Az idei színházi évad meghirdetésekor már egyértelmű volt, hogy a Budaörsi Latinovits Színházban ismét csuda dolgok történnek majd. Egymást érik az érdekes, izgalmas, és nem utolsó sorban a mára reflektáló történetek bemutatói, méltán ismert alkotói csapattal és a színház friss, ereje teljében lévő társulatával. Ennek az intézménynek a vegykonyhájában megint készült egy olyan elegy, amit a nézőtéren magamba szívva egyszerűen függővé válok. Ami az egyik igazi különlegessége számomra ennek a helynek, hogy több előadásnál is azt érzem: egy színdarabnak a hangulata, a teremtett világának az érzete, íze, illata, szóval a kémiája az, ami visszahív. A jelenlegi repertoárban a Liliomnál érzek még hasonlót. Teremt egy világot, egy hangulatot, ami bár nem vidám, de valahogy mégis ismerős és tudok vele menni. Izgalmas felfedezőút ez, mert közben a saját lelkem mélyrétegeibe is elkalauzol. Van az a melankólia, ami nem fájdalmat okoz, bár búskormor, mégis szívesen időzöm benne. Megtisztít. Az a színház és az az előadás, ami képes ezt a finom, nagyon vékony húrt pengetni bennem, a szívemet nyeri el.
Így történt ez Karoline és Kasimir történetével is, melyet Hegymegi Máté rendezésében mutatott be a színház. Az izgalmas díszlet és a technikai bravúrokkal tűzdelt megoldások mellett mégis a darab lelkülete, világa és mondandója fogott meg. Mert bár a történet az 1930-as évek Németországáról, egy gazdasági válság zűrzavaros, világégést megelőző idejéről írodott, a majdnem száz évvel későbbi Magyarországon pontosan az a közérzet tapasztalható, amiről a történet mesél.
Az előadás középpontjában huszonéves fiatalok állnak, tele naiv reményekkel. Hogy hol élnek, és melyik korban, nem számít – a problémáik ugyanis túlságosan ismerősek. Hiányzik alóluk a biztonsági háló, alapállapotuk a kilátástalanság. A munkanélküliség, a társadalmi státusz kiharcolására tett kétségbeesett kísérletek választás elé állítják őket: hazugság és megalkuvás vagy tisztességes vereség. A kérdés mégis az, hogy ebben a lefelé húzó örvényben kaphat-e esélyt a szerelem, és ki milyen módon próbálja azt megélni.
A kikiáltó szerepét betöltő Takács Katalin végtelen eleganciával keretezi a történetet, filozófiai okfejtésekkel, evolúciós összefüggéseket megvilágítva igyekszik megmagyarázni, miért lettünk ilyenek. És bár Yuval Noah Harari gondolataival indítja a darabot, az első igazi gyomorszájon rúgás a Kasimir-t alakító Fröhlich Kristóftól érkezik meg: odafenn az oligarchák zeppelineznek, idelenn az emberek éheznek. Szóval öt perccel a darab kezdése után megvolt az első gyomorösszeugrás és karfa markolás, mert olyan elemi erővel hatnak rám bizonyos mondatok, amit ép ésszel szinte kibírni is nehéz.
És talán ez a kulcs: irdatlan ereje van ennek az előadásnak. Hat, sokkol, megúszhatatlanná teszi az elgondolkodást. És persze közben az is bevillant, hogy azok, akik a zeppelinben ülnek, vagy épp idelenn ágról ágra szállva, a szerencséjüket, jobb sorsukat keresve gátlástalanul zúznak össze másokat a saját feljebb emelkedésüket ettől remélve, úgysem ismerik a történetet. Vagy ha igen, önmagukat nem ismerik fel benne. A Platform című film világát idézem, ahol az egymásra utalt, de összefogni képtelen, egymásnak kiszolgáltatott, mégis csak állati ösztöneiket követő emberek törnek-zúznak, egyedül a saját túlélésükre koncentrálva. És ez az út járhatatlan. Vagy legalábbis nem vezet sehová. Legfeljebb oda, amit a darab is gyönyörűen megmutat: végül mindenki boldogtalan és elidegenedett lesz.
Kasimirt (Fröhlich Kristóf) kirúgják sofőri állásából és meggyőződése –melyet barátja, Franz (Sas Zoltán) is tovább szít benne– hogy a nő ilyenkor automatikusan elhagyja a férfit. Karoline (Hartai Petra) ezt kikéri magának, de végül a szerelmesek közt kialakuló konfliktust nem bírja ki a kapcsolatuk és valóban bekövetkezik a szakítás. Ezután más-más megküzdési, túlélési stratégiát választanak. Karoline beleveti magát a bulizás forgatagába, a carpe diem hívó szavát követi. Kasimir viszont egyedül marad minden fájdalmával, küzdelmével és az elveivel. És még így sem hajlandó megalkudni. Pedig folyamatosan elérik őt is a környező világ ingerei, főleg Franz személyében, akire a párja, Erna (Bohoczki Sára) szól már rá, hogy engedje ki a karmai közül Kasimirt, mert ő nem ide való.
Karoline eközben Schürzinger (Chován Gábor) társaságába keveredik. A férfi kezdettől kulcsszereplője volt a fiatalok közti konfliktus kialakulásának. Bár Karoline számára vonzó opció lehet, megjelenik a képben a “főnökség”, a rendszer haszonélvezői, a tűzhöz közeliek, a tápláléklánc magasabb szintjein becsontosodott nagy öregek: Rauch (Mertz Tibor) és Speer (Ilyés Róbert), akik a testéért cserébe a gyors felemelkedés lehetőségének reményét kínálják a lánynak. Ez volt a második gyomros számomra a történetben, mert Ödön von Horváth szinte látnoki képességgel írt le egy újabb mai magyar sajátosságot, ami a szemünk előtt zajlik. És a pénztárcánkból fizetik.
Mindeközben Maria (Szőts Orsi) és Elli (Koós Boglárka) gyönyörű énekhangja, és a Torzszülöttek zenekar (Reiter Zita, Simon András, Tóth Norbert) kőkemény zúzdával keveredő lágy melódiái festik alá a történetet hol elviselhetőbbé, hol még fájdalmasabbá és torokszorítóbbá téve mindazt, amit látunk.
Az egymástól és a világtól elidegenedés története ez. A szomorú az emberi természetben az, hogy sok esetben van választásunk és döntési lehetőségünk, hogy merre indulunk, mi mégis a rossz irányt választjuk. Vagy a könnyebbet, a megúszósabbat. Így válunk lassan anyagilag és érzelmileg is totálisan korrupttá, és egymást rántjuk bele a mocsárba. Ha pedig valaki ki akar ebből szállni, visszarántjuk. Persze olyan is van, hogy nincs választás. Ez még szomorúbb.
Mindeközben képet kapunk egy értékvesztett világ nőkhöz való hozzáállásáról is, ami kifejezetten domináns a darabban, ezért is került ezúttal Karoline neve előre. Talán van összefüggés a nők tárgyiasítása, lenézése, bántalmazása, és a világ elvadulása, kibírhatatlanná válása és kiégése között. A pia egyre több, a buli vadul, mindenki ki akarja hasítani még azt a picit a kéjes életből, ami szerinte jár. Hogy aztán mi marad mindezek után, mi marad utánunk? Egy halom szemét és sár, amit a narrátor stewardess-ként is csodálatosan helytálló Takács Katalin zárszavai tüntetnek el végleg.
Közben Karoline visszakullog az origóhoz, Kasimir pedig talán kap egy új esélyt Erna oldalán. Ez adhat némi reményt arra, hogy érdemes ragaszkodnunk az elveinkhez a végsőkig még egy olyan világban is, ahol már semmi nem érték.
Hartai Petra és Fröhlich Kristóf remek páros. Mindkettőjük kapcsán eszembe jutottak párhuzamént más darabokban játszott karaktereik. Petra esetén számomra szinte félelmetes felismerés, hogy míg a Liliomban ő a tényleg nagybetűs Nő, aki igaz, mély szerelemmel tart ki kedvese mellett még akkor is, amikor az bántja, Karoline-ként viszont ugyanolyan erővel és hitelességgel játssza azt a nőt, aki ugyan állítja magáról, hogy a párja munkanélkülivé válása csak erősíti szerelmét, végül elhagyja és fejest ugrik az evilági élvezetekbe, manipulálva a férfiakat maga körül abban a biztos tudatban, hogy ő a nagy játékmester, aki megszerzi, amit akar. Kristóf hozza az agyaló, belül őrlődő, folyamatos feszültségben létező karaktert, ami hasonló Hamletéhez, vagy épp Kevinéhez, mégis teljesen mások a motivációk, kiváltó okok és a feszültség alapja. Ennek megfelelően más és más színeit is mutatja meg. Ugyanakkor megdöbbentem, amikor belegondoltam, hogy a fiatal színész mennyi nehéz, fajsúlyos, és kifejezetten az idegrendszerét igénybe vevő szerepet játszik párhuzamosan a színházban. Ez rettentően nehéz feladat lehet, viszont kiválóan oldja meg.
Mertz Tibor és Ilyés Róbert tipikusan azt a réteget keltik életre, akiket “pénzes, vén kujonként” szoktunk aposztrofálni, és tudjuk, hogy ez a semmiből felemelt újgazdag társadalmi réteg, egy rendszer kiszolgálói, azok, akik veszik-viszik a nőket. Ma is efelé megyünk. Kis magyar rehabilitált neofeudalizmusunk pontosan ezt szülte újjá, és az ország vezetése hasonló sorsot szán a nőknek sajnos. Ami igazán szomorú, hogy az ország egy jelentős részén ki sem halt ez a gondolkodás, nem volt idő arra, hogy meghaladottá váljon, és tényleg vannak tájak, ahol a kocsmában ha elhangzik az “az vagy amit megdugsz”, kitör a hangos röhögés és koccannak a korsók. Hasonlóan a “neveld meg a nődet” baráti jótanácshoz. Ebben élünk, és ebből a körből kerülnek ki ma a semmiből kinövő milliárdosok, akik ezt nemzeti programmá emelik. Mertz Tibor tánca feledhetetlen. Szeretem az antihőseit, elementáris szenvedéllyel van mindig jelen a színpadon.
Sas Zoltán jó egy erőteljes szerepben látni. Eddig jellemzően csendes, visszahúzódóbb karakterként ismertem meg, ebben a darabban kiengedi a benne rejlő állatot, és ez remekül áll neki.
Ilyés Róbert egyszerre próbál diplomatikus lenni, ugyanakkor célt is érni (ami Karolinet illeti), de közben ott a főnöke nyomasztó jelenléte. Végül ő is hoz egy megalkuvó döntést.
A lélektanilag is tömény előadás látványos is egyben, bár a díszlet igazából a hatalmas zeppelin (Antal Csaba tervezése), amit viszont minden lehetséges módon használnak is a szereplők. A jelmezeket Pető Kata tervezte.
Rétegzett és elgondolkodtató előadás született, többször látni kell, mire minden szintjét megmutatja. Szeretem az olyan színdarabokat, amikben mindig fedezek fel számomra új jelenséget, gondolatot annak függvényében, hogy épp milyen lelkiállapotban ülök be megnézni. Sok erőt kívánok a társulatnak, hogy hosszú ideig műsoron legyen a darab. Budaörsön ismét megszületett a csoda.
Fotó: Borovi Dániel
