A Budaörsi Latinovits Színház általam legjobban várt bemutatója az idei évadban Székely Csaba: Az igazság gyertyái c. darabja, melyet Alföldi Róbert rendezett. Ha semmi más tudásom nem lett volna a történetről, csak az alkotó páros, már akkor is izgatottan vártam volna a premiert. Korábban a Városmajori Szabadtéri Színpadon a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház társulata eljátszotta a történetet Sebestyén Aba rendezésében, melyet szintén kiemelt érdeklődés kísért. Számomra igazán megdöbbentő felismerés, hogy az 1940-1944 közötti időszakban játszódó eseménysorból mennyi reflex, emberi, közösségi és társadalmi mechanizmus köszön vissza ma is. És ez komolyan megijesztett. Amikor vármegyéket és alispánt emlegettek a szereplők egy amúgy bűnbakot kereső szövegkörnyezetben, kapaszkodnom kellett a székembe… Itt tartunk.
Ahhoz, hogy történelmi kontextusba helyezzük a látottakat, meg kell értenünk, kik is azok a szombatosok. Ehhez rögtön a darab elején, a szereplők közül elsőként a színen megjelenő Hartai Petra mond el kulcsfontosságú tudnivalókat, éppen ezért a darab első pillanatától érdemes nagyon figyelni. Petra ad egyébként keretet a színdarabnak. A szombatosok olyan székelyek, akik a középkor óta zsidó szokásokat követtek, és a 19. század második felében többségük betért az izraelita vallásba, így zsidó identitású székelyekké váltak. Az ő történetüket meséli el Az igazság gyertyái. A helyszín Bözödújfalu, egy hely, ahol békésen megfértek egymás mellett a különböző vallású, identitású, gondolkodású emberek. Egészen Észak-Erdély Magyarországhoz csatolásáig, amikor a budapesti politika lassan, de határozott lépésekkel mérgezni kezdte a falu lakóinak életét.
A darab azt meséli el, ahogy egy álnok, sötét hatalmi berendezkedés bűnbakot keres, embereket, népcsoportokat nyilvánít nemkívánatossá, és egymás ellen fordítja a lakosokat. Kreál egy központi ellenséget, és a magyarság-székelység minden bújáért-bánatáért őt teszi felelőssé. Ha a mai viszonyokat tekintve ismerős ez a működési „kultúra”, az korántsem a véletlen műve. Számomra a legdöbbenetesebb felismerés, hogy szegény szombatosokon mintha kettős átok ülne: egyrészt szembe kell nézniük az ellenük hangolódó politikai- és közbeszéd okozta elnyomással és annak végzetes következményeivel, másrészt a saját közösségükön belüli árulásokkal és emberi gyarlóságokkal is. A családfő, Kovács Mózes (Ilyés Róbert) finoman szólva sem mintaférj, és akkora árulást követ el és fájdalmat okoz a családjának, különösen feleségének, Mártának (Pelsőczy Réka), ami felér a deportálással.
Alföldi Róbert rendezői keze alatt és a budaörsi társulat játékában a legjobb formáját hozza az előadás. Gyakorlatilag a teljes társulat játszik benne, így aztán pazar, gazdag, élményekkel és emlékezetes mondatokkal teli színházi élményt kapunk ezúttal is, a Budaörsi Latinovits Színháztól megszokott módon. A már említett példával is azt igyekszem kiemelni, hogy az emberi működés, gyarlóságok állnak ennek a történetnek a középpontjában. Érzékenyen, finoman, de nagyítóval vizsgálja a rendező az emberi természet működési mechanizmusát: a bűn és a megbocsátás, valamint a megbocsáthatatlan árulások bonyolult szövedékét. Ugyanilyen súllyal esnek latba az elvek és a hit, valamint az ezekhez ragaszkodás kérdései, ami végső soron az emberséget, és annak hiányát állítja a középpontba.
Márta szerepében Pelsőczy Réka elvhű, odaadó és a szerettei védelme kapcsán kérlelhetetlen anya. A gyerekek, Sára (Hartai Petra) és Sámuel (Fröhlich Kristóf) nincsenek könnyű helyzetben. Előbbi elé testi fogyatékossága állít legyőzhetetlen korlátokat, utóbbi pedig lázadó kamaszfiúból válik a történet végére érett, felelősségteljes férfivá egy értelmetlen világban. Ilyés Róbert a csélcsap családfő szerepében nem csak a családjának, de nekünk nézőknek is okoz meglepetéseket.
Felsorakozik a falu népe, akik mind viszonyulnak valahogy a szombatosokhoz, ez a viszony aztán átrendeződik, és a hatalom kénye-kedve szerint változik parancsszóra. Ráduly István plébános szerepében Sas Zoltán valahogy mindig az események után rohan, szinte sosincs ott valós időben egy-egy fontos történésnél. Demény Ferenc tanító szerepében Nagypál Gábor vendégművészt köszönthetjük Budaörsön nagy szeretettel. Megszolgálta a társulat bizalmát. Figurája összetett és a történet előrehaladtával egyre kevésbé rokonszenves. Jól példázza azt az emberi gyarlóságot, aminek folytán, ha nem kapjuk meg valakitől, amit akarunk, ellene fordulunk és ártunk neki. Így kompenzálja a vélt vagy valós szégyent, amibe hozták őt.
Geréb Kálmán falubíró szerepében Mertz Tibor brillíroz, a második felvonás kezdő jelenetének disznóvágása kapcsán folytatott dialógusok igen emlékezetesek. Ördög Péter unitárius lelkészt Chován Gábor, feleségét, Évát pedig Bohoczki Sára alakítja. Az ő esetükben is az emberi kapcsolat minősége hangsúlyos a történetben, és a Sámuel által Éva felé intézett szívszorító szerelmi vallomás és beteljesületlenség az emberi létezés egyik nagy igazságtalansága is egyben. Ami persze szintén kétoldalú, hiszen a házaspár lánya, Ördög Gizella (Koós Boglárka) épp Sámuel iránt táplál gyengéd érzelmeket.
Az elnyomó hatalom megtestesítői Kónya (Böröndi Bence) és Pintér (Juhász Vince) csendőrtisztek. Jelenlétük a folyamatos fenyegetettséget, a pattanásig feszülő idegességet és kiszámíthatatlanságot szimbolizálja. A feszültséget némiképp oldja, hogy a parancsnokukat, Botskor Lórántot Szőts Orsi játssza. Az előadásba szervesen illeszkedő, mégis szinte külön kis blokkot képez Rosenfeld (Takács Katalin) és Bürger (Spolarics Andera) párbeszéde. Egyszerre értetlenkedő és megmosolyogtató jelenet ez, azonban azáltal, hogy a szereplők életének utolsó beszélgetését látjuk, hirtelen válik nagyon súlyossá. Végül Nicolaus Schröder Gestapo-tisztként Kocsó Gábor vendégművész látható. Számomra hátborzongató volt őt ebben a szerepben nézni, még a szeme villanása is olyan hűen tükrözi az arra az időre jellemző őrületet és megátalkodottságot, hogy az már szinte félelmetes.
Ez egy nagyon mély, tanulságos, emberi és súlyos történet. Mégis az emberségét sikerült a legjobban megragadnia, ezáltal válik emészthetővé. Lehetne ez a darab elviselhetetlenül nyomasztó és a fájdalomtól fogyaszthatatlan is. De Alföldi keze alatt humánus, figyelmeztető, emlékeztető és emlékezetes történetté válik, ráadásul olyanná, amit sokszor meg lehet –és meg is kell– nézni. Ebben sokat segít a humor, ami Székely Csabának nagy erőssége, és Alföldi Róbert rendezőként is remekül rezonál rá. A közel háromórás előadás egy pillanatnak tűnik. Meglepő fordulatokból és nézői interakciókból sincs hiány, ezek segítik, hogy felfogjuk: sajnos mindössze karnyújtásnyira vagyunk attól, hogy újra itt tartsunk. A jelei már látszanak. Világszinten.
A kultúra, a színház, a művészet nem tehet mást, mint hatalmas felkiáltójelként felhívja a figyelmünket veszélyekre, és útjelző táblaként elterel a szakadékba vezető útról. Ismét egy szép előadás született Budaörsön, nézőként büszkeséggel tölt el, hogy láthattam. És boldogsággal, hogy még mindig él, létezik, lüktet ez a fajta színház.
Fotó: Borovi Dániel
