Az semmi… – Koltai Róbert és Jordán Tamás estje a Pinceszínházban, avagy 162 évnyi színháztörténet

Az év utolsó heteiben egészen csordultig telt a szívem érzelmekkel. Számomra nagyon kedves emberek, művészek, színházak az év legvégén olyan élményekkel gazdagítottak, melyeket mélyen őriz a lelkem. Ma épp Alföldi Róbert dedikálta Budapesten a Főszerepben című könyvet, ennek apropóján találkoztunk, és olyan jó egy ilyen találkozás, néhány kedves szó, kézfogás így karácsony előtt! Pár nappal ezelőtt pedig a Pinceszínházban egy szintén felejthetetlen estének lehettem a részese. A címe: Az semmi… – Koltai Róbert és Jordán Tamás estje. Nos, ez a cím el is árul mindent ahhoz, hogy izgatottan várjam a kezdést a nézőtéren.

A szinopszis szerint ez az est, a két művész közös színházi élményeiről szól, ahol egymásra licitálva mondanak el jobbnál jobb storykat! Az egyes történetek végen „Az semmi! Hallgasd meg ezt!” -felkiáltással veszik át a szót egymástól. Nem lehetetlen, hogy az előadásukban rögtönzésekre is sor kerül, ilyenkor a közönség örömére egymást is ugratják.

Koltai Róbert és Jordán Tamás két olyan legenda, akik külön-külön is pillanatok alatt megtöltik bármely színház nézőterét. Az pedig, hogy együtt érkezzenek, zseniális ötlet a Pinceszínháztól. Bevallom őszintén, színházban én Jordán Tamás estjeit ismerem közelebbről, sokszor láttam már verses estjét Adyval, József Attilával a középpontban, szóló stand-up-nak is nevezhető műsort és páros előadásokat is vele. Ugyanakkor Koltai Róbertre is nagyon kíváncsi voltam, és számomra, mint gyanútlan néző számára a műsor végén derült csak ki, miért ül a nézőtéren számtalan egyéb híres művész is a legendás kaposvári időkből.

A két csodálatos színész beszélget. Sztorizgatnak. Valahol a hatvanas éveknél kezdik. Van egy vázlatuk a fő témákról, amiket érinteni akarnak, de persze minden történet két másikat is kinyit. Túl gazdag az életmű ahhoz, hogy akárcsak érintőlegesen is végig lehessen rajta szaladni. Könnyek akkor szöktek először a szemembe, amikor az egyébként is szívmelengető történetek és összekacsintások közé megérkeztek a versek. Hol Jordán Tamástól, hol Koltai Róberttől, vagyis számukra kedves íróktól és költőktől az ő tolmácsolásukban. A könnyekkel vívott harcot aztán ott veszítettem el végleg, amikor Koltai Róbert dalra fakadt, Dés László dalait kezdte énekelni. Olyan gyönyörű pillanati voltak ezek a gyanútlanul indult színházi estének, melyeket sosem feledek.

Nyolcvanon túl vannak mindketten. Koltai Róbert épp az előadás napján ünnepelte a 81. születésnapját, amit egyéb meglepetés is kísért, erről majd később. És ott állnak a színpadon, teljes harci díszben, szellemileg frissen, fitten és azt érzem nézőként, hogy egyszeri és megismételhetetlen pillanatok szemtanúja vagyok. Ez az, amit nem lehet felvenni, rögzíteni, lefényképezni, hanem egyszerűen a szívembe ivódik a velük töltött másfél óra minden másodperce. Büszkeséget érzek. Büszke vagyok rájuk, hogy itt vannak és mesélnek. És büszke vagyok magamra is, hogy nekem még megadatik az a szerencse, hogy láthatom, hallhatom őket. A régi történeteiket ugyanúgy, ahogy a friss anekdotákat. Verset mondanak és a lelkem beleremeg.

Közben szomorú is vagyok, mert a magyar kultúra és színháztörténet megkerülhetetlen nagyságai ők, és azt látom, hogy a hazám nem figyel rájuk eléggé. Az ő nevük évtizedek, sőt évszázadok múlva is fenn fog maradni, és az utódaink is tudni fognak róluk, de mindeközben valahogy most, a jelenben a hazám, a nemzetem nem érdemeik szerint bánik a művészekkel. Ezért is volt fontos, hogy az est végén a legendás kaposvári Csiky Gergely Színház Kossuth-díjas művészei a Kossuth-díjasok Kossuth-díját adományozták Koltai Róbert színművésznek, Dés László laudációja kíséretében. És ezen a ponton -teljesen jogosan- az ő szemében is megcsillantak a könnycseppek.

Lélekemelő és szépséges este volt. Az idén decemberben valahogy az általam kedvelt színházak sorban rukkoltak elő igazi különlegességekkel és még a szokásosnál is mélyebb, szívhez szóló produkciókkal. Régen éreztem ilyet, de karácsonyra túlcsordultam érzelmileg. És ebben egyszerre van benne a valódi teljesítmény elismerése és az ebből fakadó tisztelet és alázat, és közben a szomorúság, hogy a kultúra igazi értékeinek felmutatása egyre ritkább, arra méltó kiváló művészek nem kapják meg azokat az elismeréseket, melyekre életművük bőven feljogosítja őket. A valós társadalmi kérdésekkel és a nézőket tényleg érdeklő ügyekkel foglalkozó színházak és társulatok mozgástere egyre szűkül, miközben a nézők számára érdektelen intézmények és nevesincs csapatok gálánsan kerülnek dotálásra központi támogatásokkal. Nem értem.

Talán ezért is érzem az ilyen estéken különösképpen azt, hogy pótolhatatlan alkalmat nyújtanak, és hogy kiemelten szerencsés fickó vagyok, hogy láthatok még ilyen előadásokat. Hálás szívvel köszönöm a Pinceszínháznak, és a két feledhetetlen és zseniális színésznek ezt a különleges estét. Csodaszép karácsonyi ajándék volt ez tőlük.

Fotó: Merész Márton

Videó: Koncz Gergely

Dés László – Kossuth-díjasok Kossuth-díja Koltai Róbertnek

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.