Amióta elkezdődött a 2025-ös év, az az érzésem, hogy egymást érik a nehéz pillanatok, küzdelmek, kellemetlenségek. Körülnézek a szűkebb és tágabb környezetemben, és látom, ahogy az emberek fásultak, leharcoltak, betegesek, kiábrándultak. Ez persze részben annak is betudható, hogy a hivatalos híradások által elismerten is legalább négyféle vírus tombol jelenleg, és gyakorlatilag egyik vagy másik mindenkit utolér. Eközben az emberek általános egészségi és higiénés állapota is egyre rosszabb, a tömeg elkerülése lehetetlen, így viszont védtelenek vagyunk az ellen is, hogy mindez naponta szembe jöjjön velünk. Sürgető lenne megoldásokat találni. Jelenleg számomra az egyetlen kiút, vagy legalábbis gyógyír a mindennapok szürkeségéből való, legalább átmeneti menekülésre az, hogy vannak helyek, ahová betérve mindezt kicsit kívül hagyhatom, lecsendesíthetem. Legalább magamban, legalább egy rövid időre.
Minden korábbinál nagyobb szükség van most helyekre, ahol az emberi lélek kicsit felüdülhet. Ahová haza lehet menni. Ahová betérve el lehet utazni élhetőbb, emberibb, lélekmelengető tájakra. A legújabb ilyen utazásom régi törzshelyemhez, a Rózsavölgyi Szalonhoz kötődik. Nagy ünnep részese voltam, hiszen ősbemutatót tartott a Szalon: Hárs Anna írta és dramatizálta a felkérésükre a legújabb előadást, mely a Mákfagyi címet kapta. Igazi különlegesség, hogy jól összeszokott, régi harcostársak és az újdonság erejével berobbanó nagy nevek egyaránt helyet kaptak az alkotói csapatban. Az előadás rendezője a Rózsavölgyiben már megannyiszor bizonyított Dicső Dániel. A két főszereplő pedig az újdonság erejével: Jeney Luca és Kálid Artúr, akik mindketten első alkalommal lépnek a Szalon színpadára.
A történetben egy csupaszív fiatal lány, Rózsa (Jeney Luca), elveszíti az egyetlen embert, aki önmagáért szerette őt. Ez az ember történetesen az ingerlékeny, kiábrándult, középkorú üzletember, Máté (Kálid Artúr) apja volt. Temetésén találkozik először Rózsa és Máté. Kapcsolatuk különösen indul, visszhangzik tőlük a temető. A sors aztán újra összesodorja őket. Mindketten érzik, hogy dolguk van egymással: összeköti őket egy halott emléke, egy cukrászda és egy fagyitérkép. Na meg sok múltbéli bántás, félreértés, kimondatlanság és hiányérzet. De még hosszú utat kell bejárniuk, amíg megértik, miért kellett találkozniuk. Ahogy megismerik egymást, önmagukkal is kénytelenek szembenézni.
Az előadás ennek a két embernek a viharos, félreértésekkel és feltételezésekkel induló, majd egyre inkább kibontakozó megismerkedésének a története. Rögös ez az út, nem mentes a konfliktusoktól sem. Ami mégis állandó benne, az a nő és a férfi folyamatos kíváncsisága egymásra. És persze a közös múltjuk felfedezése, amit igazán valóban csak együtt képesek véghez vinni. Ismerős karaktereket látunk: a zsörtölődő, káromkodásra erősen hajlamos, markáns és karakteres természetű férfi, az alfa, akinek aztán senki ne mondja meg, és a titokzatos, a lapjait ki nem terítő, néha kifejezetten idegesítő és időnként látszólag kullancs módjára tapadó nő, akitől néha ugyanúgy frászt kapunk, mint a férfitól.
Hogy aztán ez-e az igazi arcuk, vagy ez csak valamiféle páncél, amit az évek és a sok rossz tapasztalat növesztett, az lassan bomlik ki az előadásból. Ahogy arra is fény derül szépen, hogy nem minden az, aminek elsőre látszik. A kezdeti feltételezéseink korántsem biztos, hogy fedik a valóságot. A személyes páncélok mélyén fájó, komoly sérülések húzódnak meg, melyek felfejtése időt, türelmet, tapintatot, rengeteg megértést és persze bizalmat igényel. Ahhoz, hogy ez hőseinknél elkezdjen kialakulni, sok időt kell együtt tölteniük. Lassan, lépésenként merészkednek ki a csigaházukból, óvatosan tapogatják egymást a kis szenzoraikkal, és persze az első félreértés, vagy nem jól megfogalmazott mondat után hirtelen bújnak is vissza a páncél védelmébe. Mégis újra és újra nekifutnak, megpróbálják, és egyre kijjebb merészkednek, mígnem egyszer csak már egymás kezét fogják.
Fontos ugyanakkor, hogy egyáltalán nem kiszámítható, lineáris love story-val van dolgunk. Nagyon szeretem benne a nem várt fordulatokat, mondatokat, amikre nem számítottam. Meglepő, de mégis érthető és saját tapasztalatból is ismerős párbeszédek hangzanak el. Különlegesnek és csakis sajátomnak hitt furcsa reakciók is megjelennek a történetben, és ezek nyugtatóan hatottak rám, hogy nem csak én vagyok furcsa. Vagy talán nem is furcsa, ami elsőre annak tűnik. Az emberi elme és lélek sokféleképpen reagálhat adott helyzetekre, és nem biztos, hogy elsőre jól értjük és dekódoljuk az üzeneteket. Történnek furcsaságok, de ezek az emberi létezés velejárói. Legalábbis most már így gondolom.
Fontos szerephez jut a darabban a múlttal való megbékélés gesztusa. A két ember beszélgetése kölcsönös fejlődésbe, fejlesztésbe megy át. Előbb egymás gyarlóságait és elakadásait fedezik fel, hiszen azt könnyebb észrevenni. De aztán nem spórolják meg a saját magukra fordítandó munkát sem, és ebben sokat jelent, hogy odaadón segítik is egymást. Szembenéznek a rossz döntéseikkel, azokkal a bénító gátlásokkal, amik nem engedték tovább őket az úton, legyen az konkrét emberi kapcsolat, vagy például kihagyott utazás a gyökereik felfedezése felé.
A történet igazi különlegessége a remekül működő, teljes mértékben mai viszonyokra csengő humora mellett, hogy többször éreztem: Hárs Anna ezt a darabot konkrétan erre a két színészre írta. Bizonyos poénok számomra csak és kizárólag Kálid Artúr szájából voltak hitelesek és érthetők. És ez nagyon megdöbbentett, mert hihetetlenül jól hat, az összekacsintás ösztönét váltotta ki belőlem nézőként, és ez egy olyan plusz élmény, amit csakis kortárs darab képes megadni. Emellett két-három olyan jelenet is van a darabban, ami egészen meglepő, és a közönséget is annyira felpezsdíti, hogy a színészeknek kis hatásszünetet kell tartaniuk, hogy folytatni lehessen az előadást!
Enyvvári Péter díszlete ezúttal is izgalmas, a világító elemek színeinek váltakozása külön hangulatot ad az előadásnak és az egyes jeleneteknek. Cselényi Nóra jelmezei remekül illusztrálják, hogy mennyire külön világból indult el a két ember egymás felé (különösen igaz ez a darab elején Rózsára), mire végül összecsiszolódtak és ez az utolsó jelenetben még a ruházatukon is tetten érhető.
Nagy utat jártam be ezen az estén, mert a kinti zordságból szinte menekültem be a Szalonba. Aztán az előadáson ismét megtörtént a csoda, ez a Mákfagyi megédesítette az estémet, igaz, azt szándékosan homályban hagyom, miként kapcsolódik a fagyi a történethez, és miért is van nagy jelentősége. Egy biztos: még a legnagyobb téli hidegekben is szívből és szeretettel ajánlom mindenkinek ezt az édességet. Bár már csak egy kicsi van hátra a télből, tavasztól aztán még jobban eshet. Igaz, ahogy telnek az évek és múlnak az évszakok, érzésem szerint a lelkünknek egyre nagyobb szüksége lesz az olyan történetekre, táplálékra, amilyen ez a színdarab.
Fotó: Kallus György
