Nagy várakozásom előzte meg a Centrál Színház új bemutatóját, az Egy bizonyítás körvonalai című darabot, mely a Kisszínpadon került bemutatásra Puskás Tamás rendezésében. A történet bőven túlmutat önmagán, és pont ezért kockázatos és tiszteletreméltó vállalkozás is egyben. A premierre és az azt követő jó néhány előadásra jegyet váltó nézők számára vélhetően közismert, hogy a két főszereplő, Szász Júlia és Horváth Lajos Ottó számára vízválasztó ez a színpadra lépés. Engem is kettős érzés járt át: a kíváncsiság mellett a színészek iránti tiszteletet, és egyfajta melléjük állás gesztusát is kívántam kifejezni. Nyilván ezzel ők is, és a rendező is tisztában vannak. Ilyenkor aztán sokszoros munka és erőfeszítés kell ahhoz, hogy az előadás ne csak a „szenzáció” miatt, hanem önmagában is érdekes legyen és megálljon a lábán.
„Kihívás ez a szerep számomra, ugyanakkor nagy öröm megküzdeni vele. Korábban nem igazán játszottam hasonló előadásban, ami ennyire színészközpontú volt. Nagyon jó hangulatban telnek a próbák, ahol a színész is alkotótársként vesz részt a próbafolyamatban, valódi közös munka folyik. Ilyen szeretetteljes légkörben igazán hatékonyan, kreatívan és termékenyen lehet dolgozni.” – nyilatkozta az új szerep kapcsán Szász Júlia.
„Puskás Tamás hatalmas felkészültséggel, csillogó örömmel és szenvedéllyel adja át nekünk ezt a szép, drámai történetet. Ha csak a felét sikerül ennek a lelkesedésnek átültetni belénk, már van értelme megnézni ezt az előadást! Nagyon hasznos nekünk, színészeknek, mikor olyan rendezővel dolgozhatunk, mint Tamás, aki ilyen erős hátszelet tud fúj a vitorlánkba, hogy aztán hasíthassuk a vizet. Az pedig külön öröm a számomra, hogy ismét együtt dolgozhatok Julikával.” – tette hozzá Horváth Lajos Ottó.
A csapat remekül vizsgázott. Izgalmas és egyben szép, emberi történetet vettek elő. És bár van ennek a sztorinak filmváltozata, nekem mégis egy másik film, az Egy csodálatos elme jutott róla az eszembe. A zsenik különleges világa, különcsége, meg nem értettsége, magánya, „bogarassága” rendkívül szerethető módon elmesélve, egy igazán bensőséges történetté állt össze ezen a színházi estén. Szász Júlia és Horváth Lajos Ottó apa-lánya viszonyban vannak. Az apa hol életében, hol halálában jelenik meg a történetben. A zseni lánynak aztán van egy sokkal inkább két lábbal a földön járó testvére (Balla Eszter), és hogy a történet kellően bonyolult legyen, az apának kedves tanítványhoz (Puskás Dávid) idővel a lányt érzékeny szálak kezdik fűzni.
Így aztán egyszerre bonyolódhat a lány életében a szakmai és a magánéleti szál. Az apa halála után ugyanis a sok értelmezhetetlen foszlány mellett előkerül egy áttörést jelentő bizonyítás, amely sorsfordító lehet mindannyiuk életében. Persze nem önmagában a bizonyítás forradalmi, hanem az a rejtély, ami körülveszi. Ez ugyanis már nem az apa öröksége, hanem a matematikát a levegővel együtt magába szívó lánynak az érdeme.
De vajon hisznek-e neki? Miközben tudható, hogy az apa az utolsó éveit betegségben töltötte és fennáll a veszélye annak, hogy ez öröklődött, a lány nem tud elég hitelt szerezni a saját szavainak, így senki nem fogadja el el a valóságos érdemeit. Ezen a ponton vizsgáznak a megmaradó emberi kapcsolatok, beleértve a családot jelentő testvért és a szerelemnek hitt férfit is.
Mit tehet a zseni, aki egyedül maradt a világegyetemben, miután az egyetlen, aki megértette, nincs már vele? És valójában az utolsó földi éveiben is egyedül volt már szellemileg. Persze a lány kellően makacs és elszánt, öntörvényű és hajtja a zsenikre jellemző belső erő. Mégis megviseli, amikor azt érzi, senki nem áll mellé, ő maga pedig nem tud érvényt szerezni az igazának a szerettei körében.
Bagossy Levente díszlete megidézte számomra a vidéki ősz teraszra kiülős, megtisztító estéit. Ezek pont azok az esték, amikor én is sokszor gondoltam át ügyeket és hoztam tiszta fejjel komoly döntéseket. Az előadás hazarepített egy kicsit lélekben. Ugyanígy ismerős az egyedüllét érzése olyan ügyekben, melyekben szenvedélyesen hiszek, még ha nem is zseniként, csupán egyszerű halandóként.
Ha az ember megtalálja azt a valamit, amiben ilyen fanatikusan tud hinni, legyen az tudomány, vagy bármely nemes ügy, az valahol a személyes boldogság kulcsa. Úgy van értelme élni, ha képesek vagyunk tűzbe menni ügyekért, és utolsó lélegzetünkig bízni benne és képviselni a meggyőződésünket. Ha hittel kitartunk, még akkor is jobb hellyé tehetjük a világot, ha látszólag elsőre senki nem tart velünk. Az igazság előbb-utóbb úgyis kiderül.
Az, hogy a nézők vastapssal jutalmazták az előadást, az nem csak a darabnak, de a visszatérő két főhősnek is szólt. A közönségnek is a helyén van a szíve, nem felejtett, és kiállt szeretett színészeiért, és azok igazáért. Az ilyen estéken kicsiben megindul egy olyan tisztulás, amire nagyban is szükség van. És talán már ebben is fejlődünk…
Fotó: Sárosi Zoltán
