Augusztus Oklahomában – Kossuth-díjat érdemlő színjátszás Szombathelyen

Épp ma jött velem szembe az alábbi, Sir Anthony Hopkins-nak tulajdonított idézet: „Olyan világban élünk, ahol a temetés fontosabb, mint a halott, a házasság fontosabb, mint a szerelem, a külsőségek fontosabbak, mint a lélek. A csomagolás kultúrájában élünk, amely megveti a tartalmat.” Illik ugyanis az év utolsó nagy színházi dobásához, mely számomra a Szombathelyen bemutatott Augusztus Oklahomában című színmű, Alföldi Róbert rendezésében, Bíró Bence dramaturgi munkájával, és a csodálatos Kiss Marival a főszerepben. Magas elvárásokkal érkeztem és nagy hittel a darabban, hiszen Alföldi Róbert hat héten keresztül minden nap ingázott Szombathely és Budapest között, nap közben ezt az előadást rendezve, esténként pedig Budapesten színpadra lépve. Nyilvánvaló volt számomra, hogy a csapat rengeteg áldozatos munkát fektetett a próbafolyamatba, és magas színvonalú előadás várható. Az előzetes várakozásaimat a bemutatott színdarab tökéletesen igazolta.

A szinopszis szerint Tracy Letts többszörösen díjnyertes darabja egy feszült családi drámát bont ki, mely egy titokzatos haláleset és az azt követő temetés körül zajlik. Beverly Weston valaha híres költő volt, most alkoholproblémákkal küzd. Felesége, Violet betegségét és gyógyszerfüggőségét egyszerre próbálja legyőzni, három lányuk pedig csehovi módon keresik egymást és önmagukat. Találkozásuk apjuk eltűnése miatt elkerülhetetlen: a váratlan helyzet több lappangó konfliktust is felszínre hoz, amelyet ki-ki a maga módján próbál megoldani – vagy hárítani. A szőnyeg alá söpört traumák és öröklődő komplexusok forgatagában őrlődő karakterek történeteiben ugyanannyi humor rejtőzik mint tragikum, ugyanolyan erős életszeretet mint önsorsrontás.

Alföldi Róbert az utóbbi időben a harsány, provokatív darabok után a komplex, emberi mélységeket feltáró történetek felé fordult. Különösen érdekli a családokban rejlő dráma, az emberi gyarlóságok és esendőségek, amelyek mindannyiunk számára ismerősek. Az Augusztus Oklahomában azonban még ezen belül is különleges eset, hiszen ez a család valóságos gyűjteménye a belső konfliktusoknak, kényszerességeknek, örökölt gátlásoknak és kibírhatatlan szokásoknak. Amikor a szülőknél összegyűlnek a család tagjai, hogy szembenézzenek a múlttal és egymással, az asztal fölé kerülnek a régi sérelmek – vagy legalábbis kísérletet tesznek erre. De valóban őszinték tudnak lenni? Ez az, ami eldönti, hogy a számvetésnek van-e bármiféle értelme.

A darab szereplői azonban nem az önvizsgálat mesterei. Inkább egymásra mutogatnak, külső felelősöket keresnek, miközben ugyanazokat a generációs mintákat ismétlik, amelyekből valójában menekülni próbálnak. Egyetlen kivétel ez alól talán a Kiss Mari által alakított anya, Violet. Ő az első perctől kezdve kendőzetlen őszinteséggel és kíméletlen szókimondással fordul mindenkihez. Ez persze nemcsak feszültséget szül, hanem teljesen magára haragítja a családot, beleértve a lányait és azok házastársait is.

Az apát, Beverly Weston-t (Szabó Tibor), aki később eltűnik, a történet elején látjuk csupán, viszont az általa elmondottak hangsúlyosak. Nem csak a többször aláhúzott mondata miatt, miszerint az élet túl hosszú, hanem azért is, mert tulajdonképpen felrajzolja azt a koordináta-rendszert, amelyben a történet ki fog bontakozni. Bevallom őszintén, Beverly dolgozószobáját én is szívesen belaknám, eljátszottam a gondolattal, milyen jó lenne például ezt az írásomat abban a fotelben, a kis lámpa fényénél elkészíteni. A díszlet és a jelmezek Tihanyi Ildi munkáját dicsérik.

Beverly és Violet kapcsolata különös. A férfi alkoholista, a nő gyógyszerfüggő, ráadásul rákos, tehát a történet idején van oka szedni a tablettákat. Elfogadták egymást ilyennek, még a házassági szerződésükbe is beleírták, hogy ez az alapállás egy adottság, és ez így rendben van. Ez az elfogadás aztán a család egyetlen későbbi viszonyában sem jelenik meg, semmilyen szinten sem. A történet későbbi szakaszában kezd majd világossá válni, hogy nekik is megvoltak a maguk harcai, kompromisszumaik és koszos kis ügyeik. Ahogy az is, hogy nehéz sorsuk volt, egy, a mainál sokkal keményebb és kíméletlenebb világban kellett túlélniük. És felneveltek három lányt, akiknek már sokkal többet adhattak az életben, mint amiről ők valaha is álmodhattak. De hogy ez mire volt elég, és milyen viszonzást remélhetnek a szülők, az szomorúbb és kiábrándítóbb még a legmerészebb gondolatainknál is. Engem minden esetre megállított egy pillanatra és önvizsgálatra késztetett, amikor ismét végiggondoltam a szüleim értem meghozott áldozatait. Az előadásnak remekül működik a humora, ugyanakkor erőteljesen jelen vannak benne a gorteszk és sokszor kifejezetten morbid fordulatok. Egészen szürreális helyzetek kerekedhetnek abból, amikor a családtagok egyszerűen nem veszik észre magukat, például egy halotti tor asztalánál.

A három lány: Barbara (Nagy Cili), Karen (Bálint Éva) és Ivy (Nagy-Bakonyi Boglárka) eltérő túlélési stratégiát választottak. Barbara az apa kedvence volt, az anya viszont folyamatosan provokálja, nem véletlenül. Át akarja venni a hatalmat a háznál és diktálni. Még az anyjának is. Karen egy gazdag vőlegénnyel, Steve-vel (Orosz Róbert) menekül a saját élete, múltja elől. Választásának minőségét azonban egy későbbi jelenet, amikor Steve a kiskorú Jean-ra veti magát, kiválóan megmutatja. Megelőlegezhetjük, hogy csöbörből vödörbe menekül. Jean (Mari Dorottya) egyébként üde színfoltja az előadásnak. A fiatal generáció zavart, de kíváncsi tagját jelenítette meg számomra. Hordozza ő is a rengeteg sérelmet, ami a családján keresztül éri, és egyáltalán nem érti a zavaros világot és a bűnöket, amik körülveszik őt. Ugyanakkor ő az egyetlen szereplő a történetben, aki minden történelmi és társadalmi feszültséget félretéve, tiszta lappal és tényleg kíváncsian fordul a házvezetőnőként alkalmazott Johnna (Herman Flóra) felé, akit mindenki más csak „az indián”-nak nevez. Ivy is próbálgatja már a szárnyait a kirepüléshez a házból, és ebben ő is a lángoló nagy szerelem segítségére számít, csakhogy lassan kirajzolódik, hogy szerelmének nem szabad beteljesülnie semmi esetre sem… A korábbi Alföldi rendezések közül önkéntelenül is bevillant a magyartenger családi „beszélgetése” az asztalnál, és a Futótűz váratlan fordulatai is.

Violet testvére, Mattie (Csonka Szilvia) nagy titkok tudója, Violet pontosan tudja, hogy testvére koponyája a mai napig őrzi a szülői szeretet kalapácsütéseinek horpadásait. Rozzant, roggyant család ez, a sebek régről erednek, és valahogy újra meg újra elfertőződnek. Nem igazán van kiút ebből, és talán a családfő, az egykor író, később alkoholista Beverly pontosan ezzel telítődött. Végtelen ciklusba került a családja sorsa, tele önsorsrontással. Persze Violet is pontosan tisztában van mindennel, ami a családjában történik. Bár sokszor hülyének nézik a saját gyerekei egyfajta kímélő majomszeretet jegyében, ő pontosan ismer minden részletet, és a történet végére világossá válik, hogy az egyetlen életcélja az maradt, hogy túléljen és legyőzzön maga körül mindenkit. Hát ez meg már milyen szeretet? Megrendülten álltam fel a székemből a darab végén, mert az élet iróniája, hogy ez a karakter számomra az egyetlen, még élő nagyszülőmet jelenítette meg. A darab megerősített abban, hogy az a jelenség, amit én csak darázsfészeknek hívok magamban (ahonnan a romlás ered), sok családban létezik.

Charlie (Szerémi Zoltán), Mattie és kicsi Charles (Gyulai-Zékány István) szintén érdekes család. Az anya mindenért bünteti, az apa pedig túlságosan is védi a fiát, akinek így aztán nincs könnyű dolga, hogy megtalálja a saját hangját, vagy igazságát az életben. A párok között egyébként is folyamatos a veszekedés és feszültség. Ugyanígy igaz ez Barbara és Bill (Domokos Zsolt) házasságára, amelyben a válás is kimondásra került már. Mindkét kapcsolatban a nő és a férfi minden áron le akarja győzni egymást. Direkt az ellenkező álláspontra helyezkednek mindenben, és szép lassan rohad és romlik meg a kapcsolatuk annak ellenére, hogy valaha tényleg szerették egymást. Általánosságban elmondhatjuk, hogy a három közül egyik lánynak sincs igazán szerencséje a párválasztás kapcsán, ami persze nem is meglepő azzal a batyuval a hátukon, amit cipelnek. Barbara számára talán a sheriff, Deon (Kelemen Zoltán) jelenthet új esélyt, évtizedek múltán.

Az előadás nemcsak a családi konfliktusok mentén halad, hanem tágabb társadalmi problémákra is reflektál. A háttérben felsejlik az amerikai család indián alkalmazottjának története, egy különleges katonai misszió említése, a homoszexualitás irányába tett szúrások, sőt a pedofília és a beteljesülhetetlen szerelem is felbukkan. Mindehhez társul a család álszent és tökéletességre törekvő látszata, amely valójában a fehér, keresztény amerikai ideál álságosságát leplezi le. A halotti tor az alakoskodás és képmutatás színtere, ahol minden recseg-ropog a felszín alatt.

Ha mélyebben belegondolunk, könnyen felismerhetjük a saját családunk bizonyos vonásait ebben a történetben. Egyes jelenetek, kényszerességek, fordulatok hátborzongatóan ismerősek lehetnek. Az előadás megerősítette egy régi elhatározásomat: nem kell rohanni a CSOK-ért, a babaváró hitelért, vagy beállni a társadalmi elvárások sorába, ha azok nem illenek az ember saját igazságaihoz. Lehet nemet mondani a generációkon át öröklődő hibákra, és ez így van jól.

Ami az előadást igazán különlegessé teszi, az a szombathelyi társulat fantasztikus színészeinek játéka. Alföldi Róbert védjegyévé vált, hogy ugyanazzal a lelkesedéssel dolgozik együtt fiatal tehetségekkel és a „nagy öregekkel”. A főszerepben Kiss Mari olyan lenyűgöző és sokrétegű alakítást nyújtott, hogy a játékát látva azonnal az jutott eszembe: a művésznő méltó lenne a Kossuth-díjra.   Az előadás egyszerre volt megrázó és felemelő élmény, amely sokáig dolgozik még a nézőben. Bőven van mit elvinni belőle, hogy átgondoljuk életünket és a saját viszonyainkat.

Fotó: Mészáros Zsolt

Augusztus Oklahomában – Alföldi Róbert rendezi, főszerepben Kiss Mari (előadás előzetes)

8

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.