ami így meghatározta a jellemfejlődésemet.
A RIM ma is aktív, újabb és újabb csodákat hoznak létre. Változások persze vannak, meghatározó arcok jönnek és mennek, de a műhely szellemisége –reményeim szerint– megmarad. És itt következzen egy vallomás. Két egymást követő évben is része lehettem a Részvételi színházi projektnek. Az első alkalommal a számomra azóta is nagyon kedves előadások emlékét őrző egykori Tesla labor, ma Elektrotechnikai Múzeum udvarán készült előadásunk. Második alkalommal pedig a Klauzál teret vettük birtokba az Itt voltunk című sétánkkal. Az első előadás egyik anyukája ugyanaz a Szendrey Gitta, aki a mostani írásom apropóját képező előadásnak is az anyukája, drámainstruktora, játékmestere. Amikor a Klauzál téren az utolsó sétánknak is vége lett, iszonyatosan kiüresedtem. Kapaszkodót kerestem és nem találtam. És a vallomás: évekig nem voltam képes utána részvételi színházi előadást megnézni, mert annyira fájt, hogy számomra ez már csak emlék. Hogy már nem csinálhatom. Hogy van utánunk élet.
Aztán lecsendesült bennem az üresség, lassan átadta a helyét a kíváncsiságnak, és így indultam el a Keres Emil Próbateremben bemutatott részvételi előadásra, melynek címe: Mondani, mondani, mondani. Elképesztően jó élmény volt. Egyrészt azért, mert csupa kedves, életrevaló, ugyanakkor a drámaiságot, elnyomást, nehézségeket már a saját bőrén érző fiatal hozta létre hihetetlen élettapasztalattal. Hiteles volt minden gesztusuk, és a saját életükből táplálkozott minden történet, jelenet. Semmi színészkedés, semmi mesterkélt nem volt a produkcióban.
Persze én kicsit más szemmel is néztem az előadást. Egymás után jutottak eszembe Gittának azok a mondatai, amik anno a mi munkafolyamatunk közben hangzottak el. Amik terelgették a csapatot. Amik szemléletet formáltak, gondolatokat szültek, asszociációkat indítottak el. Talán a legfontosabb az, hogy bár mindannyian a folyamat végén bemutatandó előadásra koncentrálunk, valójában az odáig vezető út a folyamat igazi lényege. Gondolatban mögé néztem az egyes jeleneteknek, és próbáltam elképzelni a formákat, amikkel elindulhatott a közös gondolkodás, ami aztán kialakította az egyes jeleneteket, párbeszédeket, üzeneteket. Mert nagyon fontos üzenetet hordoz az előadás, és döbbenetes volt, hogy a fiatalok aktuális problémáit jóval idősebben a saját bőrömön is érzem, tapasztalom. Sőt, van, hogy meg sem tudtam olyan egyenesen fogalmazni a magam számára sem, ahogyan ők azt megtették. A legszebb tényleg az volt az előadásban: nem azt éreztem, hogy túl akarnak lenni rajta. Sőt, a fiatalok néha spontán összemosolyogtak, és ez felidézte bennem Gitta egyik legfontosabb mondatát: „Ne görcsöljetek, hanem élvezzétek a játékot, hiszen ez az egész értetek van.”
Még évek távlatából is meg kell állnom írás közben, még most is érzékenyen érintenek az emlékbetörések, és ez ott helyben is így volt. Az első könnycseppemre szerintem három percet sem kellett várni ott a Keres Emil Próbateremben. A Radnóti Színházban az idén „nagyüzemben” is csodák történtek, az évad bemutatói mind telibe találtak, és akkor az évad végén jött a RIM, és másfél óra alatt a szívembe zárt egy pár fiatalt, akiket úgy érzem, megismertem, és akik visszaadták a reményemet az egész nemzedékben, mert sajnos túl sok jót nem tapasztaltam még a korosztályukkal kapcsolatban. Nagyon fontos, hogy ezek a csiszolatlan gyémántok milyen közösségbe kerülnek: kiktől tanulnak, mi veszi körül őket. A megfelelő hely csillogóvá pallérozza őket.
“A kimondatlan nem puszta hiánya a hangnak – inkább egy réteg, amely alatt az igazság épp átalakulóban van. Vajon miért maradnak némák ezek a szavak? Talán félünk a visszhangtól, amelyet felvernének? Vagy mert a kimondatlanban ott a lehetőség, hogy még minden lehetséges? Talán a kimondatlan nem is azé, aki nem meri szavakba önteni – talán inkább azé, aki hallgatja, és mégis megérti. Mert a kimondatlan szavak gyakran hangosabbak, mint bármelyik kiáltás. Benne van egy érintésben, egy elforduló pillantásban, egy mély lélegzetvételben. A kimondatlan összeköt és elválaszt – egy időben a miénk és a senkié.“
Néha annyira nem jönnek a szavak vagy inkább túlságosan jönnek, de nem állnak össze egy értelmes mondattá. Mi jön most? Mit kéne mondani? Mit kéne csinálni? Sokszor nem merünk, vagy nem tudunk megszólalni. Sokszor utólag jutnak eszünkbe a legjobb mondatok. A RIM részvételi színházi előadásában a kommunikáció és az érdekérvényesítés kerül fókuszba. A diákok személyes élményein, gondolatain és történetein keresztül vizsgáljuk a témát. Színházi jeleneteken és hozzájuk kapcsolódó nyitásokon keresztül keressük a megfelelő mondatokat és megoldási stratégiákat, amik megsegíthetnek minket azokban a helyzetekben, amikor durva, ellenséges, személyeskedő szituációkban találjuk magunkat.
Hálás vagyok, hogy részese lehettem ennek az estének. Örülök, hogy a közös munkafolyamat örömöt és boldogságot okozott a résztvevőknek. Az este második felében a témák kinyitásra kerültek, és a közönség aktívan részévé vált a felvetett témáknak. Csodás volt látni, ahogy a legidősebb és a legfiatalabb generáció tagjai beszélgetni kezdtek egymással. Nem kinyilatkoztattak, hanem gondolatokat cseréltek.
Szentül hiszem, hogy az igazi, nagy változások kicsiben, az egyes emberek szintjén tudnak elkezdődni. Ha valaki nyitott arra, hogy tanuljon önmagáról, tudatosan fejlessze a világhoz való hozzáállását, és a viszonyát másokkal, az már jobb emberré teheti. Aztán egymást is formálhatjuk, és végül a világot. Talán most annyiban speciálisabb a helyzet, hogy elég erős az időnyomás, mert mi emberek sokáig halogattuk mindezt, szóval most nagy hátrányból indulunk. De a küldetés még nem lehetetlen! Ha mindenki magán kezdi…
Játsszák: Bódi Laura, Főző Ilka, Kajdy Sára, Koczó Attila, Koller Henriett, Korsós Antónia, Kovács Liza, Kovács Szonja, Márkus Janka Liza, Nagy Sarolt Berta, Nyeste Ágnes, Pálinkás Réka, Refle Alina, Szegedy-Maszák Borbála, Szilágyi Gréta, Tallér-Keresztessy Benjámin, Tóth Zsófia, Zámbó Csenge
Csoportvezető, rendező, játékmester: Szendrey Gitta
Animációk: Főző Ilka
Külön köszönet: Dorogi Lili, Figeczky Bence, Sarkadi Berta, Schaffler Saca
Fotó: Radnóti Ifjúsági Műhely
