Az Orlai Produkciós Iroda jóvoltából az elmúlt ősszel induló évadban egymást érték a premierek, és számomra szinte lehetetlen küldetés volt, hogy minden bemutatót azonnal megnézzek. Így történt, hogy a Botrányhős című, Klem Viktor szereplésével látható darabot januárban láttam csak, viszont az is biztos, hogy újra meg szeretném majd nézni.
Ehhez kapcsolódóan szintén sorsszerű, hogy erre az estére egyedül érkeztem, és bármennyire nem szép dolog, voltak bizony olyan pontjai a produkcióknak, amiken így igazán önfeledten és hangosan nevethettem fel, míg mondjuk párral érkezve lehet, hogy némileg moderáltam volna magam, csak hogy a békesség megmaradjon. Számomra egészen felszabadító élmény volt, hogy a magam zabolátlan reakcióit nyugodtan szabadjára engedve élveztem az előadást.
Egy szó mint száz, fergeteges és sziporkázó előadást láttam. Az egyszemélyes színpadi produkciók egyébként is különleges helyet foglalnak el a szívemben, hiszen a színész, aki ilyesmire vállalkozik, egyszerre bátor és nagyon felkészült. Marlon Brando bőrébe bújni pedig különlegesen tökös feladat, Klem Viktor személyisége, színpadi jelenléte és orgánuma miatt is a legjobb választás volt erre a szerepre. És nem csak a színpadon tette bele a rengeteg munkát az előadásba. A szövegkönyvet is ő készítette Marlon Brando – Robert Lindsey: E dalra tanított anyám című önéletrajza felhasználásával. A fordítás Upor László munkája. A rendező Vecsernyés János.
A Botrányhős című vígjátékban Klem Viktor idézi meg Marlon Brando legendássá vált karakterét, meséli el különleges életét, és teszi mindezt sok humorral, stand–up-szerűen. Egy parasztfiú meséje ez, aki trágyás csizmában elindult a családi házból, hogy nyers modorával, tehetségével és vonzó karizmájával meghódítsa a Broadwayt és Hollywoodot. Marilyn Monroe, Charlie Chaplin, Francis Ford Coppola és J. F. Kennedy is feltűnnek a történetben. A huszadik század egyik legnagyobb filmsztárja, botrányhőse és ikonja lett Brandóból, csillaga örökre Hollywood égboltjának legékesebb helyén ragyog.
Amin megakadt a szemem, hogy a színlap szerint a történet vígjáték, és valóban nagyon jó hangulatú, sokszor nevetésre késztető, könnyed történetnek tűnik elsőre. Azonban ez mégiscsak egy élettörténet, és ez az élet telis tele volt útelágazásokkal, döntési helyzetekkel, és ezek jó része ráadásul a színész egész életére hatással voltak. Klem Viktor, mint Marlon Brando sztorizgat, és mi nézők nagyon szeretjük. A történeteket, a pimaszságot, a lehengerlő stílust és a látszólagos könnyedséget. Valójában egy szenvedélyes embert látunk, akinek volt egy elérhetetlennek tűnő álma, amiért addig harcolt és áldozott, amíg az végül valósággá vált. Ezek az áldozatok, harcok azonban sokszor fájdalmasak, lemondással járnak. Nem csak kinyitnak, de be is zárnak kapukat. A gyermekkor relatív biztonságát maga mögött hagyva, a belső hangtól és a szenvedélytől vezérelve taposta ki magának azt az egyáltalán nem könnyű utat, amin járt. Ami persze egy idő után megtelt hírnévvel, dicsőséggel, na és természetesen nőkkel.
Azonban mint mindenki másnál, Marlonnál is elmondható, hogy nem minden sikerült. Nem minden jött össze. Különösen az életútja vége felé látjuk a nehézségeket, legyenek azok akár az egészségével, akár a gyermekeivel kapcsolatos fájdalmak. Hiába fogadta ő meg, hogy neki normálisabb lesz a kapcsolata a gyerekeivel, valahogy ez sem alakult jól. Az elérhetetlenség mítosza leomlik ezen az estén. Egy valódi, hús-vér ember jelenik meg előttünk, aki mesél az életéről. Nem a sztár és a tőlünk messze lévő híresség beszél hozzánk magas lóról, hanem egy közülünk való ember, aki megátalkodott szenvedéllyel követte a belső iránytűjét, ami még a teljesen irracionális helyzetekben is diktálta neki, merre menjen.
Kihívás az is, hogyan lehet egyszemélyben másfél órán át lekötni a közönséget, Klem Viktornak ez szuperül sikerült. A színpadon elhelyezett dobozból előkerülő kellékek segítik az átlényegülést, színesebbé és átélhetővé téve az elmesélt történeteket. A díszlet egyszerű, de praktikus, és nyilván az egyszereplős előadásban egyébként is a mondanivalóra helyeződik a legnagyobb hangsúly. Az előadás vége felé azonban a fények és a zene is nagy szerephez jutnak, egészen pazar látvány- és hangzásvilág teszi még felszabadultabbá az estét.
Szabadoknak és szabadságra vágyóknak igazi csemege ez az este. Számomra a csúcspontot az a rész jelentette, amikor Marlon ecsetelte a New York-i hajnalban motorozást a vágyott nővel a motoron. Jól elképzelhető és átélhető pillanatot festett le a saját szabadságfogalmamról is ezzel, és csak fokozta bennem az egyébként is erős kíváncsiságot Amerika iránt. Talán ezek azok a kis villanások, egy-egy pillanat, amit magunkkal viszünk, ha véget ér az előadás itt a földön. Addig pedig, amíg itt vagyunk, az ilyen színházi előadások nyújthatnak maradandó emlékeket. Aki teheti, gyűjtse őket!
Fotó: Orlai Produkciós Iroda