Centiről centire – A szerelemnek nem jár le a szavatossága

Az év végéhez közeledve jól esik a színházban is egy-egy könnyedebb történetet megnézni. Igaz, ha közelebb megyünk a Rózsavölgyi Szalon új bemutatójához, hamar rájövünk, nem is annyira könnyed ez a történet. A Centiről centire című előadás csapatában nagy visszatérőt és új színészeket is köszönthetünk a Rózsavölgyi színpadán. A rendező és egyben a darab egyik szereplője Őze Áron, aki régóta otthonosan mozog a Szervita téri színházban. Ez a jóleső hazatérés érezhető is az előadáson: a művész –egy fantasztikus dramaturggal, Karácsony Ágnessel kiegészülve– tökéletesen tisztában van vele, hogy mire van szüksége a Szalon közönségének, milyen arányokkal működnek jól a poénok és hogyan lehet bejátszani a teret úgy, hogy vastaps jutalmazza az előadást. Buzdítom is a nézőket, hogy ha van rá lehetőségük, viszonozzák ezt a kedves látogatást, az Őze Áron vezette Dúnaújvárosi Színházban ugyanis szintén fantasztikus előadások láthatók.

A Centiről centire történetében a kényszeres evő, szeretetre méltó, negyvenes Maureen (Marjai Virág) nassol, hogy ne gondoljon bele a magányába, pizzákat rendel, mert szerinte a paradicsomszószban oldódik legjobban a bánat. De azért még ad egy utolsó esélyt a romantikának, amelyről már épp készül teljesen lemondani. Vakrandija lesz Joe-val (Hajdu Steve), aki esetlen, de kedves. Maureen humorral, olykor szarkasztikus megjegyzéseivel palástolja a külsejével kapcsolatos gátlásait, ezzel szemben Joe szinte veszélyesen nyíltan kimond mindent, ami csak eszébe jut. A randevújukat Maureen nővére, a szintén negyvenes Sheila (Dobó Kata) és férje, Kyle (Őze Áron) szervezték, akiknek szintén vannak saját problémáik: Sheila folyamatosan kozmetikushoz, szépészeti műtétekre jár, tökéletes szeretne lenni, mert attól tart, különben elveszíti a vonzó és ügyvédként sikeres Kyle-t, akit pedig hirtelen elfog a kapuzárási pánik nyugtalansága.

A darabban látható három színész is első alkalommal játszik a Rózsavölgyi Szalon színpadán, és bemutatkozásuk fergetegesre sikeredett. Ismerős karaktereket jelenítenek meg, legalábbis én mindegyiküket tudtam rokonítani az ismerősi körömből valakivel. Talán Maureen-t a leginkább, hiszen az az erős és határozottnak tűnő jellem és szókimondás, amely egyébként nagyon is érző és érzékeny szívet takar, sokunk ismerőse lehet. Egy süni jut eszembe róla, aki bár nagyon cuki és kedves, mégis szúr, ha valaki szeretné megsimogatni. Nem nehéz persze megfejteni az okát ennek: az ember, ha sokszor csalódik, átverik, lemarad a nagy szerelemről, lelki bántódása esik, akkor bizony lassan, de biztosan páncélt növeszt, amin aztán később még az igazán vállalkozó szellemű bátrak is csak nagyon óvatosan képesek átjutni. Ha egyáltalán képesek. Marjai Virág szemmel láthatóan mélyen átéli a szerepet. Amikor egy színész a szemével, a pillantásával tud érzelmi változásokat közvetíteni, az olyan fokú átitatottságot jelez a karakter lelkületével, amit nem lehet tanulni. Vannak pillanatok és fordulatok a darabban, amikor nézőként azt érezzük, hogy most állunk fel a székünkről és hosszan átöleljük Őt.

Méltó partnere a darabban Hajdu Steve, akit nagyon jó volt látni színpadon. A szerepe szerinti férfi lelke is túl lehet már jó néhány csalódáson. Önmagában az, hogy vakrandira adja a fejét, már jelzi, hogy ez talán egy utolsó alkalom, amikor még képes volt összeszedni a bátorságát és megmaradt önbecsülését, hátha egy csoda folytán most sikerülni fog. Maureen-nal való ismerkedésük lassan és óvatosan, tényleg centiről centire halad, és a dinamikája inkább az egyet előre – kettőt hátra ütemét követi. Persze minél jobban közelednek egymáshoz, annál nagyobb a tét, így válnak egyre sebezhetőbbé. El is érkezik a töréspont, amikor Maureen menekülőre fogja, és Joe még vastagabb páncéllal találja szemben magát.

Közben a másik párosunk, Sheila és Kyle élete sem fenékig tejfel. Mindketten küzdenek a maguk kis kényszerességeivel. Sheila megállás nélkül plasztikáztat és féltékenykedik, Kyle pedig második legénykorát éli, látszólag mindenben csúcsra ért, valahogy mégis csupa kishitűség veszi körül. A tökéletességet is nehéz élvezni, ha körülöttünk mindenki tökéletlen. Azt azonban, hogy ennek a négy embernek az elakadásai nagyon is kapcsolódnak egymáshoz, csak lassan, a történet és a párbeszédek előrehaladásával értjük meg. És itt nem csak arra gondolok, hogy a vakrandizó nő és férfi találkozása nem teljesen véletlen és beavatkozásmentes, hanem olyan múltbeli kibeszéletlenségekre, amelyek akadályt gördítenek a jelenben boldogulásuk útjába.

Ebben a tekintetben Maureen és Kyle beszélgetése meghatározó. A régmúltban gondoltak valamit egymásról, és csak a jelenben rajzolódik ki, hogy ez a két gondolat egymás irányába mutatott, csak ennek épp az ellenkezőjét hitték mindketten. Annál fájdalmasabb, feltörőbb felismerés nincs, mint amikor huszon egynéhány év után döbbennek rá, hogy az életük teljesen más irányba is mehetett volna, ha a „mi lett volna ha” kérdésre egymást adják válaszul. Egy olyan első szerelemhez tudnám ezt hasonlítani, ami álomszerűen alakul és aztán egyszercsak villámcsapásszerűen és megmagyarázhatatlanul véget ér. Ezen évtizedekig képes rágódni az ember, majd amikor végre elérkezik a megbeszélés ideje, kiderül, hogy semmilyen konkrét ok nem volt, csak a berezelés attól, hogy mi van, ha hibázunk? Ha a másiknak nem vagyunk elég jók? És inkább meg sem próbáljuk.

Sok ember azért nem meri megélni a boldogságát, mert a fejébe veszi, hogy a másiknak ő kevés, és anélkül dönti ezt el, hogy azt a másikat erről megkérdezné. Mert az biztosan megcáfolná. Ehelyett inkább a szenvedést és a fájdalmat választjuk. Akár egy életen át is. Mert emberek vagyunk: gyarlók és tökéletlenek. Szeretni akarunk és amikor végre szeretve vagyunk, hát attól is elszaladunk. A „mi lett volna ha” egyébként hozzám személyesen egy másik vonatkozásban is közel jött ezen az estén. Őze Áron Kyle szerepében a mindenkit lenyűgöző sikeres jogászként jelenik meg. Jogvégzett emberként, klasszikus pályaelhagyóként ezen a ponton azért elindult bennem is egy gondolat, hogy „mi lett volna ha” mégis azt a pályát választom…

Ebben a spirálban vergődnek hőseink is Enyvvári Péter gyönyörű díszletében egy zseniális dramaturgiával újraírt történetben, amely Karácsony Ágnes dramaturg alapos munkájának csodálatos eredménye. Neki köszönhetően a történet még közelebb jön hozzánk, a történések olyannyira megtelnek élettel, hogy hamar kiderül: a leginkább rejtett, csak velünk megtörténtnek hitt fordulatok valójában mindannyiunkéi. Ez az a színház, amit szeretek és amiben hiszek. Számtalanszor előfordult már velem, hogy ismerek egy jelenséget, de nem tudom a nevén nevezni. Ilyenkor a színház segít megfogalmazni, hogy pontosan mivel is állok szemben, és ez mennyire nem egyedi eset, meg hogy már neve is van. Az emberi történetekkel ugyanez a helyzet. Azért tud ez a darab is jól működni és mindannyiunké lenni, mert egy győztes csapat vette a kezébe és állította úgy színpadra, hogy a karakterek mi magunk vagyunk. Karácsony Ágnes dramaturgként a Szalon több előadását is jegyzi. Bennem rajongás ébred, amikor meglátom Őt a színlapon, mert akkor tudom, hogy az Ő védjegyeként a darab kap egy egyedi plusz ízt, különleges fűszert és humort, ami egy kicsit megbolondítja a történetet, és amitől még átélhetőbb és emberközelibb lesz.

A záró gondolatommal az előadásban többször is szerephez jutó üzenetrögzítőhöz kapcsolódnék Maureen lakásán. Számomra a darab azt üzeni, hogy merjünk élni és kockáztatni, őszintén és zabolátlanul szeretni, az áradó érzelmeknek igenis teret és szabad folyást engedni. Mondjuk el az érzéseinket azoknak, akik fontosak számunkra, tegyünk meg minden tőlünk telhetőt és ne adjuk fel a harcot a szeretett személyért dacból, vagy a kudarctól való félelemből. Hogy miért? Mert ezt az életet csak úgy érdemes és úgy emberi élni, ha képesek vagyunk még a sípszó ELŐTT üzenetet hagyni a szeretteinknek. És ezzel magunknak is tartozunk.

Fotó: Molnár Miklós

4

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.