Különleges hétvége részese lehettem, hiszen Székely Csaba két új darabjának bemutatóját volt szerencsém látni egyazon hétvégén: egyik nap a MI vagyok került bemutatásra a Pinceszínházban, másnap Az igazság gyertyái c. előadás a Budaörsi Latinovits Színházban. Eddig is kiemelt figyelemmel és élén érdeklődéssel követtem az író munkásságát, de ezzel a hétvégi dupla dinamittal a számomra legfontosabb kortárs magyar író helyét foglalta el Székely Csaba. És nem csak írói teljesítményét, de emberi oldalát is csodálom. Nem egyszerűen zseni, aki lélegzetelállítóan izgalmas, fordulatos, aktuális és elgondolkodtató történeteket ír, hanem mellette végtelenül szerény, intelligens, jó humorú ember, szinte nem is erre a világra való csodabogár.
A történet szereplője Emma, akit Bakonyi Csilla kelt életre. Mesél egy négy év után véget ért kapcsolatról, majd ezt követően a párkeresés rögös útjáról, melyen elindult. A jól ismert weboldalak és applikációk szaftos történeteit elragadó bájjal és empátiával mondja el, míg aztán rátalál a nagy Ő, az igaz szerelem. Ez a Görögországhoz kötődő csoda tizennyolc évig teszi gyönyörűvé és meseszerűvé a mindennapjait, aztán tragikus fordulatok következnek.
Mélyen átélhető, csontjainkig hatoló monodrámát látunk. Jól felismerhetők a történetben Székely Csaba védjegyei, melyekkel úgy játszik a lelkünk húrjain, mint míves hangszeren. Az előadás kezdete után körülbelül az ötödik mondatnál szökött először könny a szemembe, és ez aztán végig kísérte az estémet, de ezek a szép történetmesélés és a drámai fordulatok okozta tisztító könnyek. Azért hat ennyire, mert nekünk, rólunk szól a történet.
Miközben egyre több társulat mozdul el sajnos a kockázatmentes, vidámkodó gagyi felé, ezen az estén a Pinceszínházban megszületett egy olyan pillanat, amitől kapaszkodtam a székembe, töröltem a könnyeket, eközben a keblemre akartam ölelni a fél világot, és jobb emberré váltam a történettől, amit megnéztem. Ez az alkotói csapat, ez a színház nem spórolta meg a munkát. Nem könnyed esti szórakozást kínálnak, hanem egy egészen mély elmerülést a legemberibb és legszebb, ugyanakkor fájdalmakkal teli érzelmek világában.
Székely Csaba gyönyörűen ír. Az író egyben rendezője is az előadásnak. Annyira szép a történet, hogy érzem, ahogy simogatja a lelkemet. Bizonyos életkor felett, túl megannyi veszteségen a néző még mélyebben elmerülhet Emma történetében. A zsigereimben éreztem a kimondott szavakat, a nyaki verőereim lüktetését is felhangosította ez a darab.
Amit fontosnak érzek még, hogy az előadást követő beszélgetésen, melyen az író mellett dr. Gábor György vallásfilozófus és Artner Szilvia újságíró (Magyar Narancs) vettek részt, külön kiemelésre került, hogy az iróniának milyen fontos szerepe van a történetben, és hogy talán pont az irónia az egyik olyan emberi képesség, amit a gép soha nem fog tudni reprodukálni.
Az bennem is megfogalmazódott, hogy miközben ez egy drámai és nehéz történet, ezzel együtt remek a humora. Persze humorból is sokféle van. Ebben a történetben dominál az irónia. És én azt személy szerint külön is értékelem, hogy a darabban nincs jelen a mostanában Magyarországon nagyon divatossá vált maró gúny és fájdalmas szarkazmus. Sosem értettem, hogy a túltolt szarkazmust miért élvezi és gyakorolja ennyire a magyar ember, de talán egy nagy adag kárörvendés van benne ennek kapcsán. Ez a mű viszont nem ilyen. Sokkal érzőbb, empatikusabb, emberibb a történet ennél a szintnél.
A történet vége felé van még egy szívszorító fordulat, bár ha menet közben figyelmesek vagyunk, észlelhetünk néhány apró furcsaságot, ami bizony már előrevetíti ezt a fordulatot, és nem technikai hibát jelent.
Persze nem csak Székely Csaba, de Bakonyi Csilla is óriásit vállalt. A háttérbeszélgetésen kiderült, hogy az övé volt az alapötlet, hogy foglalkozni kellene a mesterséges intelligenciával, és mivel Székely Csabát is érdekelte a téma, írt róla egy darabot. Ami számomra külön élmény, hogy az előadás maga rendkívül információgazdag. Rengeteg muníciót ad a gondolkodásra, de nem csak a lélek terén, hanem az MI-vel kapcsolatos folyamatok vonatkozásában éppúgy, mint filozófiai vagy épp vallástörténeti értelemben.
Bakonyi Csilla csodálatos ebben a szerepben. Minden rezdülésével benne van a történetben. Egészen közel jön hozzánk. Az első sorban látunk, érzünk minden lélegzetvételt, szívdobbanást, összeomlást és felállást, újrakezdést, felhőtlen örömöt és mérhetetlen csalódást, földnek csapódást és újjászületést. Együtt sírunk és együtt nevetünk vele. Kell a színésznő elragadó karizmája ahhoz, hogy ez az előadás ilyen mély és átélhető legyen. Nagyon nagy munka ez Bakonyi Csilla részéről és szívből kívánom, hogy valahányszor színpadra lép, mindig legyen meg benne ez a tűz, ez a láng, ez a lélek.
A darab végi beszélgetésből kiderül az is, hogy a mesterséges intelligenciától elhangzó válaszok valós válaszok, maga az író beszélgetett az AI-jal. Csak úgy, ahogy a darabot remekül kiegészítő videójelenetek is MI-termékek, és Fuchs Máté igazította a darabhoz. Hasonlóan fontos szerephez jut a darabban a történetet fantasztikusan szolgáló zene, mely Cári Tibornak köszönhető. Felüdülés volt megpillantani továbbá a jelmeztervező Cselényi Nóra, valamin a díszletért felelős Enyvvári Péter nevét a színlapon, velük a Rózsavölgyi Szalon csodás előadásain szoktam ebben a minőségben még találkozni.
Várakozással vegyes félelem van bennem, hiszen ma este Budaörsre indulok Székely Csaba másik bemutatóját megnézni, és úgy érzem, olyan mennyiségű impulzust kell az agyamnak és a szívemnek befogadnia ezen a hétvégén, ami már nekem is nagyon melós. Persze nem kérdés, hogy mindkét előadást sokszor meg akarom és meg is fogom még nézni. Ebben a felfordult, lélektelen, indokolatlanul gyors, érthetetlen és egyre inkább pszichopata világban nagyon szüksége van a lelkemnek olyan támaszokra, amit ezek az előadások nyújtanak. Megtartó erőt, kapaszkodót adnak, segítenek küzdeni, hinni, kitartani és embernek maradni.
Ahogy a MI vagyok színlapján is szerepel: „Jelenleg egy olyan jelenség hajnalán vagyunk, amely az egész emberiség jövőjét meghatározza, hiszen radikálisan átalakíthatja életünk minden területét, beleértve a munkánkat, a személyes kapcsolatainkat és a művészeteket is. Ahogy ez az új technológia egyre fejlettebbé válik, úgy alakulhat át minden, amit eddig önmagunkról tudtunk, vagy amiről úgy hittük, hogy tudjuk.”
Ez az előadás pont azt hangsúlyozza ki, miért fontos mielőbb megtalálni önmagunkat. Ha pedig elveszítettük, vissza kell találnunk a jó, a helyes útra. Emberek vagyunk és csak egy életünk van. Amibe egyre erősebben nyomul be a lélektelenség és a helyettesíthetőség. A szívet, a lelket, az érzelmeket viszont nem lehet helyettesíteni, gépiesíteni. Sem pedig algoritmusokkal megfejteni. Mi döntjük el, hogyan használjuk a technológiát, és mennyire engedjük át az irányítást. Ezen az estén a Pinceszínházban nem csak fizikailag indulhatunk el a lépcsőn, de a lelkünk mélyére is alámerülhetünk, hogy megkeressük magunkban Emmát, és megtaláljuk a válaszokat a legfontosabb kérdésekre. Például arra, hogy MI vagyok én…
Fotó: Szabó Réka
