Részegek – Az Úristen a részegeken keresztül üzen: ne fossatok!

Az év végével a Budaörsi Latinovits Színház Ivan Viripajev: Részegek című darabjával olyan csomagot durrantott be a karácsonyfánk alá, amit kibontás után alsó hangon is legalább a jövő karácsonyig fogunk ízlelni, felfogni, emészteni. Fehér Balázs Benő rendezése olyan elemi erővel és zsigeri szenvedéllyel érkezett meg a színpadra, hogy számomra azonnal dobogós is lett azon előadások sorában, amiket azért nézek, mert kinyitnak bennem egy elvezető szelepet. Úgy álltam fel a végén a székemből, hogy letettem egy láthatatlan terhet, kiszakadt a lelkemből egy fájdalom, megkönnyebbültem. Fehér Balázs Benőtől eddig ez a legmélyebb, legkomplexebb rendezés, amit láttam. Beletalált a szívem közepébe ezzel a történettel, és ahogyan színpadra varázsolta azt.

Nem egészen kétórás az előadás –és még egy szünet is van benne– viszont annyira rétegzett, összetett, tömény és gondolatgazdag, hogy alaposan megdolgoztatja a lelket és az elmét. Bajban is vagyok, mert nem tudtam kiemelni azt az 1-2 tételgondolatot, amit fő üzenetnek érzek. 14 szereplő van a színpadon, 14 csodálatos színész játékát élvezhetjük. Mindannyian más élethelyzetben, dilemmákkal, fájdalmakkal jelennek meg, viszont mind a 14 ember nagyon súlyos alapvetéseket fogalmaz meg, így nem lehet csak egyet-egyet kiemelni. Egyszerűen minden mondat súlyos, mindegyik élethelyzet nehéz, minden állítás vaskos és az önmagunkkal való elkerülhetetlen szembenézésre kényszerít.

Ahogy a szinopszis fogalmaz: Fiatal nők, fesztiváligazgató, prostituált, multis menedzserek, bankárok, megcsalt és csalfa férjek és feleségek. Összesen tizennégy hétköznapi ember – és az első jelenettől az utolsóig pocsolya részegek. Ebben a gátlásoktól mentes állapotban abszurd, szélsőséges helyzetekbe kerülnek és olyan kérdésekre kell választ adniuk, amiket még soha nem tettek fel maguknak.

A szereplők kiválasztása is gondos munka. Látunk nagy visszatérőt, stabil állandó tagokat, ritka vendéget, és az idén a társulathoz érkezett fiatalokat, akik mintha mindig is együtt éltek volna a csapattal. Amit még feltétlenül szükséges kiemelnem, mert lenyűgözött: a díszlet. Devich Botond egy aluljáró képi világát varázsolta elénk. Mindig szerettem ezeket a koszos, titkos, elhagyatott, vagy valaha szebb napokat látott helyeket. Egy aluljáró tere kiemelten izgalmas. Budapest aluljárói egy folyamatosan forgó akciófilmet idéznek, ahol mindig történik valami, de közben rengeteg elhagyatott, titkos, valaha funkcióval bíró tér is van bennük, amelyek manapság le vannak zárva. Mindig izgatott ezekbe a lezárt, valaha működő terekbe belesni. Ebben a díszletben a sáros, és a szereplők dagonyázásával egyre sárosabb térben egy nyilvános wc és az aluljáró terébe nyíló vegán étterem a legfontosabb pontok, utóbbi az előadás nagy részében ugyanúgy le van redőnnyel zárva, mint a mai aluljárók egykori boltjai. Hogy egy ilyen díszlet mennyire fontos és hangsúlyos, mennyire be tud égni a retinába és szolgálni az előadást, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy anno az Alföldi Róbert által a Nemzeti Színházban rendezett János vitéz előadás harmadik felvonásában megjelenő Nyugati téri aluljáró annyira plasztikus volt, hogy nap mint nap járva arra még mindig elevenen él bennem az előadás emléke. Legalább ilyen erővel támogatja a történet dinamikáját a zene, mely a zeneszerző Szép András érdemeit dicséri.

A darab elején még megfordult a fejemben, hogy ez még akár egy nagyon nehezen érthető, öncélú valami is lehet, ahol a szereplők annyira részegek, hogy semmit nem fogunk érteni belőlük és feliratozni kell majd a darabot. Pedig kár lenne nem beszéltetni ezeket a csodálatos színészeket, ám szép lassan elkezdjük érteni őket. A miérteket és az okokat lassabban fogjuk összerakni majd. Előbb az egyes szereplők egyéni motivációi mutatkoznak meg, majd a második felvonásban a megismert szereplők és viszonyrendszerek elkezdenek keveredni, kölcsönhatásba kerülni egymással. Így születnek meg a megfejtések. Számomra a kérdés mégis az volt, amit nem láttunk: amikor elmúlik a részegség, akkor ki mit őriz meg ebből az estéből? A nagy felismerések valóban változást hoznak-e, vagy csak még mélyebbre rántják őket a spirálban?

De kik is a hőseink? Martha (Spolarics Andrea) és Mark (Rába Roland) az első párosunk, akik színre lépnek. Egy végletesen elkeseredett nő és egy extrovertált fesztiváligazgató. Utolsó esélyeket látunk a boldogságra és az élet megélésére, ha lehetséges ez egyáltalán. Hatalmas küzdelmet vívnak a szeretetlenséggel. A nő az utolsó fűszálba is kapaszkodni próbál és felsejlik a remény, hogy sikerrel jár, aztán egy pillanat alatt foszlik szerte minden. A férfi közben a nézőknek szegezi a kérdést, ami a betegségben elhunyt édesanyám okán a szívemet szúrta át: tegye fel a kezét az, aki nem fél, hogy megbetegszik a rákban! És nem teszi fel senki. Spolarics Andrea és Rába Roland lubickolnak a nehéz és fajsúlyos karakterekben, jó látni őket ebben a szerepben.

Laura szerepében nagy meglepetésként Kurta Niké tündököl a színpadon. És mindjárt egy szerelmi háromszög egyik szereplőjeként, ráadásul vesztesként kell egy gyászfolyamatot átélnie, melyben szerelmet és barátot is veszít. Az élet azonban felvillantja számára az újrakezdés lehetőségét, amelyre ő a legnagyobb természetességgel mond igent és ugrik is bele. Hogy aztán ez a részegség, vagy a tiszta szív szava, az egy következő kérdés.

Bohoczki Sára Magdaként látható, és azt keresi, hogy igaz-e az élet, amit ő él, vagy lehet-e jobb valahogyan? Mit tudunk kezdeni a magunkkal cipelt bűntudatunkkal és hogyan lehet feloldani azt? Talán az ő társa az egyetlen a történetben, aki pozitív hős és aki valami erős, jó üzenetet fogalmaz meg, amivel tudunk azonosulni. Ez pedig Laurenz, azaz Fröhlich Kristóf, aki tényleg szereti Magdát, ebben a sáros aluljáróban szó szerint mondhatjuk, hogy mocskosul odavan érte. Még az elhajlása ellenére is. Bár friss házasságban elhajlani mégis meredek. Laurenz nem hajlandó depizni és szarban lenni, vagy a szerelmét abban hagyni. Az előadás –szerintem– legerősebb gondolata, amit az írásom címének is választottam, tőle hangzik el. A rettegést csak úgy lehet megúszni, ha azonnal abbahagyjuk, vagy -ami jobb- eleve el sem kezdjük.

Gustav szerepében Chován Gábor szintén egy felszarvazott férj. Igyekszik ugyanakkor higgadtnak és bölcsnek maradni a nehéz helyzetben. Szembesülnie kell azzal, hogy akikről –önmagát is beleértve– azt hitte eddig, hogy jól ismeri, valójában egyáltalán nincs igazi tudása. Lola szerepében Hartai Petra Gustav-val halálra ítélt kapcsolatban van. Elhidegülnek egymástól, gyerek nincs, a félrelépés borítékolható volt. Persze a kontrollnélküliség őket is kirázza lassan a hazug kis világukból, melybe ringatták magukat. Fájó és kegyetlen szembenézés ez, viszont legalább őszinte.

Fehér László Karl-t játssza, és egészen biztosan bántalmazó kapcsolatban él Lindával, akit Koós Boglárka formál meg. Ők ketten aztán totálisan elbeszélnek egymás mellett, nincs is bennük nyitottság arra, hogy megértsék vagy elfogadják egymás álláspontját. Mindenki a maga igazát mantrázza, és ami azon kívül van, azt lesöpri. Egészen szürreálisan hat, ahogy Karl azt hajtogatja, hogy márpedig az ő anyja él, és nem ölte meg az a bizonyos macska. Nem ő az egyetlen szereplő az este folyamán, aki olyasmiről van meggyőződve, ami nem egészen úgy van.

Rudolf (Sas Zoltán), Max (Böröndi Bence), Matthias (Rákos Olivér) és Gabriel (Juhász Vince) egy legénybúcsú résztvevői, ami abban a bizonyos vegán étteremben is zajlik. Ebben a viszonyrendszerben a valóság tompítása az alkoholfogyasztás fő célja. Lesz itt aztán házasság egy nappal a hivatalos esküvő előtt, csak épp más a menyasszony. De sebaj, mert Gabriel a bátyjánál, a katolikus papnál fogva rá ruházott hatalom által ezt is meg tudja oldani. Igaz, nincs is bátyja, pláne nem pap. Ő azonban teremt és a való világba emel egy külső identitást, ami számára nyújt biztonságot, támaszt a vad világban. Matthias számára is fontos a hit és a befelé figyelés, bár a külső zaj ezt szinte teljesen lehetetlenné teszi. Maxnak a szüleihez, vagy épp -az igazi- menyasszonyához való viszonya juttatja el a kataklizmáig.

Böröndi Bence maga is kiemelte, hogy ez az anyag mindenkinek mást fog üzenni attól függően, hogy mekkora nagyítóval merjük majd nézni a darabban látható emberi helyzeteket, és mennyire engedjük közel magunkhoz őket. Én például olyan szinten tudtam bevonódni, hogy már a saját sérülésemet kockáztattam, mert előcsalt belőlem is traumatikus emlékeket, de nem lépte át végül azt a határt, ahol árthatott volna. Sokkal inkább megtisztított és megerősített, és szerintem ez elsődlegesen a rendezés és a színészek megoldásainak az érdeme. Valóban egy kétségbeesett, groteszk segélykiáltás ez a darab, de félelmetesen ismerősek a helyzetek benne.

Szőts Orsi Rosa-ként egy prostituáltat játszik a darabban, aki szintén kapaszkodót keres, ami képes arra, hogy összekössön embereket. Vajon látjuk-e, észrevesszük-e a másik embert, és képesek vagyunk-e kézenfogni őt?

A megcsalás és a szüntelen hazudozás természete, az Isten folyamatos emlegetése, mely egyben fohász is hozzá véleményem szerint, az eleve eldöntöttség fájdalma vonul végig a történeten. Vannak ugyan emberi jogaink, toleranciánk, demokráciánk, szociális intézményeink – mondja Viripajev –, de hiszünk-e egyáltalán valamiben, tudunk-e szeretni mást is vagy csak önmagunkat? Képesek vagyunk-e meghallani az Úr suttogását a szívünkben? Vajon tényleg mindannyian istenek vagyunk? Még a gyilkosok is? Vajon tényleg ennyire mérhetetlenül szeretetlen a világ? Igaz lehet az a dinamika, ami szerint az emberek elvesznek egymástól és visszaadnak egymásnak, vagy épp a világnak?

Egyszerre egyedi és univerzális kérdéseket feszegető darab. Az egyike azoknak a budaörsi előadásoknak, amiket sokszor meg fogok nézni, nem csak a számtalan rétege miatt, de azért is, mert újra és újra képes lesz beszippantani, és ez az a történet, amiben mindig fogok újdonságot, vagy számomra új hangsúlyokat találni. Ezt a darabot zseniálisan összerakta a csapat, érdemes és bátor döntés volt elővenni! Evangelizációs erejű előadásnak tartom, és meggyőződésem, hogy aki alkoholproblémákkal küzd, annak is segíthet szembenézni a démonokkal és megtenni az első lépést a változás felé. És most még jobban megszerettem a színészcsapatot is.

Fotó: Borovi Dániel

3

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.