A Dollár Papa Gyermekei bemutatóit mindig izgatottan várom. Új ötleteket, új formákat keresnek szüntelenül. Bármit is csinálnak, az jellemzően meglepő és hatásos, engem pedig rendszerint kizökkent a hétköznapok megszokott rutinjából, és pontosan ezért szeretem nagyon őket. Ezúttal Ördög Tamás készítette el a Casanova Tonight Show c. előadást, melyhez támpontul a szinopszis az alábbiakat adja: „Társadalmunkban végsőkig felcsigázzák a nemi vágyat, de nem kínálják fel a kielégülés eszközeit. A reklám és úgy általában a gazdaság is a vágyra épül, és nem a kielégülésre…“ (Michel Houellebecq)
A nemiség, az intimitás egyébként is erősen jelen van a társulat alkotásaiban, nincs ez másként most sem. Viszont még azoknak is, akik esetleg nem ismernék a Dollár Papa Gyermekei munkáit, kellő mennyiségű figyelmeztetést helyeznek el a beharangozókban, jelen esetben például azt, hogy 18+ korhatáros történetről van szó, és az előadásban szexuális erőszak ábrázolása jelenik meg. Persze nem csak a megjelenítés, de a téma is kemény. Többször nekifutottam én is, hogy pontosan értsem, amit látok, és megtaláljam a hangsúlyokat az elmesélt történetben.
Casanova kalandos élete apropó. Mire? Három éppen hogy csak felnőtt ember találkozása egy hotelszobában. Az előadás visszatérés a Dollár Papa Gyermekei kezdeteihez. Eszköztelen, hiperrealista, csak az emberre fókuszáló, testi-lelki vizsgálódás szuperközeliben – írja a szinopszis.
Az előadás speciális térben, egy hotelszobában játszódik. A találkozási pont a Trafó, és onnan együtt indulunk a végső helyszínre, egy szálloda hatodik emeleti szobájába, ahová megérkezve már vár minket az alaphelyzet: egy férfi a zuhanyzóban, egy másik a szobában. A játszó színészek pedig Bagyinszki Bánk, Farkas Ruben, Kiss Nikolett és Ördög Tamás. Nagyon bátor és önmagát nem kímélő színészek, kemény munkát vállalnak a játék során, minden tisztelet megilleti őket ezért.
Három fő jelenetet érzékeltem a darabban. A főhősünk egy fiú, akiről közvetve tudunk meg egyre többet, ahogy a többiekkel érintkezik, beszélget. Rögtön az első jelenet már csavaros, hiszen elsőre gondolhatnánk azt, hogy egy apa-fiú tisztázó beszélgetésbe csöppentünk bele. Jó idő telik el, mire az addigi gondolataink alaposan összezavarodnak, és néhány olyan mondat következik, amit hirtelen nem tudunk majd hová tenni, és az addig összerakottnak hitt képünk a történetről apró szilánkokká esik szét. Van aztán a sztoriban egy másik srác, aki gyakorlatilag itt él ebben a szobában, és egy nagy, közös projekten dolgozik a főhőssel. És végül belecseppen a sztoriba egy lány is, aki nagyon bizonytalan önmagában és abban, hogy tulajdonképpen mit is akar a fiúktól.
A bizonytalanság, a kilátástalanság végig talán a legerősebb szervező erő ebben az előadásban. Lassan összeáll a kép, hogy a főszereplő menekül valahonnan, valamiből, és egy kétes világban talál látszólagos nyugalmat, amibe persze a menekülés kényszere hajtotta. Hogy mitől menekül, arra csak utalásokat kapunk, de az anyjával folytatott telefonbeszélgetése, ami gyakorlatilag inkább anyai monológ, az elvárásokról, fenyegetőzésről, szülői szégyenről és megannyi, a gyereket lassan kényszeressé tevő bénító gondolatokról tanúskodik. Ez az egy telefonbeszélgetés segít megérteni, miből lehet a fiúnak elege, miért számolta fel a régi, biztosnak és kiegyensúlyozottnak hitt kis életét (az anyától elhangzik a “neked csak megszületni volt nehéz” mondat), és belesodródik egy másik világba. Itt viszont a szexuális kizsákmányolás, az anyagozás, és a normális életre való kilátás teljes hiánya várja. Mégis ezt választja, ebben ura önmagának, érvényre juttatja a saját szabályait. Legalábbis egy ideig.
A többiekkel való kölcsönhatása révén kiderül, hogy nem uralhat mindent, és ez a törékeny rendszer olyan, mint egy kártyavár: bármikor összeomolhat, és maga alá temethet mindent. Aki a gonosszal cimborál, kínnal fizet. Számomra az előadás legerősebb üzenete mégis a kilátástalanság, a lehetőségek és valódi alternatívák hiánya, amivel lassan egy teljes generáció néz szembe értetlenül. Ők azok, akik kétségbeesetten keresik a helyüket a világban, ahol lassan már csak szupergazdagok és teljesen lecsúszottak vannak, és az előbbiek egyre gátlástalanabbul használják ki az utóbbiakat.
Ebben a világban csak menny és pokol van, és nincs tisztítótűz, de annak még a reménye sincs. Ebben a világban csak uralkodók és jobbágyok vannak, és nincs középosztály. Azért tartom generációs darabnak, és nagyon aktuálisnak is, mert nézzünk szembe vele: pontosan ebben élünk. Budapesten és vidéken is napról napra egyre szembetűnőbb a nyomor, teljes társadalmi csoportok szegénységbe, kilátástalanságba sodródása, kiszolgáltatottá és földönfutóvá válása, és aztán kizsákmányolása. Ezt látjuk az utcán, az aluljárókban, az egyre több fűtetlen épületben, a vidéken szilveszterkor halálra fagyók kalyibáiban.
És van erre generációs válasz. Hiszen közben mindenhonnan az ömlik, hogy tehetségesnek és híresnek kell lenni, kamerát kell venni és megmutatni magukat a világnak. Mindegy a tartalom és a forma, de minél megbotránkoztatóbb, annál sikeresebb lesz. És persze vannak tematikus oldalak, ahol bármikor válhatnak önmaguk stricijévé, futtatójává, kizsákmányolójává és egyszersmind a filmjük főszereplőjévé. Ez az alternatíva. Ez a lehetőség. Ezt kínálja az ország. A világ. Prostituálódnak, egyre messzebbre merészkednek. Hogy ezt bírják gyomorral, anyagoznak. Mindezt valamiből fedezni is kell, így hagyják magunkat más embereknek pénzért kizsákmányolni. Olyanoknak, akik maguk is démonokkal küzdenek, boldogtalanok és beteg perverz állatok is egyszersmind.
De mi van, ha porszem kerül a gépezetbe? Ha valamit elszámolnak? Akár az adagot, akár a környezeti reakciókat? Ha beindul a láncreakció, meg tudják-e állítani? Van-e kiút ebből a nyomorból, vagy ez már maga a kiút?
Erős és egyszersmind nagyon emberi a történet. Egy nagy segélykiáltás is a társadalom felé. Észre kellene venni, hogy ez van. Ez a szürke mindennapok túlzás nélküli valósága. És nem kellene emberekről, korosztályokról, teljes társadalmi csoportokról legyintéssel lemondani. Nem korrekt. Nem fair. Kell, hogy legyen újra legalább valamiféle alapszintű szolidaritás ember és ember között. Mert most csak magunkkal törődünk. Pedig most aztán fokozottan igaz, hogy bármelyik pillanatban bármelyikünk átkerülhet a másik csapatba. És akkor ki fog segíteni?
Fotó: Kalicz Máté